Hídlap, 2005. július-szeptember (3. évfolyam, 128-192. szám)

2005-07-30 / 149. szám

• HÍD LAP • 2005. július 30., szombat Mondom a magáét *£ Gulya István Szellősen sportos (kondi, gyermekkel) Ez a történet nem a Kámóni-gyerekekről szól, pedig szólhatna épp róluk is, mert puszta kézzel bontanak le egy fém kutyakenelt, műanyag toma- hawkkal aprítják a fát (de komolyan), jól értésült közös barátunk, bizo­nyos Vécsé szerint a kölykök ezzel a szerszámmal házalapásást is vállal­nak. De mondom: ez a történet nem róluk szól. Az úgy esett, hogy egy közeli kolléga kölykeire kellett vigyáznom, és nagy sajnálatomra - és mert az alkatom is megvan hozzá, hehe - a kö­zös döntés a mozgásra esett, hiába érveltem én a cukrászda előnyei mellett. így egy önfeledt órát töltöttem a gyerkőcökkel (2, azaz két da­rab) a squash labdát kergetve egy fallaszti-klubban. (Mert legyünk aptudétek a sportban is.) Már itt jelentősebb érdeklődésre tettünk szert, ahogy egyszerre hárman próbáltuk üldözni és bekeríteni a labdát. Ma­gam nagyjából tisztában vagyok az elemi szabályokkal, de a kölykök szórakozását nem akartam tönkretenni, ezért szabatosan kezeltük a dol­got. Mondhatnám, „aki kapja, marja” típusú szabályértelmezés volt al­kalmazásban. Amikor a megérdemelt bambit szürcsölgettük, a gyanút­lan pultos jóindulatúan közölte: a pályabérlet a kondi-terem használatá­ra is feljogosít ám. No jó. Már puszta megjelenésünk némi meglepetést keltett a terem vastekintetű ügyfelei körében. Nem lévén igazán járatos a különböző kínzóeszközök körében, tanácstalanul vezettem körbe a rám bízott porontyokat az ide­gen világban. Személyes tapasztalatok híján a tévében látottak alapján próbáltam elmesélni az eszközök használatát. Mindeközben gyermekfel­ügyelői tekintélyemet megőrzendő olyán instrumentum után kutattam, amit a felsülés kockázata nélkül nemcsak elméletben, de működés köz­ben is az öncsonkítás, vág)' komoly baleset kockázata nélkül bemutatha­tok. Sajna, búgócsigát nem tartottak. Mosolyogva jött az edző - vagy teremőr kivillantva mind a harminc- valahány gyönyörű fogát, természetesen viselve hatalmas izomkötegeit. (A hosszú évek kitartó munkájának gyümölcsét, ha hirtelen rámpakol­nák, valószínűleg még az öltözőig sem bírnám okét lecipelni.) Kelleme­sen barna borét az illem határain belül a legnagyobb felületen tette közszemlére. Talán két-három hajszálára emlékszem, ami rakoncátlanul kilógott a sorból, egyébként a frizura is tökéletes volt. Attól féltem, megkérdi, mi a fenét keresek itt ezzel a gyúrásra teljesen alkalmatlan, lagymatag és folyós alkattal, két illetlen kölyökkel ebben a szentélyben, de csak a segítségét ajánlotta fel jóindulatúan. Miután megbeszéltük, hogy a fallabda után levezetésként csak súlyzózgatunk egyet a srácok­kal, és már megyünk is, hülyének nézett, és jobbnak látta nem fecsérel­ni ránk drága idejét. Az elméleti bevezetés - bemelegítés - után a gyerekek egyre sürgetőb­ben követelték a bemutatót. A gépek bonyolultnak tűntek, ám ekkor megpillantottam a fekvőpadot. Schwarzenegger lebegett a szemem előtt - és a kaliforniai kormányzóság, hát, nosza, nekiveselkedtem. Az első al­kalommal minden simán ment. A második nyomás előtt kissé mélyebb­re eresztettem a súlyt. Ez lett a vesztem. Ott feküdtem a pádon, a torko­mon egyensúlyozva egy hatalmas vasdarabbal. A kalandfilmekben a kommandósok szokták kb. ezen a helyen hordani a gégemikrofont. Mindeközben a gyerekek lélegzetvisszafojtva figyelték, hogy birkózik meg a felnőtt (én) a számukra - perpillanat számomra is - elképzelhe­tetlenül gigantikus súllyal. Ha került már valaki hasonló helyzetbe, na­gyon jól tudja, ilyenkor sürgős (azonnali) segítségre van szükség, a karok egyre fáradtabbak, és a gravitáció sem csökken az idő múlásával. Sőt. Lassan felügyeskedtem a súlyt a mellkasomra, de ez még mindig nem tűnt a végleges megoldásnak. Próbáltam valamilyen kontaktust teremte­ni a hozzám legközelebb dolgozó férfiemberrel, amennyire lehet, elke­rülve a közröhejt. A teremben hallható hangos zene, a vasak csörgése- csattogása nemigen segített ebben. És ekkor másodszor is felbukkant a Mester. Nem volt olyan mértéktartó, udvarias, nem mosolygott annyira, mint legutóbb. Nem várta meg a fulladás első jeleit, szó nélkül, szaksze­rűen leemelte rólam a béklyót. Mintha kis félreértés, icipici szakmai műhiba, nem pedig halálos veszedelem történt volna, elmagyarázta, hogy előbb melegítsek be, aztán folyamatosan emelhetem majd a súlyo­kat a kívánt mértékben. Ám ez a súly talán még akkor sem lesz a kívánt mérték. (Talán, ha tíz kilóval. Akkor esetleg. De összesen tíz!) A gyerekek nem vették le teljesen az ügy komolyságát, úgy értelmezték, mintha ez is a torna része lenne. Kicsit dolgozik a súllyal az ember, aztán valaki a végén leveszi róla. Az is lehet, hogy fejlett empátiás képességük­re támaszkodva diszkréten másra terelték a szót. Érezhetően kevesebbet mosolyogtak, nem volt olyan önfeledt, oldott a hangulat, mielőtt a súlyos nyakékkel játszadoztam volna. A baleset óta a szakember nem tévesztett bennünket szem elől. Termé­szetesen viselkedett, de a szeme sarkából figyelt bennünket. Láttam az aggódást a tekintetében. Ha így járt a „papa”, mit tehet ez a gyerekei­vel? Egy-két kézi súlyzót próbáltunk ki csupán, sétáltunk egy keveset, mint akik épp csak levezetnek, és a kiadós móka után a szaunában pró­báltuk meg ellazítani megfáradt testünket. A kisebbik gyerkőc eleve nem vonzódott a dologhoz, talán a kondi-teremben tett látogatás kudar­ca hagyott nyomot benne. Valahogy rávettem, hogy bejöjjön velünk, de tíz másodperc múlva mérgesen közölte, elege van a szalonnázásból, és itt hagy bennünket. Azóta nem jártam a fent említett intézményben. Operakuriózum Rómából Händel a fesztiválszínpadon IdMhpmagazjn ____________________________________________________________ Az Ars Longa Barokkzenekar szer­vesen kapcsolódik azon királyváro­si fellépők sorába, akik „megmoz­gatják a világot”. A hagyományból való kitörés, az érthetőség és élet­ben maradás, eladhatóság és ön­megvalósítás örök dilemmájával küzdenek mindannyian. Az Ars Longa nehezebb helyzetben van, mint a balett, vagy néptáncosok. Ők „elvileg” a középkorból jöttek. „Kilencven százalékban igaz, el­sődleges célunk, hogy visszaadjuk a barokk kor hangulatát: zenével és lát­vánnyal.” - kezdi Dinyés Soma, ha­zánk egyik legkiemelkedőbb orgo­naművésze, az Ars Longa alapítója és vezető karmestere, majd így folytatja - „A maradék tíz százalék az a mon­danivaló és forma, ami a mai ember számára is mond valamit. E nélkül nincs értelme az első kritériumnak.” így tehát csak finoman és érzéssel léphetnek ki az önmaguk által megha­tározott korlátok közül. Az újkorba haj­ló középkor bemutatása és érzékelteté­se az elsődleges követelmény magukkal szemben. És akkor jönnek az ötletek. „Már egy jó ideje ugyanazt szerettük volna: egy igazi korabeli barokk operát színpadra állítani! Ez alapvetően nagy kuriózumnak számít, mert a tárgyalt korban még csupán kapizsgálták a zene­szerzők az opera magvát-velejét, nem is igazán hasonlított annak mai formájára. Nem is volt egyszerű megtalálnunk az énekeseinket! Händel a férfifőszereplőt jellemző módon szoprán hangra írta. Abban az időben jóval több szoprán hangú férfiénekest találtunk volna, mint ma... Bevett szokás volt, hogy fia­tal, mutálás előtt álló kamaszokkal vagy gyerekekkel játszatták el a szerepeket. Én egy nőre osztottam. Rajta kívül még két szereplője van a darabnak és két tán­cos. Meg persze a zenekar.” Händel Aci e Galatea című darabja pedig úgy került elő, mint szénbányá­ból az aranyrög. „Bementem a könyv­tárba és válogatni kezdtem Händel gyönyörűen megírt harminc-negyven operája közül. Ekkor rátaláltam erre a kincsre. Igazi opera-kuriózum, ami olasz nyelven íródott! Utána néztem a mű történetének és érdekes tényekre bukkantam: Händel egy római család­nál vendégeskedett 1708-ban, a család­ban azonban készülődés és izgalom fo­gadta, mert épp házasság volt készülő­ben. Az ismert zeneszerző hamarosan megkapta a felkérést, írjon egy olasz operát a fiataloknak. Händel-nek nem telt sokba megírni a Galateát. Ott helyben, az esküvő napján elő is ad­ták. Azóta valószínűleg nagyon ritkán, vagy egyáltalán nem játszották. Ma­gyarországon minden bizonnyal ez lesz a barokk opera őspremierje.” Stiglmayer Gábor, az Esztergomi Ünnepi Játékok vezetője kereste meg a csapatot, mikor hírét vette a maga nemében páratlan vállalkozásnak. „Azt mondta, ennek a premiernek Esztergomban a helye. Nem kifeje­zés, ha azt mondom: örültünk. Esz­tergom tökéletes hely a Galatea hu­szonegyedik századi premierjére!” Dinyés Soma egyébként elveti a ha­gyományok és autentikus kultúrák modernné redukálását. „Szóba sem került, hogy az operaénekeseinket mai ruhákba öltöztessük és teszem azt au­tóban jöjjenek be a színpadra. Ilyet biztosan nem látnának tőlünk - soha.” A szakma kíváncsian várja a bemu­tatót, a közönség alighanem úgyszin­tén, nehéz bármit is mondani. La­punk megjelenése idején a társulat már túlvan a főpróbán, s feltehetően most is hangosításon dolgoznak. Végezetül valami szomorú. Mikor megkérdeztük Dinyést, fesztivál­színpadon fellépő társaihoz hasonló­an viszi-e majd együttesét külföldre, a következő határozott választ kap­tuk: „Nem viszem, mert nincsenek kapcsolataim és lehetőségeim.” • SZALAY Hagyományba öltözött hétvégék Az Esztergomi Fesztivál Kht. Iga­zán jól végzi a munkáját. Letagadhatatlan tény; lehetne akár mindennap színházi előadás, nagy­szabású szuperkoncert, sőt, él­ményfürdő is, nem lennénk igazi fesztiválváros, ha időről időre, hét­végéről hétvégére nem „lepnék el” a Duna-partot és a Vízivárost hol művészeti találkozók, rendszeres jazzelőadások, vagy (a lassan in­kább karneválba hajló) fesztiválok. A múlt hétvégi Ister-Granum Eurórégiós Népművészeti Fesztivál a legjobb iskolapélda a fent említettek­re. Bár alighanem még évek múlva is lesz min javítani, sem a hangulatra, sem a gondosan szerkesztett műsor­tervre nem lehet szót (és tollat) emel­ni. Azt pedig már kevesen gondolják, milyen munka és szervezés rejlik egy- egy jól sikerült hétvége mögött, amely - minden jelentősége mellett; a tervek szerint legalábbis - csupán keretét, hangulatát és illatát adják az igazi „nagyszámokhoz”, a Várszínhá­zi estékhez és a fesztiválszínpad nagyszabású show-műsoraihoz. Polgár József, a Szentgyörgymezői Olvasókör vezetője, s a múlt hét végi népművészeti seregszemle moderáto­ra nem véletlenül dicsérte a csapatot: „Nagy öröm volt, hogy közöttük dol­gozhattam és részt vehettem ebben a - minden túlzás nélkül - iszonyatos munkában. Egyre jobban összeszo­kott ez a csapat és egyre profibbak. Arról nem beszélve, hogy ezúttal ke­reshetném nagyítóval, egyetlen pavi­lonban vagy fellépőben nem találnék gagyit vagy ócskát. Minden a helyén volt.” Annyit azért még hozzátesz: „És nem lehetett kapni cigit! Ezt - mint dohányos - fájlalom, de fontos üzenet a szervezők részéről.” A Népművészeti Fesztivál három napon át tartott, s mind a három na­pon akadt egy „főszereplő”. Pénteken a táncé volt a reflektor- fény: a Kéméndi Gyöngyösbokréta, Barti Hagyományőrző csoport, Nádas-Kisnádas tánccsoport, Váral­ja néptáncegyüttes bemutatói között helyet kapott a Bartók Béla emléke előtt tisztelgő Szárnyas Szabadtéri Tárlatok megnyitója, a Vujicsics együttes és a Borbély Quartett, az estét sajátos módon Ludas Matyi zárta, de efölött szemet hunyunk... A szombat a színház napja volt: Pinoccio Bábcsoport, Kuckó Bábcso­port, Pengő Zenekar és társai gondos­kodtak a nagyérdemű jó hangulatáért, ahogy ez nem volt másképp vasárnap sem, mikor a népszokások és kézmű­vesek kerültek terítékre: a Pilisszent- léleki Szlovák Népdalkor, a Kürti Ci- terazenekar, a Zöld Sziget Tánc- együttes mind-mind elsöprő sikert arattak. Kicsit meglepő módon: tud­valevő, az az „álhír” járja, hogy a nép­hagyományoknak nincs ma keletje. Hogy ez mennyire nincs így, a mostani hétvége is jó példával járhat elől: nevezetesen a Mediterrán-fesz­tivál forgataga. Még épp javában tart, és hogy valóban egy országos szintet magasan kenterbe verő hétvégi fesz- tivál-show várja a publikumot, arról meggyőződhet bárki, aki lesétál a Kis-Duna sétányra és körbenéz. Akár éppen most, - hiszen péntektől vasárnapig tart az esemény. íme egy kis ízelítő: Rák Béla gitár­művész, Jazzencia, flamenco-kon- cert, Anselmo Crow mediterrán vi­lágzene, Frankie Lato & Djangology francia swingestje, Di Naye Kapelye klezmerband: mind-mind első rangú zenét - és hangulatot - ígér. • Anderson Görög, spanyol, indiai, cigány». ...est. A Várszerdák rendre töretlen sikerrel és meglepően nagyszámú kö­zönség szeme előtt futnak, különös rokonságban állva a hét végi temati­kus fesztiválokkal. Szerdánként a Várszínház színpadára kerülő nemzetiségi estek egy-egy náció kultúráját villantják fel zene, tánc és gasztronómián keresztül. Ezek a több év óta meglepően nagyszámú közönséget megmozgató programok nem csak hazánkból, de a külföldről érkező turisták számára is önfeledt szórakozást ígér, leépítve a nyelvi korlátok falát. És még csak nem is ezért fontos. Van ezekben az estékben valami idő­utazás. A soha nem volt, hamisítatlan görögországi vagy éppen spanyol utcák esti zsibongása és éjszakai nesztelen csendje, a homokkal és mészporral teli forró alexandriai szieszták illata megüli a levegőt a csendben figyelő esztergomi közönség fölött. Addig a pillanatig, míg táncra nem csábul, és a közönség minden tiszteletünk mellett bekattan. A lehető legjobb értelemben. Tessék ellátogatni! Már csak kettő lesz...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents