Hídlap, 2005. július-szeptember (3. évfolyam, 128-192. szám)
2005-08-13 / 159. szám
• HÍDLAP • 2005. augusztus 13., szombat hídlapmagazin Club Era: világzene magyarul Esztergomból A világ népzenéjét játszó, a world music stílusban zenélő Club Era már jó pár éve a közönség kedvence. Szakmai elismerésüket és a zenekar továbblépését jelentené az első nagylemez elkészítése. A csapat több tagja is külföldön dolgozik, de a nyári vakáció idejére hazaérkeztek. Ez egy jó alkalomnak tűnt, hogy a banda velük teljessé kiegészülve elkészítse első albumát. A zenekar furulyását, az egykori rádiós humoristát, Kertész Viktort és Bakai Marci hegedűst kérdeztem a Club Era közelmúltban megesett történéseiről és a tervekről.- Hogy nagyon hivatalos legyek:, meg nem erősített forrásból hallottam, hogy a Club Era készen áll, hogy stúdióba vonulva elkészítse első nagylemezét. Igaz a hír? Bakai Marci:- A hír úgy igaz, hogy most augusztus 18-án és 19-én vonulunk stúdióba, hogy felvegyünk 5-6 számot. Ugyanakkor azt is fontos tudni erről a felvételre kerülő anyagról, hogy ez a Club Era jelenlegi muzsikájának egyfajta sűrítménye lesz, mely felvétellel főként a szakmát, a kiadókat szeretnénk megcélozni. A felvett dalokat természetesen a közönség számára is hozzáférhetővé tesszük. Kertész Viktor:- A majdani lemezre kerülő zeneanyagot képező szerzemények alapjai készen vannak, s ezek között sok az új dal, illetve mivel a zenekarunk sokat szeret jam-melni, önmagát is szórakoztatva hosszan improvizálni, ezért azt is kijelenthetem, hogy sok ilyen „jam csíra” és sok ötlet van. Mindezt most sikerült összegyúrni, most lett egységes egész. Ez az egész lemezes- di azért jött szóba, mert most nyárra hazaérkezett Londonból a zenekar két távollévő tagja, Kovács Viktor és Hetényi Tomi alapítótagok. Viktor énekelt és showman-kedett, meg táncházat vezetett, Tomi pedig kongán, dzsembén és darbukán játszott, játszik. Ezek egyébként ütős hangszerek, melyekkel igen kiválóan lehet interpretálni a balkáni ihletésű muzsikák hangulatát. A városban, a régióban közismert Pataki Laci által működtetett hangstúdióba már szívesen várnak minket. A rögzítésre kerülő szerzemények egyik fő jellemzője azok karakteressége. Egyre több spontaneitást és saját ötletet, zenei gégét illesztünk a szerzeményekbe, amellett, hogy továbbra is ragaszkodunk a népzenei alapok felhasználásához. Gegnek mondanám az egyik, amúgy ugyancsak népzenei motívumokból építkező dalba beillesztett Metallica basszusfutam alkalmazását. Az ilyen és ehhez hasonló megoldások egy jobb zeneanyagot eredményeznek majd.- Viszonylag sokat változik a banda felállása. Kik alkotják jelenleg a Club Era-t? Kertész Viktor:- Bakai Marci hegedül, két gitárosunk Újvári Tibi és Páldi Zoli, ütős duettünk Hetényi Tomi és Czakó Gábor, ők két különböző hangfekvésű hangszeren játszanak, s a Club Era-ban zenél még Pokornyik Roland basszusgitáros, Latorczay Balázs az ausztráliai csőhangszer, a didzseridu megszólaltatója, valamint jómagam, aki furulyán, tilinkón és kávaion játszom.- Mi a helyzet a koncertekkel? Úgy tudom jól szerepeltetek a júliusi Veszprémi Utcazenész Fesztiválon... Bakai Marci:- Igen, ez a második éve létező, de máris zajos közönségsikerrel járó fesztivál kellemes emlék marad számunkra. Ezen a koncertünkön játszott először velünk koncerten Pokornyik Roland basszusgitárosunk, aki természetesen nagyon jól szerepelt. Az egész zenekar sem panaszkodhatott, nagyon tetszett a közönségnek a zenénk, és a zsűri, bár díjat nem osztottak nekünk, külön dicséretben emelte ki a produkciónkat.- Augusztus 20-án pedig Búbánat- völgyben léptek fel? Kertész Viktor:- így van. A viccesen Kali- Woodstock-nak is nevezhető rendezvényen játszunk majd a barátainkkal, a One Scene Unity metal core/ Stoner bandával, a veszprémi Kövér Potkány (az o nem tévesztés!) zenekarral és a két főből álló, meghökkentő ügyességgel minden létező hangot adó tárgyon doboló FM Zéró együttessel. Én már harmadszor leszek a Kalifa-tanyán, ahol egyébként főként egy nagyobb baráti társaság adja a közönség kemény magját. Itt mindig nagyon jó, bensőségesen baráti a hangulat. Aki szeretné meghallgatni, hogy hol tartunk most, az augusztus 20-án, ott meghallgathat minket és a barátainkat. • Pölíl „Oxt” Zoltán Mondom a magáét Gulya István Szórnál, avagy a bürokratikus művészet diszkrét bája A művészet történetében a hivatal többször is beleavatkozott a művészeti élet alakulásába. A közelmúlt történelmében ennek egyik legjellemzőbb és legszélsőségesebb példája a szocreálnak nevezett, az 1950-es években mesterségesen kialakított „művészeti irányzat”. A magyar művészet történetében ebben az időszakban jutott a legdiktatórikusabban érvényre a hivatal művészeteszménye, ezzel évtizedekre megbénítva a szabad művészi gondolatok és alkotások közönség elé kerülését. A diktatórikus művészet kötelezővé tételével egy természetes művészeti folyamat szakadt meg, s így az egyetemes művészet- történet nagy vesztesége is, hogy az 1947-ben még létező progresszív magyar művészeti élet hosszú időre illegalitásba kényszerült. A fordulat éveinek nevezett terminussal az 1947-49 közötti átmeneti időszakot jelöljük, ez utal arra, hogy a szocialista realista művészet érvényre jutása, majd kizárólagossága sem egyik a napról a másikra történt. 1947-ben egyre fokozottabban jelentkezett a hivatalos kommunista kultúrpolitikai részről az absztrakt művészet elutasítása, egyre élénkebben körvonalazódott - szovjet mintára - a realizmus iránti igény. 1948 elejére-közepére a modern irányzatok, köztük nemcsak az absztrakt, hanem az addig mértékadónak és elfogadottnak tartott - a szovjet típusú szocreáltól távol álló - realista festészeti hagyománynak kikiáltott művészeteszmények végleges defenzívába szorultak, fogadtatásuk mind ellenségesebbé vált. Többé már az sem volt mentség, ha az absztrakt művész a Magyar Kommunista Párt tagja. Mivel a szocreál a kommunista rendszer propaganda-művészeteként értelmezhető, így a politikai színtéren, a hatalomban végbement változásokkal párhuzamosan, azzal szoros összefüggésben erősödött, illetve gyengült érvényesülése hazánkban is. A szocreál 1949 és 1953 között a Rákosi-rendszer személyi kultuszának időszakában jutott kizárólagosan érvényre. A korszak művészeti termését vizsgálva összeáll egy domináns műcsoport, amelyet a szűkebb értelemben vett szocreálnak nevezhetünk. A programfestészet által kitermelt „manipulált történelmi festményeken” a napsütötte, idillikus környezetben megjelenített „boldog” munkások és munkásnők portréi, és gondosan kiválogatott pózokkal beállított zsánerjelenetei főként lelkesítő szándékból jöttek létre, de nem pótolhatták az igazi művészi értékeket. Sok művész, aki képtelen volt „önkéntesen áttérni az illetékes szervek által pontosan körvonalazott szocialista realizmusra”, belső emigrációba kényszerült. Az alkalmazkodni, behódolni nem akaró, nem képes művészek (Bálint Endre, Bene Géza, Fekete Nagy Béla és még sokan mások) eg}' bő évtizedre kizárattak a művészeti nyilvánosságból. Néhányan, mint Bán Béla vagy Lossonczy Tamás ugyan nagyon nehezen és küszködve, egy rövid ideig megpróbáltak eleget tenni a kívánalmaknak, illetve akadtak olyan művészek is (mint például a szobrász Vilt Tibor), akik „kettős könyvelést” folytattak, azaz a nyilvánosság számára szocreál műveket gyártottak, autentikus alkotásaikat titokban készítették. A hivatalos kiállításokon hemzsegtek a tucatfestőkből kiemelt káderek szocreál művei, akiknek neve az ideológiai táptalaj elvesztésével egy időben veszett a feledés jótékony homályába. Az ötvenes évek második felétől, főleg az 1956-os forradalom után némiképp enyhültek a művészetpolitikai viszonyok így a hivatal szorítása is. Azonban az 1958 körül újra hatalmi szóval száműzött, de elpusztíthatatlan modern törekvések visszhangja is nagyban hozzájárult ahhoz a folyamathoz, amely a hatvanas évek közepétől, fokozatosan az alkotók és irányzatok (nyilvánosan ugyan nem bevallott) „háromtés” - támogatott, tűrt, tiltott - felosztásához vezetett. Manson a Budapest Sportarénában Történelem-lecke: mikor Brian Hugh Warner 1994-ben kiadta első lemezét, a belső borítóra kézírással fölvéste legfontosabb üzenetét: „A ti kajátokat ettük, a ti műsoraitokat néztük a tévében, ti neveltetek föl. Ez lett belőlünk. És most itt vagyunk.” Vita nincs. Augusztus 23-án Manson-koncert a Budapest Sportarénában. Brian és kiscsapata (akkor még Marilyn Manson and the Spooky Kids; kb MM és a Rémkölykök néven) már nem voltak ismeretlenek a los angelesi underground rockklubbok válogatott közönsége előtt: azóta legendává érett botrányaikkal nem egyszer ment agyára a helyi rendőrségnek. 1992-93 környékén a koncerteken már precízen megkoreografált színpadkép és meghökkentés fogadta a nagyérdeműt, meggondoltabb hang- szerelés, szövegírás jellemezte az együttes munkáját. A csapat emellett lefektette legfontosabb belső alapszabályát: mindenkinek egy hírhedtté vált nő-férfi híresség nevéből kellett művésznevet alkotnia. Történetünk főhőse az ötvenes évek szex-szimbóluma, Marilyn Monroe és a sorozat- gyilkos Charles Manson nevét felhasználva rakta ki (főképp az USÁ- ban) pikáns művésznevét. Épp ebben a zűrzavaros időszakban talált rájuk Trent Reznor, a Nine Inch Nails frontembere, aki lemezszerződést ajánlott nekik. Mindez másfél év alatt. Hát valahogy így kezdődött a cirkusz. Talán az egészből projektből nem lett volna semmi, ha Mansonék nem dolgozzák fel a Eurythmics Sweet Dreams című slágerét, méghozzá zseniálisan. A siker akkora volt, hogy „kénytelenek voltak” első lemezüket kiadni, ami 1994-ben jelent meg Smells Like Children címmel, és annak ellenére, hogy a korong maximum két hallgatható számot tartalmazott, jobban fogyott, mint sok más nagy kaliberűnek számító fiú- és lány banda. És csak most kezdődött az igazi balhé: Antichrist Superstar néven. Ezzel nem csak egy nagyívű, átfogó zenébe csomagolt szociokritikai-triológia első darabja született meg, de a lemezbemutató koncerteken számtalan rendőri razzia, bírósági per várt az együttes frontemberére, akit még egy tizennégy éves kiskamasz öngyilkosságának előidézésével is megvádoltak, miután a kissrác fülében még akkor is ott bömbölt az új lemez, mikor érte jött a mentő... A problémát csak növelte, hogy a gyermek édesapja az Amerikai Kongresszus egyik bennfentese volt. Miután szenátori tárgyalás elé helyezték az énekes ügyét, Mansont huszonnégy államból tiltották ki, és további öt államban csak fokozott rendőri felügyelet mellett engedték színpadra lépni. Mindez semmit nem változtatott a tényen: az új album az amerikai zenetörténelem húsz legsikeresebb nagylemeze közé került. Mikor véget ért a (rajongói rövidítéssel élve) AS- koncertturné, Manson szétesett, depressziós lett, begubózott los angelesi otthonába és átértékelte a helyzetét. Sokan ennek a borongós időszaknak tudták be azt az elképesztően éles fordulatot, ami 1998-ban következett be. Mechanical Animals néven a csapat az eddigiektől merőben eltérő és új vállalkozásba fogott - a hetvenes évek glam rockjának felelevenítve új lemezükben már nyoma sem volt a sötétségnek és az ipari jellegű zúzásának. Átgondolt, megfontolt zene volt elsőtől az utolsó számig, a szövegek pedig mindennél költőiebbre sikeredtek. Mikor a Matrix című film 1998-ban kezdődő forgatása előtt a rendező Wachowsky-testvérek megvásárolták Rock is Dead című számukat, a kezdetek óta fanatikus rajongók fájlalták, hogy imádottjuk immár az örök időkre populárissá lett. Manson ebben az időben minden újságírói kérdésre, ami a külsejét, a botrányait feszegette, ugyanazt válaszolta: „te mit látsz a tévében? Világszerte háborúk folynak, az emberi élet statisztikai adat lett, a recept egyszerű: prostitúció, lázadás, partik, szex és egy csipetnyi erőszak. Azt mutatom, amit a világ mutat felém. Hogy ez a világnak nem tetszik? Ki szereti, ha tükröt mutatnak neki?” Azóta sok minden történt a Marilyn Mansonnal. Holy Wood című 2000-ben megjelent albumukból Franciaországban és Németországban diplomázni lehetett, a „Tainted Love” feldolgozása pedig már a rádi- ók-tévék topl0-es sikerlistájára is felkerült. Mikor 2003-ban The Golden Age Of Grotesque (A Groteszk Aranykora) című lemeze piacra került, már rá sem lehetett ismerni a '93- ban indult Brian Hugh Warnerre. Alig egy héttel gyomorbavágó látvány-koncertturné után a New York-i és Los Angeles-i galériák egymással versengve állították ki festményeit, majd következett verseinek és novelláinak legújabb válogatáskötete. Elvitathatatlan: csak a legfanatikusabb rajongói gondolják úgy, hogy Manson túlkapások nélkül zenélte végig az elmúlt tizenegy évet. De minden szava és zenéje mögött becsülendő világkép húzódik, és csupán egyetlen elv vezérli: „Gondolkodj! ” - igaza van, még ha üvöltve is mondja. • SZALAY
