Hídlap, 2005. október-december (3. évfolyam, 193-257. szám)
2005-10-29 / 213. szám
HIDLAP 2005. október 29., szombat hídhjmagazin Egyszuszra Duray Miklós rovata Az egyik újságíró barátom, aki történésznek indult, 1994 szeptemberének elején, mellemnek szegezte az akkor legidőszerűbbnek tűnő kérdést: miként fog alakulni Szlovákia belpolitikája az évtized végéig? Kérdését magyarázandó, elmondta, hogy a pártok politikájára, a kormányra és a parlamentre gondol. Egy ilyen kérdésre kapásból kell válaszolni és röviden, egyébként csak terjengősen lehet. Én ezt válaszoltam: „Szlovákia politikai térképe a folyamatos átalakulásról tanúskodik. Egyre-másra keletkeznek új pártok, bejutnak a parlamentbe, majd szétesnek és eltűnnek. A szlovák politika éppen felcseperedőben van.” A barátom elmosolyodott, majd komoly hangon megjegyezte: „mivel a barátom vagy, nem teszem közzé a véleményedet, nem akarlak nevetségessé tenni. Magad is láthatod, hogyan merevedik be minden, hosszú ideig itt semmi sem fog változni. Befejeződött a pártok alakulásának korszaka.” Azóta sokszor beszélgettünk, és amikor egy-egy új párt tűnt fel a politikai látóhatáron, mindig megállapítottuk, hogy nem volt igaza. Az elmúlt hetekben azonban önkritikát gyakoroltam, mert a szlovák politika megrázó valósága meghaladta minden eddigi sejtésemet. „Politikai válság van Szlovákiában.” „Ismét vagy folyamatosan?” - kérdezte a barátom. „Ilyen sorrendben” - válaszoltam gúnyosan. Önmagában már az is válságjel, ha a politikusok nem tudják, hogy az éppen napirenden lévő válság parlamenti-e vagy kormányválság. Hogyan találhatnának válságkezelési eszközöket, ha a vita a nyilvánvalóról folyik? Minden posztkommunista rendszer válságokkal terhelt. Magyarországon értékrendi és nemzet-tudati válság tombol, mert ezt hagyta ránk örökül a kommunizmus. Szlovákiában is látható ilyen válságtünet, de nem ettől rengenek a parlamenti padsorok, sem a kormánypalota kapuja. Szlovákiában, több posztkommunista államhoz hasonlóan a serdülőkorát éli a politikai szerkezet. Olyan ez, mint egy földrengésövezet. Ha ilyen körülmények között nem az utca kezdi irányítani a politikai életet, hanem parlamenti keretek között marad, akkor a politikai válság parlamenti válságként érzékelhető. Innen azonban nyomon követhető a gyökere, és a burjánzási lehetősége is. Minden parlamenti válság eredete pártviszályban vagy a pártok közötti ellentétekben keresendő. Ha a szlovákiai helyzetet vesszük példaként, akkor a rendszerváltozás utáni első belpolitikai válságot kell szemügyre vennünk. Az első 1991 tavaszán bontakozott ki. Parlamenti válságként vált érzékelhetővé, de az első Meéiar-kormány bukását eredményezte. Gyökerei a rendszerváltoztató nagy politikai mozgalom, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen berkeiben eldurvuló ellentétekben keresendő. Ez okozta a szervezet megszűnését is. A magyarországi pártok valamivel érettebben viselkedtek. Például az MDF belső feszültségei ellenére végig tudta kormányozni az első négy évet, és csak a választási vereség után kezdett hasadozni. A kisgazdák és ezt követően a kereszténydemokraták belső viaskodásai hasonlítottak leginkább a szlovákiai éretlen pártviszonyokra. Majd tizenöt évvel a rendszerváltozás után a haláltusáját vívó MDF válságtünetei - képviselők kizárása, átállása, ellentétek a tagság és a pártvezetés között - ugyancsak a szlovákiai politikai jelenségeket idézik. Csakhogy Szlovákiában ismétlődnek a politikai válságok, és ez nem korlátozható egy-egy párt belső állapotára. Szlovákiában az első válsághoz hasonló helyzet a második Meéiar-kormány bukásakor, 1994-ben alakult ki. A legnagyobb kormánypárton belüli ellentétek annyira elsorvasztották a kormánytöbbséget a parlamentben, hogy megbuktathatóvá vált a kormány. A folyamat eredményeként új pártok alakultak, amelyek az átállt képviselők révén - választások nélkül - parlamenti pártokká minősültek. A válság végkifejlete annyiban azonban eltért az előzőtől, hogy a legnagyobb kormánypárt kiheverte a válságot és a soronkövetkező - időelőtti - választáson győzni tudott. Meéiar harmadik kormányzásának idején 1994-1998 között a politikai válság Szlovákiában új - állandósult - formát öltött. A kormányzati oldalt a durvaság és a magyarellenesség jellemezte. Ekkor szervezte meg a szlovák titkosszolgálat pl. a köztársasági elnök fiának elrablását, ekkor fogadta el a parlament az államnyelvről szóló fasisz- toid törvényt, ami megosztotta az ellenzéket is. Noha az ellenzék egyre inkább egységesült és a baloldal, illetve a magyar pártok kivételével egy politikai tömörülést hozott létre, amely később választási párttá alakult. Ennek a korszaknak a végére esik a három magyar párt egyesülése is, ami ugyan közkívánatra történt, de a felvidéki magyar politikai elit egy részének ellenére - az eluralkodó belpolitikai válság nélkül ez nem történhetett volna meg. A pártegyesülés ellenzői ezért is érzékelték úgy, hogy ez is a válság egyik tünete. Ennek a korszaknak az utóéleteként alakult ki a szlovákiai belpolitika válságának újabb szakasza, amely most, 2005 szeptemberében tetőzött, - remélhetőleg. Az új válságidőszakot három - minőségileg megkülönböztethető - részre lehet osztani. Az első a kormányalakítás volt 1998 november elején. Erre a politikai elemzők nem figyeltek fel. Európa számára elfogadható kormányt Szlovákiában akkor ugyanis csak az egyesült magyar pártok utódpártjával a Magyar Koalíció Pártjával lehetett alakítani. A szlovák pártok a magyarokat azonban csak írásban, arról adott kötelezvény fejében vették be a kormánykoalícióba, hogy nem követelik például a magyar egyetemet és az autonómiát, de nem kaphatják meg a mezőgazdasági tárcát sem. A partner megalázása azonban válságkeltő ok - akár kormányzási válsággal is kezdődhetett volna az új választási időszak, ha a magyarok nem hagyják magukat megalázni. Ettől komolyabb helyzet alakult ki 2001 júniusában, amikor a közigazgatási területi felosztásról szóló törvényjavaslat jóváhagyásakor a miniszterelnök pártjának a képviselői a kormány előterjesztése ellen szavaztak, összefogva az ellenzékkel. A többi kormánypárti képviselő csak „nézett, mint Mari a moziban” - és nem történt semmi, pedig ez kormányválságot idézhetett volna elő. A két példa alapján azonban arra is lehet következtetni, hogy csak az a válsághelyzetnek minősíthető ok hoz működésbe Szlovákiában válságot, amely gazdasági vagy hatalmi csoportérdekeket sért - egy feltétellel: ha az nem magyar érdek. Az 1998-2002 közötti időszakban két parlamenti kormánypárt vérzett el. Az egyik megszűnt, a másik kettészakadt és eltűnt a politika porondjáról. Ugyanebben az időszakban két új párt alakult, amelyek 2002-ben bejutottak a parlamentbe - az egyik kormánypárttá vált, a másikból lett a legerősebb ellenzéki párt. Az akkori ellenzék körében is hasonló folyamat játszódott le. Kivált egy csapat Meéiar pártjából, és kettészakadt a Szlovák Nemzeti Párt is. Ezek az új pártok sikertelenül vették a választási akadályt. A harmadik válságszakasz a kormánypártokon belüli megosztottsággal függ össze, aminek gyökerei az 1998. évi parlamenti választást megelőző szervezkedésben rejlenek. Az 1998. évi választások után a választási pártból kivált egy csoport, sodorva magával képviselőket, és a miniszterelnök vezetésével új pártot alakított. A miniszterelnök tehát pártütőnek és szakadárnak minősíthető, ami szintén arra utal, hogy a szlovákiai belpolitika még mindig átalakulóban van és kiszámíthatatlan. Ez a helyzet csak azért nem idézett elő válságot, mert megmaradt a kormány támogatottsága a parlamentben. De 2004-ben a miniszterelnököt is hasonló sors érte, szembe kellett néznie saját pártütőivel, akik új pártot hoztak létre. Itt kezdődött a jelenlegi válság, mert csökkent a kormány támogatottsága a parlamentben. Erre tette fel a koronát a magát liberálisnak valló egyik kormánypárt szétrobbanása, elnökének menesztése a miniszteri posztról és kiválása a kormánykoalícióból. Mindennek következtében a kormány elveszítette az egyébként is gyenge parlamenti többségét. Ez a több mint egy éve húzódó parlamenti válság azonban a korábbiakhoz képest két új elemet tartalmaz. Egyelőre nem vált kormányválsággá, noha korábban már a kormány bukását jelentette volna. Továbbá a pártokon belüli harcok azonos mértékben tizedelték meg az ellenzéket és a kormányoldalt, noha ilyesmi korábban csak kormány- oldalon történt. Dzurinda második kormányát a bukástól 2005 szeptemberében ez az utóbbi körülmény mentette meg. Sikerült összetoboroznia annyi pártütőt, hogy ismét működni kezdjen a megbénult parlament, és ne terjedjen át a válság a kormányra. Az ily módon látszólag megszilárdult helyzet azonban önámítás is. Egyrészt azért, mert megkérdőjelezhető a kormány parlamenti támogatottságának a legitimitása, másrészt bármikor összeomolhat az ingatag építmény. Ezt az állapotot tisztességes módon csak időelőtti választásokkal lehet megszüntetni. Ehhez azonban kilencven parlamenti képviselő közös akarata szükséges. Az időelőtti választással kapcsolatban azonban hat különböző nézet alakult ki a parlamentben. Ezt az állapotot nevezhetjük a válság válságának? - ami ugyan nem szünteti meg a válságot - noha logikailag ezt jelenti -, de lehetővé teszi, hogy mindaddig szilárdan létezzen, amíg csak fennmaradhat. Esztergomfelfedezése Egyetlen királysírunk Esztergomban. Kitaláltam, hogy kiírhatnánk a helységnévtábla mellé: „Esztergom az Árpád-házi királyok városa”, de megállt a kezem a levegőben... Hányadán is állunk a dologgal, hányán éltek, haltak Esztergomban? Kit is temettek el itt közülük? Hol nyugszik IV. Béla? Halottak napján illendő erre is gondolni. A tatárjárás után a királyi udvar egy kis dunántúli faluban, Marcali alatt, Segesden telepedett meg, két éven át onnan intézték a helyreállítás, a második honalapítás országos, sőt nemzetközi ügyeit. Mai szóval külföldi tőkebefektetők és gabona- szállítók, kalmárok, külföldi hitelezők fogadása is itt történt, az ő kölcsönkért pénzükön indult újra az élet. Az ország közigazgatási rendjének feltámasztása után már nem is jött vissza IV Béla Esztergomba, hanem Budára költözött. Az első negyed évezredet viszont Esztergomban töltötte valamennyi Árpád házi udvartartás, aminek alapján azt hittem, hogy királyi temetők városa is vagyunk. A Géza fejedelemtől a tatárjárásig terjedő időben tizenkilenc magyar királyt adott Esztergom az országnak, de vajon hányat fogadott be földje? Gondoltam, szinte mindet, holott csak egyetlen egyet, IV Béla királyt. A többi királyunk országszerte nyugszik, a történelem nem biztosította számukra a „recriescant in pace”, R.I.E, azaz „nyugodjon békében” végső kívánságát. Valamennyiük sírja feldúlva, kifosztva, eltüntetve Tihanytól Nagyváradig. Béla királyunk egész életében a halál fia volt. Hét éves kisgyermek korában a szeme láttára gyilkolták meg édesanyját, merániai Gertrúdot a felháborodott főurak. Családját tovább tizedelte a méltatlan halál. Felért egy halálos ítélettel, ahogy szép szerelmes ifjú feleségétől, a görög-bizánci császár leányától, Lascaris Máriától dinasztikus okokból elszakították, nejét Kons- tantinápolyba toloncolták. Szerencsére az esztergomi érsek (a Helemba-szi- geti almáskertről ismert Limogei Róbert) és a római pápa közbenjárására ez a korai családi tragédia orvoslódott, Béla herceg újra elvehette szerelmét. A házasságukat gyermekáldás kísérte, majd tragédiák sora követte. Míg a király Muhiból mentette magát, addig Lascaris Mária kis csapattól védve, családostól és áldott állapotában Spalatóig menekült. A palotában és a szomszédos Klissa várában húzódott meg. Járvány, vagy fertőzés volt, ki tudja, két gyermekük, két királykisasszonykánk örökre ott hunyta le szemét a nyugdíjas római császár hajdani palotájában. Aki turistaként ma Splitben jár egy ólomkoporsót vagy inkább kis szarkofágot lát a palota párkánya alatt. Árpádházi Katalin és a menyasszony korú nővére, Árpád-házi Margit nyugszik ott és társalog éjjelent Diokleciánnal, vagy mostanában Mestrovics rettenetes, bütykös ujjú Gergely püspökével. Átviharzott a tatár horda Cernagora és Dalmácia hegyein, Klissa égig érő várában kereste a királyt, majd vágtatott utána Trauba. Ma Kralovec szigetének írják a jobb térképek azt a kis lakatlan pöttyöt az Adrián, ahova a város dereglyéivel végül kimenekítették a királyi családot. Ez már Kadának is sok volt, napkeletre fordította a sereg sok ezer fejét és Batuval együtt visszarohant Mongóliába, Ogötáj nagykán temetésére. Lascaris Mária és Béla fogadalmat tettek, ha országukat megmenti a Boldogságos, akkor szolgálatára szentelik következő gyermeküket. így született elrendelt életre a második, szintén Margit nevű leánykájuk, aki a Nyulak szigetén élt, majd szülei előtt halt engesztelő halált. Harmadik gyermekét így temette el a királyi pár. Még Esztergom városában, 1239 ben született a nemzet szeme fénye, egy fiú, a trónörökös herceg. Várva várt volt, a királyi utód. Nagy ünnep lehetett már a keresztelője is, amelyről Esztergomban városrész emlékezik. A király a keresztelő napjaiban adta ki a Vízivárosi egyházközség alapítólevelét, amelyben a vár alatti meleg forrásoktól a jó kikötő fövenyen át a Verpécsi toronyig mindent Róbert püspöknek adományozott. Béla - bár udvartartását Budára tette - a szeretett Esztergomban kívánta megvárni a feltámadás harsonáit, itt építtetett magának kriptát. Nem temetői sír volt ez, hanem egész ferences kolostor, templom, altemplommal, abban méltó örökös királyi nyughellyel. Valahol az akkori királyi város szélén, a mai belvárosi plébánia környékén állhatott, ahogy az egy franciskánus szerény kolostorhoz illik. Amikor eljött az óra, ide temették el negyedik gyermeküket, Béla herceget (1269), IV Bélát (1270) és özvegyét, Lascaris Máriát (1271). Nem nyugodhattak békében. A szépemlékű király sírja búcsújáróhellyé vált, zarándokok és könyörgő hívek sokasága tisztelte meg. A képes krónikában még a sírfelirat is olvasható ekként: „Mária-oltáron, nézd, nyugszik a sírban e három: Béla, neje s a herceg- örvendjenek ők az egeknek! Míg lehetett, ült trónja felett a királyi hatalomban: Csalfa lapult, szent béke virult” Olyannyira elterjedt a sír tisztelete, hogy a király holttestét Szentgrod Fülöp érsek onnan kényszerrel átvitette a Szent-Adalbert székesegyházba, legyen ott azontúl a búcsújárás helye. A méltatlan helyzetet erővel teremtették meg, csak így még nagyobb erőhatalom állíthatta helyre. Nem más, mint maga a római pápa tett igazságot, és vitette vissza IV Béla király koporsóját a ferences kolostor kriptájába. Egyetlen Árpád házi királysírunknak mára már se híre, se hamva. A kolostort a török feldúlta, értékeit, falait de még a sírkamrák köveit is elhordták, elfelejtették. Sic Transit Gloria Mundi. Hová lett második honalapító Béla királyunk, hova lettek halottaink, hogyan érhetjük fel mindezt ésszel? Sehogy. A rejtélyre választ nem az értelem ad. A leszakadó Szent Lajos király hídjá- ról Thorton Wilder Nobel-díjjal jutalmazott kisregényt írt. Ennek utolsó pár sora ad válasz a „hová lettek, hol vannak” kérdésére. így ír a kisregényben: „Van az elevenek országa meg a holtak országa, s a híd a szeretet...”. A magyar történelem kis és nagy halottainak emlékéhez, sírjához pedig egy hasonló híd, a hazaszeretet vezet el. • Kolumbán György A válság valósága
