Hídlap, 2005. július-szeptember (3. évfolyam, 128-192. szám)
2005-09-10 / 178. szám
IV • HÍDLAP • 2005. szeptember 10., szombat hídlapmagazin Sissy, a magyarok kedvence 1898. szeptember 10-én a genfi tó partján a hajóállomás felé igyekezett két, fekete ruhába öltözött hölgy, velük szemben futott egy fiatalember, nekilódult az idősebbiknek, aki el is esett. A fiatalember továbbfutott, de a meg- botránkozott járókelők feltartóztatták, és egy rendőr bekísérte az őrszobára. A fellökött hölgyet talpra segítették, majd mindketten továbbsiettek, felszálltak az éppen indulófélben lévő gőzhajóra. A hajón az idősebb hölgy rosszul érezte magát, elájult. A fiatalabb hölgy felfedte a kapitány előtt a beteg kilétét, s kérte, hogy forduljanak vissza, mert orvosi segítségre van szükség. A közeli szállodába vitték, de az orvos már csak a halál beálltát tudta megállapítani. De ki is volt ez a legendás szépségű asszony, aki csak Sissy néven vonult be a magyar történelembe? Miksa bajor herceg leánya, Erzsébet Amália Eugénia, vagy ahogy a világ megismerte, Sissy 1854-ben, 16 éves korában lett a fiatal Ferenc József császár felesége. Amint Szabad György professzor egy alkalommal fogalmazott, kettejük házassága olyan volt, mintha a szarvasbogár nőül vette volna a pillangót. Való igaz, Ferenc József császár korántsem könnyedségéről volt híres. Visszatekintve hosszú uralkodására, gyakran úgy érezheti az ember, mintha nem is egy, hanem két Ferenc József lett volna. Az egyik a magyar forradalmat és szabadságharcot könyörtelenül leverő 18 esztendős ifjú, a másik a már idős, joviális császár, aki egy személyben szimbolizálta a Monarchiát és az első világháborút megelőző „boldog békeidőket”. Kettejük története 1853-ban kezdődött. Ferenc József ekkor már 23 esztendős volt és anyja, Zsófia főhercegnő mindenképpen meg akarta házasítani. Kevesen jöhettek számításba, hiszen a „te csak házasodj boldog Ausztria” dinasztikus politikájának köszönhetően a Habsburg-ház szinte minden európai királyi-hercegi családjával rokonságban állott. így esett a választás a bajor hercegi család Wittelsbahokkal rokon oldalágára, I. Miksa bajor herceg leányára, az akkor 16 esztendős Erzsébetre. A találkozóra Ischlben került sor. Erzsébet gyászruhában érkezett, kellős közepén egy nagy szerelmi bánatnak. Választottja a közelmúltban halt meg. Noha Ferenc Józsefnek Erzsébet nővérét szánták, a fiatal császár azonnal beleszeretett Sissybe. Augusztus 18- án meg is kérte a hercegnő kezét. Szerencsésen találkozott a fellobbanó szerelem a politikai megfontolásokkal, - és ez ritka a monarchiák történetében. A hamari eljegyzés után a házasság- kötésre 1854 tavaszán került sor. A mézesheteket az ifjú pár Luxemburgban töltötte, ám Erzsébet számára a megpróbáltatások ezután kezdődtek. Nagy megrökönyödéssel vette tudomásul Bécsben, hogy egy császárné például nem viselheti kétszer ugyanazt a cipőt, ráadásul mindenütt ott volt az anyósa, Zsófia főhercegnő. Ekkoriban találkozott először az anyósa által annyira gyűlölt, neki azonban egyre szimpatikusabb magyarokkal, illetve azok küldöttségével. Előbb-utóbb börtönnek kezdte érezni a császári udvart a maga formaságaival, eltúlzott és már-már fölösleges etikettjével. Két leánygyermek után végül 1858-ban született meg a trónörökös, aki a keresztségben a Rudolf nevet kapta. Erzsébet elsősorban anya volt tehát, a politikával nem sokat törődött. Magyarországra először 1857- ben látogatott el a császári pár. Arany János ebből az alkalomból írta meg A walesi bárdokat, de a nagy költőnél mások sem voltak sokkal kedvesebbek őcsászári felségéhez. Erzsébet itt - épp úgy, mint itáliai látogatásakor - lehengerlőleg hatott, megnyerte a magyar arisztokrácia tetszését. Hogy miért is kedvelte meg olyannyira a magyarokat? Talán mert gyűlölte az anyósát, aki alapvetően negatív érzelmeket táplált e nemzet iránt. De a hatvanas évekre eltávolodott magától a császártól is. Állandósult betegeskedésére hivatkozva egyre gyakrabban és egyre hosszabb időre hagyta el a fojtogató bécsi udvart és jött inkább Magyarországra. Miközben Ferenc József légyottjairól pletykák kezdtek keringeni, Erzsébetet is hírbe hozták, leginkább a szép szőke Andrássy gróffal. De ez már a hatvanas évek közepe, nincs messze a Deák Húsvéti cikke indította kiegyezés. 1866 július 15-én a következő levelet írta Ferenc Józsefnek Magyarországról: „Megértettem őket, és azt a meggyőződést szereztem, hogy amennyiben bízol bennük, de teljesen, akkor mi, és nemcsak Magyarország egyedül, hanem a Monarchia még megmenthető.” A magyarok melletti munkálkodása beteljesedését Ferenc József koronázása jelentette. A szertartás a Mátyás-templomban zajlott, Liszt misét komponált az eseményre. Hogy mennyi érdeme volt mindebben Erzsébetnek, talán jól reprezentálja a Pesti Hírlap 1867. szeptember 13-i száma: „Az újjászülető Magyarország bölcsőjét az ő szelíd keze ringatta.” Ezt követően Erzsébet egészen visszavonult a politikától. Igaz, gyakorta megfordult Magyarországon, de látogatásai egyre ritkultak. Mintha megfáradt volna. Bécsben is ritkán mutatkozott. 1898 februárjában a francia Riviéráról azt írta Ferenc Józsefnek, úgy érzi, mintha nyolcvanesztendős lenne. Szeptember 9-én érkezett Sztáray Irma grófnővel Genf- be. Igen jó hangulatban volt, szokatlanul sokat evett és már majdnem engedte magát lefényképezni, amit már harminc esztendeje nem hagyott. Másnap reggel Sztáray Irma 9 órakor jelentkezett nála. Elhatározták, hogy a 13 óra 40-kor induló hajóval utaznak majd el. Még felkeresték a városban egy zenemű-kereskedő boltját, meg is hallgattak néhány lemezt. Erzsébet meg is vett egy készüléket és a hozzá tartozó 24 lemezt. Most már sietni kellett, hogy elérjék a hajót. Még visz- szasiettek a szállodába, majd elindultak a kikötő felé. Délután fél kettő volt. Az inkognitóban lévő két hölgy felé egy fiatalember szaladt. Futtában meglökte az idősebb hölgyet, Erzsébetet, aki elesvén magyarul kérdezte kísérőjétől, mit is akarhatott a fiatalember? A kíséretet már egy korábbi hajóval elküldték. Még felértek a hajóra, Erzsébet ott lett rosszul. A fiatalembert közben elfogták. Semmit nem tagadott. Öntudatos anarchistaként egy, a császárné szívébe szúrt tűvel kívánt érvényt szerezni vélt igazának. A hajó visszafordult Erzsébettel, de a megérkező orvos már csak a halál beálltát tudta megállapítani. A tettest Luigi Lucheninek hívták. • MÁRKUS Halálugrás Esztergomban 1848. szeptember 5-én délután 4 és 5 óra között, az épp Esztergomban tartózkodó gróf Széchenyi István a haj'óhídról a Dunába vetette magát, öngyilkossági kísérlete nem az első volt és nem is az utolsó. Sikeresen kimentették a grófot, bár nem kis riadalmat okozott „halálugrása”. De mi is juttatta ebbe az állapotba a „legnagyobb magyart”? A történet évtizedekkel korábban kezdődött... 1802-ben gróf Széchenyi Ferenc, az egykori aulikus arisztokrata folyamodványt intézett I. Ferenc császárhoz. „Felséges Uram! Ifjúságomtól kezdve fáradhatatlan gonddal szereztem magamnak azt a gyűjteményt, amely részint közvetlenül, részint közvetve Magyarországra és a társországokra vonatkozik... A következő alázatos kérelmet bátorkodom hódolatteljes tisztelettel Felséged elé terjeszteni: méltóztassék engedélyezni, hogy ezen gyűjteményt Magyarországnak adományozhassam, amely nekem az ezek megszerzéséhez szükséges eszközöket nyújtotta...” I. Ferenc a levél olvastán dührohamot kapott. Nemzeti adomány! De Napóleon ott állott a kapuk előtt, így a válasza nem is lehetett más, mint a következő: „Széchenyi gróf ajánlatát nem csak kiváló tetszéssel fogadom, hanem egyúttal kegyesen engedélyezem.” A gróf ezzel megalapította Magyarország Nemzeti Könyvtárát, Európában az elsők között. Az adomány értéke 160 ezer forint volt. Az akkor épülő kétszintes soproni Széchenyi-palota ösz- szesen 40 ezer forintba került. Ebből a hivatástudatból táplálkozott Széchenyi István gróf, ezt a hazafiúi elkötelezettséget látta maga körül már kisgyermek korától. Öröklött küldetéstudata ugyanakkor kiegészült egy nagy dilemmával, amely végigkísérte egész életét: hogy lehet úgy vállalni az atyai hagyományt, hogy ne kelljen majd vezekelnie érte. Hogy lehet úgy cselekedni, hogy tettei ne forduljanak a visszájára? Kötelezettséget érez a nép iránt, kötelezettséget saját társadalmi osztálya iránt és a birodalom mellett az egész ország iránt. Irtózatos terheket véve a vállára lép a nyilvánosság elé először 1825-ben. Ekkor az ország- gyűlésben birtokainak egyévi jövedelmét ajánlja föl egy Magyar Tudós Társaság megteremtésére, létrehozva ezzel a Magyar Tudományos Akadémiát. Ellenzője minden erőszaknak. Ö a reformok embere egy olyan korban, amikor hamarosan a forradalom szele söpör végig Európán. És Széchenyi egyébként is kifinomult, túlérzékeny idegrendszere egy bizonyos határon túl nem tud megfelelni a kihívásnak. Kétségbeesésében önpusztítóvá válik. Meggyőződése lesz, hogy ő taszította a nemzetet a forradalomba. „Kár volt előrukkolni a Hitellel” - írja egyhelyütt önmarcango- lóan. Arisztokrata létére 1848. március 7-én ezt írja Naplójába: „Az én szférám nem ez: palotában, kényelemben, hanem befogva a szemeteskocsi elé!!! Ez az én dicsőségem. Ha ki tudom rántani, azért szíves-örömest odaadom az életem!!! Ez méltó hozzám.” A kétségbeesést időnként felváltja lelkében a bizalom és a reménykedés. „...én soha sem tudtam, mint most sem tudok, kételkedni fajtánk egykori felvirágzásán. És ekképp, bármily kecsetlen, elszomorító, sőt leverő színben mutatkozott is előttem honunk állapota, mindig fellelém magamban azon vigasztaló hangot, hogy „ez nem lesz mindig így”. Kedélyállapotának hullámzása az idő előrehaladtával egyre gyakoribbá válik. Néhány nappal esztergomi látogatása előtt a következőket olvashatjuk Naplójában. Szeptember l-jén: „Ma berekesztem a naplómat. Isten könyörüljön szerencsétlen lelkemen.” Majd 2-án: „Mindenki észreveszi siralmas állapotomat!” Szeptember 3-a: „Kétségbeesve. Éjjeli konferencia. 48 óra múlva minden lángokban áll! És senki sem akarja elhinni nekem. Legiszonyúbb hangulatban vagyok. Pisztoly... de mégsem. Egyáltalán nem alszom... 5 percig sem tudok egy helyben ülni egy széken. Rettenetes lelkiös- meretfurdalások. Úgy érzem, átkozott vagyok! Istenem, irgalmazz nekem! Egyetlen fénypontot sem tudok felfedezni az egész mindenség- ben...” És végül egy nappal az esztergomi öngyilkossági kísérlet előtt: „4 órát aludtam. Azután tovább űznek az Eumenidák! Agyon akarom lőni magam... El vagyok szánva rá, hogy itt élek-halok... Nem volt még ember, ki nagyobb zűrzavart okozott volna ebben a világban, mint én! O, Istenem, irgalmazz nekem!” Itt a napló megszakad, folytatására csak október 2-án kerül majd sor. A végső kétségbeesés, a mérhetetlen és már elviselhetetlen felelősségérzet végül eljuttatja őt ahhoz az esztergomi halálugráshoz, amelyből akkor még szerencsésen kimenekítették. 1848/49 tragédiája azután eljuttatják a grófot a döblingi szanatóriumba. Itt is ír és dolgozik rendületlenül, álnéven cikkez, mígnem az állandósuló zaklatások, házkutatások a kezébe nem adják az öngyilkos fegyvert. Hiába, hogy bárhová tekintünk a 19. század első felében, az mind Széchenyi, önmagától zsenialitása sem tudta megmenteni, szükségszerűen vezetett a tragédiához. Nagycenki temetése néma tömegtüntetés volt. Páratlan nagyszerűségét Kossuth fogalmazta meg a legtalálóbban: „Kezét a kornak ütőerére tévé s megérzé annak rezdüléseit és ezért, épp ezért mondom én őt a legnagyobb magyarnak.” • RAINER
