Hídlap, 2005. július-szeptember (3. évfolyam, 128-192. szám)

2005-08-06 / 154. szám

• HÍDLAP • 2005. augusztus 6., szombat hídlapmagazin Mondom a magáét Gulya István Az európai elektromos gitárok hanyatlása Mostan egészen periférikus-specialista leszek. Jolana, Musima Leadstar - ezek a márkanevek harminc alatt valószínűleg kevés halandó képzeletét indítják be. Afölött is kevesen akadnak, akik felkapják a fejüket e nevek hallatán, pedig a nagy vasfüggönyszakadás előtt generációk nyúzták a jellegzetes kelet-európai hangszergyártás termékeit. Jobb híján persze. A kevés nyugatra járó zenészt leszámítva a gitárosok nagy része a szocialis­ta vagy a hazai fusikinálatból válogatott. A szem csak ritkán fátyolos, ha manapság összeszaladunk a kelet-európai piac egy-egy túlélő darabjával. A bicska inkább kinyílik a zsebben. Hát bizony a préselt fa, netán poz- dorja, a hangszerek minősége hagyott maga után némi kívánnivalót. Ma már mindez a múlté. A mostani generációk villanygitárra vágyó ti­tánjai gyakorlatilag bármilyen típushoz hozzáférhetnek, anélkül, hogy a szúrós szemű szlovák és magyar fináncoktól gondosan eltitkolva a Tra­bant csomagtartójában kellene hazacsempészni az áhított példányt. A kellő szülői apanázzsal felruházott gitárra áhítozó ifjak gyakorlatilag ott­honról, a bőrfotelből hozzájuthatnak a legjobb és legdrágább modellek­hez. A csórébbak viszont azóta is keletről válogatnak. Csak éppen nem a kelet-európai, hanem a kelet-ázsiai kínálatból. Sok, látszólag önálló márka ugyanannak a gyárnak a terméke, csak éppen más címke díszíti. A hetvenes években kimondottan cikinck számító japán cuccok ugyan - párhuzamosan az életszínvonallal - az elit kategóriába emelkedtek, de a kínai, az indonéz és a koreai áruk ennek ellenére megha­tározóvá teszik Ázsia szerepét ebben a nem éppen ázsiai előadókat eszünkbe juttató műfajban is. Ezen a ponton kezet foghatnak egymással a nyugat- és a kelet-európai hangszerkészítők. A hetvenes években megin­duló ázsiai gitárgyártás mára szinte teljesen maga alá gyűrte a jobb napo­kat látott európai gitárpiacot. Jelenleg az európai hangszerkészítés fehér holló szinten vegetál. Kis műhelyek vagy önálló mesterek készítenek mi­nőségi, ám igen drága hangszereket.. Ma többnyire az átlag gitáros kínai, indonéz, koreai netán japán hangszert markol, ám nem volt ez mindig így. Kis visszatekintés: az elektromos gitár jellegzetes amerikai találmány és termék. Olyan mesterek játszottak szerepet elterjesztésében és tökéletesí­tésében, mint Leo Fender, Adolph Rickenbacker, Les Paul vagy a Gibson cég mesterei. Az ötvenes években kialakult és a könnyűzenei élet radikális változását okozó rock and roll, majd a blues, a beat stílusok óri­ási népszerűsége gyorsan rákényszerítette az addig akusztikus hangszere­ket használó európai zenészeket is az elektromos gitárok használatára. Az amerikai gitárok drágák és nehezen beszerezhetőek voltak. Az európai hangszerkészítők, felismerve a lehetőséget, ráálltak az elektromos hang­szerek gyártására. Egyes gitártípusokat külalakjuk tett jellegzetessé: az angol Burns gitárokat például a hegedűk fejét utánzó csigavonal és a „bi­kaszarvak”, vagy egyes Vox-modelleket a könnycsepp-, illetve koporsó­alak. Keleten kevesebb említésre méltó darab született, ezek a gitárok in­kább az elszigeteltség, mint a minőségük miatt találtak könnyen piacra. Az európai gitárok a hatvanas években élték fénykorukat, a hetvenes évektől azonban az ázsiai villanygitár-invázió miatt nemcsak a világ-, ha­nem a hazai piacokról is fokozatosan kiszorultak. A megvetően csak „ke­leti furnérnak” nevezett japán és koreai hangszerek olcsóságuk miatt ha­mar népszerűek lettek Európában. A nyolcvanas években külsejükben már kissé avíttnak számító európai gitárokkal szemben az ázsiaiak amúgy követték az aktuális divatot. A nyolcvanas évektől nagynevű amerikai cé­gek is nehéz helyzetbe kerültek. Sokan, mint például a Fender úgy rea­gáltak, hogy saját gyárakat hoztak létre olcsóbb munkaerejű országokban {Mexikó, Korea, manapság Kína). így az ott gyártott olcsóbb modelljeik­kel vették fel az árversenyt. A jóval kisebb kapacitással és piaccal rendel­kező európai gitárműhelyek erre képtelenek voltak. A legtöbbjük így a nyolcvanas évektől egyszerűen eltűnt, vagy jó esetben az elit zenészek­nek elit hangszereket gyártó egyedi hangszergyártás kategóriába csúszott át. Azok a szerencsések, akik hangszert birtokolhatnak az európai vil- lanygitár-gyártás idejéből, a múlt egy valószínűleg soha többé vissza nem térő emlékét őrizhetik meg. Lehet megmutatni az unokának: látod, kisonokám, mekkora lúzer volt a tata, nem telt neki amerikás modellre. Csak hegedül Lajkó Félix-koncert Esztergomban Lajkó Félix őrült. És ez az ő nagy szerencséje. Ha nem lenne az, már rég egy szimfonikus zenekarban húzná meg magát, és valami mindig hiányozna ahhoz, hogy hangszeré­vel bárkit is elcsábítson. De a művé­szettörténet által szentté avatott Őrület megmentette őt mindettől. Lajkó Félix csak kiáll és hegedül. Nem beszél, nem néz, nem lát, és nem érdekli semmi. Csak hegedül. A világ koncert- és fesztiválszerve­zőinek körében már elcsépelt a meg­figyelés: a közönség reakcióját lehe­tetlen kiszámítani. Vannesa Mae, a gyönyörű japán hegedűművésznő, miután a világ legnagyobb színpada­in aratott súlyos sikereket, hazatérve a másfél éves turnéból, alig várta né­hány újságíró a reptéren, és a kon­certjére pedig nem vettek annyi je­gyet, ami a technika rezsiköltségét fedezni tudta volna. Az rendben? A japánok szerint Vanessa eladta ma­gát, nem követte a hagyományokat. Bár Lajkóban koránt sincs akkora üzleti érzék, mint a százötvenöt cen­tis zenészlánynak, de éppen a fentiek miatt lesz érdekes; hogy fogadjuk őt Esztergomban. Nem kell szerkesztett és velejéig ki­dolgozott koncertre számítanunk; őrült lesz, improvizatív és elszabadult. A ze­nekar pedig csak háttér lesz a képen. Félix, aki sok évvel ezelőtt még a füstös szegedi kocsmákban húzta a nótát, mára igazi sztárrá avanzsáló- dott. Annak ellenére porondon és menedzser-közeiben maradt, hogy szinte lehetetlen volt vele együtt dol­gozni. Mikor évekkel korábban sok tucat hónap után újra Szegeden, egy régi zsinagógában koncertezett, min­denkit megdöbbentett, mennyire igaz rá a „koncertszervezők réme” ti­tulus. Egy perccel később, hogy a kezdés előtt a szervezők figyelmez­tették az együttest, jó lenne kezdeni, mert odakint ötszáz ember vár a de­cemberi fagyban, csak egy vállrántás volt a válasz. Majd fél óra múlva, a közönség szeme láttára Fábián Zsolt, akkori menedzserének „Kezdjük már el Félix” - noszogatására virtuózunk egyszerűen földhöz vágta a mikro­font és „felőlem mehet akkor is ha ilyen sz.... szól.” felkiáltással elvihar- zott a hátsó bejáraton rágyújtani. Ta­lán meglepő hasonlat, de Lajkó hege­dűjétől függetlenül egy punk-rocker, társadalmi és politikai mondanivaló nélkül, mégsem üzenet híján. Lajkó Félix idei koncertjein azon­ban már kétségtelenné vált, hogy történt valami na­gyon fontos a muzsi­kussal. Valami „rend­szer” földjére lépett, és korántsem mond­ható el róla; csupán lószőrszaggató virtu­óz, de akár még „sze­líd” is tud lenni. Ez persze nem zárja ki az észveszejtő fu­tamokat, hanem hangsúlyozza, s még inkább tartalommal tölti meg őket. Míg korábban kemény, „törős-zúzós” muzsika került ki a vonója alól, most már álomszerű hangulatokkal, sőt akár szentimentálisnak nevezhető szakaszok is bőséggel akadnak a le­mezein és koncertjein. És amit zene­szerzőként nemzetközi szinten is csak kevesen volnának képesek Félix után csinálni; egyszerre robbanni és érzelmesnek lenni. Lajkó tehát az évek alatt rátalált ön­magára, megnyugodott. Amint azt ra­jongói honlapján állítják róla: „a zene­szerző felnőtt az előadóművészhez.” • BENNO Kicsoda Lajkó Félix? Lajkó Félix a vajdasági Topolyán született 1974. december 17-én. (Érdekesség: Beethoven ugyanezen a napon született 1770-ben, s négy év híján éppen kétszáz év különbséggel.) mondani sem kell: zenekedvelő családban, melynek korábban egyetlen tagja sem vá­lasztotta a zenélést hivatásául. Első hangszere meglepő módon egy citera volt, amellyel tízéves korában ismerkedett meg. Hegedűt vi­szonylag későn, az általános iskola 6. osztályában vett a kezébe először. Az alsó fokú zeneiskolát három év alatt végezte el Kishe­gyesen, majd Szabadkára került, ám az ottani zenei középiskola má­sodik osztályát csakhamar otthagyva (egy kölcsönkért hegedűvel) el­indult Budapestre, ahol egy véletlen szerencse folytán a Dresch Quartett tagja lett. Azóta Budapest és Szabadka között ingázik, mintegy összekötve az anyaországot a Vajdasággal. Azóta sok küzdelmes év telt el, számtalan neves együttessel és egyéniséggel dolgozott. Tagja volt Szabados György együttesének a Maküznak és Boris Kovac zenekarának, a Ritual Novanak. Számos alkalommal fellépett a világhírű japán bhutó táncossal, Min Tanaka- val, a francia Noir Désire zenekarral. Többször koncertezett együtt Alexander Balanescuval, Boban Markovié rézfúvós roma zenekarával. A színház világába is belekóstolt; nem egy előadáshoz írt zenét. Egyebek közt a Szabadkai Népszínház „Közellenség” című darabjá­nak, és a jugoszláviai Ljubisa Samardzic „Kerekek” című filmjének teljes zenei anyagát szerezte, de az orléansi illetőségű Jozef Nadj, vagy éppen Bozsik Yvette szintúgy rendszeresen kéri fel zenei kísé­ret komponálására. Nevéhez fűződik az 1998-as szarajevói kulturális fesztiválnak, a Sarajevska Zima himnuszának megkomponálása. Szá­mos nagyjátékfilmben szerepelt és jancsó Miklóst is megihlette, aki „játssz Félix, játssz!” címmel még kisfilmet is forgatott róla. írt zenét a Velencei Biennálé „Új Atlantisz felé” című öt évvel ezelőtti pro­jektjéhez. Hegedűjátékával elbűvölte Tokió, Amsterdam, Berlin, Pozsony, Prá­ga, Budapest, Brassó, Belgrád, Szarajevó, Ljubljana, Frankfurt, Lyon, Bordeaux, Velence, Verona, Edinburgh, London közönségét. Vissza­térő vendége a párizsi Théátre de la Vilié színpadának, 2001-ben vendége volt zenekarával Pina Bausch wuppertali fesztiváljának és ő nyitotta meg 2000-ben a Monacói Grimaldi Fórum kulturális és kon­ferencia központot. 2001-ben, a franciaországi Magyar Év egyedüli fellépőjeként játszott az Avignoni Színházi Fesztivál keretén belül a Pápai Palota udvarán. Azóta tizenegy lemeze látott napvilágot, a legújabb tavaly, „Lajkó Fé­lix 7” címmel jelent meg. És persze számtalan fellépés, és koncert kí­séri útját. A Nyári Ünnepi játékok keretében hozzánk is ellátogat... Mi lesz még? A Várszínházi Esték utolsó hónapja Túl vagyunk a felén. A Várszínhá­zi esték idei sorozata lassan, de biztosan a végéhez közeledik. És még előttünk a java! Most szombaton például a minden évben „főprodukcióként” számon tartott „saját” bemutató vár ránk, a Gyulai Várszínház és az Esztergomi Várszínház közös produkciója. Ta­mási Áron: Vitéz lelkek című darab­jának színpadra állítása az alkotók szerint „szép, de embert próbáló fel­adat volt”, hiszen egy kis székely vi­lágot kellett megérteni és ábrázolni. Olyan figurákat, akik a mai ember számára már-már egzotikusnak hat­nak természetszeretetükkel, naiv böl­csességükkel, csavaros humorukkal. Mondani sem kell, hogy ezt az idilli világot is kikezdi a valóság; gyarló­ság, kisszerűség, nagyképűség - még jó, hogy vannak csodák. A színdara­bot Eperjes Károly rendezte, a főbb szerepekben Őze Áront, Szakácsi Sándort, Botos Évát, Koncz Gábort és Dengyel Ivánt láthatjuk. Aztán jön a L'Art Pour L'Art. Akik - hiába panaszkodnak - épp olyan szeretni valóak és viccesek, mint tíz évvel ezelőtt. Nem sokkal az egy év­vel ezelőtti előadásuk után Laár András szomorúan panaszolta, hogy valami eltűnt körülük, sokkal kisebb számú közönség érdeklődik irántuk, mint a Holló Színházas időkben, a média meg éppenséggel sehogy. Mi mégis azt láttuk, hogy azon a múlt nyáron kényelmetlenül, szorosan egymás mellett ülve kacagtunk, az­tán a nagy sikerre való tekintettel az egész előadást még egyszer prezen­tálta a társulat, - az előzőnél is na­gyobb nevetések kíséretében. Hogy bemutatójuk idén „sem lesz kutya”, arra mi sem jobb bizonyíték, mint­hogy ígéretük szerint ezúttal az el­múlt 18 évben született, és a közön­ség által a mai napig repertoárra kö­vetelt jeleneteket, dalokat adják majd elő: Dolák-Saly Róbert, Laár And­rás, Pethő Zsolt és Szászi Móni, - a „Nagy Négyes.” Az Erdélyből érkező Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulatá- nak előadása újabb könnyű perceket ígér - súlyos formában: ők Csokonai Vitéz Mihály: Özvegy Karnyóné cí­mű munkájával lépnek színre, ami már a második olyan darab az idény­ben (az első Trill Zsolték Tóték cí­mű Örkény-premierje volt), mikor egy unalomig elcsépelt darabbal kí­sérleteznek a fiatal csapatok. Tény; legvidámabb darabját akkor írta Cso­konai, mikor számára már minden elveszett, a teremtő jókedv győzelme ez, vaskosan tündéri bohózat a szo­morúságon, reménytelenségen. Per­sze talán nem véletlen, hogy - mint a darab egyik kortárs kritikusa észre­vette -, a Karnyóné keserves-nevet­séges tirádáinak nem egy részlete milyen szépen egybevág az utolsó Lilla-levelek kétségbeesett boldogsá­gáért rettegő soraival... Páskándi Géza: A hazáért és a sza­badságért című Rákóczi-emlék da­rabjával tiszteleg Augusztus 20. előtt a Várszínház. A Koltay Gábor által rendezett színdarabot a fentiekben említett erdélyi társulat annak a mai magyar társadalomnak szeme elé szánja, akik fogékonyak a nemzeti múlt iránt, s ezekben az esztendők­ben emlékezik a II. Rákóczi Ferenc * t a 1 'i t * 3 « * í 3 * 1 által vezetett szabadságharc három­századik évfordulójára. Páskándi nagyívű történelmi freskója a nem­zet függetlenségéért vívott küzdelem emlékének adózik, középpontban a fejedelem ellentmondásos alakjával. Augusztus 26-27-én, - utolsó elő­adásként - igazi kuriózum érkezik hozzánk: Peter Hacks Amphitryon című két részes komédiája, mely az ókori Théba városában játszódik. A Kőszegi Ákos, Szokolai Péter, Hege­dűs Zoltán, Danyi Judit, és a mindig fantasztikus alakítást nyújtó Epres Attila szereplésével készült színda­rab mai jelmezekben mutatja be, mi történik akkor, ha egy isten beleke­veredik az emberi társadalom ügyes­bajos dolgaiba. Nyugodtan állíthatom, eddigi ta­lán legjobb évadját ajándékozta Esz­tergomnak a Várszínház. Kíváncsian várjuk az utolsó hónapot... • SZALAY ■ 1 I ti a * «1 4 I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents