Hídlap, 2005. július-szeptember (3. évfolyam, 128-192. szám)

2005-07-30 / 149. szám

2005. július 30., szombat • HÍDLAP ipmagazin Egyszuszra Duray Miklós rovata Határkitűzők, sorompóőrök, hídverők Amikor az állítólagos európai demokraták által szentesített trianoni béke­diktátum után 1920-ban munkához láttak a határmegállapító bizottságok, amelyekben a szakavatott katonai topográfusok és földmérők mellett részt vettek az alkoholnak hódoló francia katonatisztek is, egyből munkához lát­tak a helyi népi diplomácia képviselői is. Néhány liter pálinkáért vagy jó borért a győztes antant hatalmak szakemberei, avagy a térképet átrajzolni hivatott végrehajtóik, hajlandók voltak némi határvonal módosításra. Min­dig attól függően tértek el az eredetileg megállapított államhatár kitűzésé­től, hogy a helyileg érdekelt gazda, földtulajdonos tudta-e kellőképpen ér­dekeltté tenni őket abban, hogy a szélesre kopott hegyű irónnal meghúzott nyomvonalat kissé délebbre vagy északabbra igazítsák. így lehetett meg­tartani esetenként egy tulajdonos birtokában egy-két hektárnyi földterüle­tet az Ipoly és a Duna folyása mentén úgy, hogy azt ne szelje ketté az ál­lamhatár. Ennek ellenére gyakran átgázoltak községek kataszterein és vá­lasztották el egymástól azt, amit a történelem egyetlen, oszthatatlan egy­séggé alakított a korábbi évszázadokban. Holott, az igazi megoldás az lett volna - ha már nem lehetett elkerülni a Párizs melletti döntést -, hogy él­ve nem léphetett volna a kitűzendő új, sohasem létezett államhatár kör­nyékére olyan ember, aki ezt az államhatárt kijelölendő köveknek a beásá- sával lett megbízva. Megdöbbentő a készsége a műszaki értelmiséginek vagy egy katonatiszt­nek a megrendelés teljesítésére, illetve a parancs végrehajtására. Ezek, a szakmájuk szerint jól képzett emberek soha sem azt vizsgálták és vizsgál­ják, hogy az utasítások vagy a megrendelések megfelelnek-e a valóságban létező körülményeknek, mennyiben alakítják át az élhető létezőt élhetet­lenné vagy nehezen élhetővé, hanem azt tekintik elsődlegesnek, hogy vég­re tudják-e hajtani a parancsot. Számukra az a dicsőség, ha a legképtele­nebb megrendeléssel is megbirkóznak. Ha megdöbbentő a közember alá- rendelődési képessége, akkor ez még inkább az. A határkitűzők pálinkával fertőzött pragmatizmusa 1920 táján tobzódott. Évjárati szempontból azonban a kommunisták által 1977-ben jóváhagyott bős-nagymarosi erőműrendszer tervezőinek körében - az 1980-as, 1990-es években - találkoztam először ilyen magatartással. Amikor a ki­tűnően képzett hidrológusok, geológusok, vízépítészek, mélyépítészek, tervezőmérnökök^ energetikusok, a szakmai siker kéjes élvezetével be­széltek arról, hogyan tették tönkre - egyébként figyelemre méltó - mű­vükkel á világ legértékesebb szárazföldi deltáját, a Csallóköz és a Sziget­köz között elterülő folyóágakkal szabdalt területet. Dicsekvésük tárgya nem a természet tönkretétele volt, hiszen nem ezt rendelték meg náluk és erre nem is voltak hivatottak. Az igazi feladat, a parancs teljesítése, a megrendelés kielégítése, a feladat megoldása volt. A terv végrehajtói, az építésvezetők, a pallérok pedig néhány liter pálinka, bor és némi suska (pénz) fejében mindig módosítottak egy kicsit az utasítást kiadók irány­elvein. A bősi erőmű betonjából így épülhetett fel néhányszáz családi ház a Csallóközben és juthatott átlagon felüli jövedelemhez több ezer ember, ami elegendő volt ahhoz, hogy a térség lakosságának a többsége a megrendelők cinkosává váljon. Senki sem vitatja a szakemberek feladatmegoldó készségét és képességét. Mint ahogy senki sem vonja kétségbe azoknak a határőr katonáknak a cél­ba lövő képességét és szabadságolási vágyát, akik évtizedeken keresztül lőtték le a berlini falnál a keletről nyugatra menekülő nemzettársaikat. Minthogy azoknak a csehszlovák határőröknek és vámosoknak - ráadásul magyar származékoknak - a megélhetési ösztönét sem aljasítom le, akik azért vizsgálták meg a végbélnyílásomat néhányszor az 1970-es és 1980-as években a határátkelő állomáson, mert utasítást kaptak erre. De azokat az egykori barátaimat sem átkozom el, akik azért árultak el engem többször is, mert féltek és nem merték vállalni a kommunista hatalom által, esetle­ges becsületességük miatt rájuk kimérhető büntetést vagy más megpróbál­tatást. De azokat a szürke sorsú, vakond életű helyi emberkéket sem íté­lem el, akik a kommunista érában a helyi mezőgazdasági vagy kisipari ter­melő, esetleg értékesítési szövetkezetben, vagy az akkori párthatalmi szer­vezetben a hivatalos hatalom emberei voltak. És éppen a börtönzésem mi­att kellett önmagukkal reggelente a tükörben - fogmosás vagy borotválko­zás közben - szembenézniük, arra gondolván, hogy talán napközben vala­ki telefonon „fémről” felhívja őket, és megkérdezi, mi a véleménye arról, ami miatt engem bebörtönöztek. Sőt azokat a határőr katonákat sem hí­vom tetemre, akik a szlovák katonai őrnaszád géppuskafészkében kucorog­tak 1996-ban, és céloztak ránk, amikor a Hídverő-napok záróakkordjaként helyeztük a Duna vizének nyugodt szintjére az igazságtalan államhatárt jelképesen felégető mécsesek ezreit. Ok mind, akár műszaki zsenik, akár parancsot teljesítő katonák, felkapasz­kodásra váró gerinctelen családapák és hozzájuk hasonló utódaik, csak annyiban bűnösök, amennyiben a megrendelők, vagy a „bűnre vezető al­kalmat” teremtők bűnösnek tekinthetők a közfelfogás szerint. Mindig az erőszakot képviselő hatalom a látszólagos győztes és a bűn ter­he alól való felmentés is innen érkezik. De a történelem és a közösségi erkölcs győztese mindig az az állhatatosság, ami szembeszegül ezzel a hatalommal. ^—y / Ezt nem szabad elfelejteni! Pénz beszél... A forint születése Biztosan nem kell magyarázni egyikünknek sem, mai korunkban milyen hatalmas jelentőséggel bír életünkben a pénz. Jelen esetben a forint. Szeretjük vagy nem, min­denképp a miénk, sajátunk, - per­sze kérdés még meddig. Számos pénzem csörrenése hallatszódott már hazánk fennállása óta. A forintot 1946 óta tudhatjuk fize­tőeszközünknek, ám a történet sok­kal régebben kezdődött. Kezdetben nem volt szükség másra, minthogy a mindennapi emberek, kereskedők, termékeik cseréjével jussanak a szá­mukra szükséges javakhoz. Azonban a cserekereskedelem idővel „kinőtte magát”, szükségessé vált valamiféle általános értékmérő létrehozása. Ele­inte erre különféle fémek durva önt­vényei is megfeleltek, mígnem szeb­ben megmunkált, feliratokkal ellátott a maihoz hasonló érmék készültek. Első pénzünket - mint oly sok min­dent - államalapító királyunknak Szt. Istvánnak köszönhetjük. István pénzei kitűnő minőségű ezüstből ké­szültek, - természetesen az uralkodó képmásával felületükön - így kül­földön is szívesen fogadták őket. Fel­irata is egyszerű volt: „Stephanus rex”, azaz „István király. Az uralko­dók eleinte kétévente, később min­den évben új pénzt bocsátottak ki. A régi pénzt erre kellett átváltani, s bi­zonyos illetéket levontak, Magyaror­szágon általában a pénz értékének egyharmadát. Ez volt a kamara hasz­na, az uralkodó egyik legjelentősebb jövedelme, (tfzen eljárás különös ha­sonlóságot mutat néhány mai adó­formával.) A későbbi időkben, Ma­gyarországon hosszú időn át az egyetlen pénzverde Esztergomban működött, melynek maradványait remélhetőleg hamarosan magunk is megtekintetjük, ha a Széchenyi tér régészeti feltárása sikeresen befeje­ződik. A 13. század második felében megkezdte működését a később oly híressé vált budai pénzverde. De lép­jünk kissé előre az időben! Károly Róbert királyunkra büszkén gondol­hatunk vissza, hiszen idejében volt hazánknak Európa szerte a legértéke­sebb pénze, melyet már akkor forintnak hívtak. Érdekességként említ­hető, hogy az általa ki­adott pénzek súlya egyenként 3,5 gramm volt, s ezen érmék hu­szonhárom karátos aranyból készültek. Ak­kortájt még érdemes volt az aranytallérok va­lódiságát harapással el­lenőrizni. (Próbálnánk meg ma ezt, egy húsz forintossal...) Ismét ugorjunk egy nagyot! A Habsburg Birodalom el­ső papírpénzeit, 1762. jú­lius 1-i keltezéssel bo­csátották ki 12 millió fo­rint értékben. Több mint fél évszá­zad múltán az 1848-ban kitört ma­gyar szabadságharc idején, új 1 és 2 forintos bankjegyek kerültek forga­lomba. Az aprópénzhiány enyhítésé­re ezek negyed, illetve nyolcad részei is elfogadott fizetőeszközök voltak, így érkezünk el a huszadik századba. 1918. október végén felbomlott az Osztrák - Magyar Monarchia. A Pá­rizs környéki békék során elrendel­ték az utódállamok számára az Oszt­rák - Magyar Bank bankjegyeinek felülbélyegzését. Innentől kezdve egészen 1925-ig az érvényes pénznem a magyar korona volt. A népszövetsé­gi kölcsön fölvétele után 1927-ben, gróf Bethlen István miniszterelnök­sége idején került forgalomba az első teljes mértékben függetlennek te­kinthető magyar pénz, a pengő. Ám a második világháború után a pengő hamarosan értékét vesztette, egyre újabb és újabb bankjegyek jöttek for­galomba. 1946 május 27-től a bankje­gyeket 6 millióval (miipengő), július 1-től 12 millióval (bilipengő) hozták forgalomba. A legnagyobb címlet az 1 milliárd B.-pengő volt. Ez utóbbi azonban már nem jelent meg a bol­tokban. Szintén érdekes, hogy a pen­gő elértéktelenedése mindmáig a vi­lág legnagyobb valuta inflációja volt. Végül 1946-ban megszületett a ma is használatos forint. Az új valuta elne­vezése nem volt zökkenőmentes. 1946. augusztus 6-án az amerikai hadsereg visszaszolgáltatta a nyila­sok által elhurcolt magyar arany- készletet. Ez összesen 28 tonnányi aranyat jelentett, amely hosszú ide­ig fedezetet jelentett a forint a kibo­csátásához. A forint iránti bizalmat segítette elő, hogy a következő 25 százalékos aranyfedezeti arány 1946 decemberében már elérte a 33,8 szá­zalékot. Egy kiló arany 1946-ban 13.200 forintot ért. Érdekes összeha­sonlítás mai viszonylatban! 1947-ben finn és francia importból beszerzett jó minőségű bankjegypapíron réz­nyomással elkezdődött az új 10, 20 és 100 forintosok nyomása. 1951-ben az 50 forintos majd 1970-ben az 500 fo­rintos is megjelent. 1949-ig a Kos- suth-címer, 1957-ig a „Rákosi-cí- mer”, utána 1990-ig a „Kádár-címer” volt bankjegyeinken 1990-től az új köztársasági címerrel nyomtatott bankjegyek kerültek forgalomba. Az 1000 forintos 1983-ban, az 5 000 forintos 1991-től jelent meg.. 1996-tól új kibocsátású bankjegyeink a 200, 500, 1 000, 2 000, 5 000, 10 000 és 20 000 forintos. Hát, most itt is tar­tunk, de kérdés meddig használhat­juk kedves, megszokott forintunkat, hiszen minél inkább „vágtatunk” Eu­rópába annál inkább közeledik a kö­vetkező történet, melynek a követke­ző címet adnám: Az euró születése! • Márkus A szezon, a PANKKK és az új fazon / Már az őszi időszakra készül az esztergomi Bajor Ágost Művelődési Ház A Bajor Ágostul elnevezett köz­művelődési házban most nyáron egy kevésbé látványos munkafázis, az előkészület van napirendi pon­ton. Felmerült a kérdés: mivel tölti napjait a kies időszakban a műve­lődésszervezők esztergomi cso­portja? Szeder Balázs igazgatóval a a terveiről és elképzeléseiről be­szélgettünk.-Milyen munka folyik mostanság a művelődési házban?- Ez az évszak egyfajta uborkasze­zon, de ez nemcsak a Bajor Ágost Művelődési Házra, hanem minden hasonló intézmény nyári működésé­re jellemző. Esztergomban egy tő­lünk független másik szerveződés tartja kezében a városi nyári progra­mok rendezését, a nyári időszak kul­turális életének szervezését. Ugyan­akkor ez az időszak alkalmas arra, hogy a ház kollektívája előkészüljön a következő feladatokra. Ezen mun­kák egy része kissé száraz, az admi­nisztrációval összefüggő feladatsor. A másik, amivel most foglalkozunk az a művelődési ház épületbelsejének rendbetétele, kisebb átalakítása, hogy a szeptemberi kezdéskor ismét átvehessük a városban a kulturális központ szerepet.- Láttam Önnél több óriási borítékot, melyekkel a postára igyekezett. Ezek mi­lyen összefüggésben vannak az ősszel in­duló új programokkal?- Az a kapcsolat, hogy ezek azok a pályázati anyagok voltak, mely pá­lyázatok a megfelelő elbírálás esetén kiszolgálhatják a jelenlegi elképzelé­seinket, az új dolgokról, melyekkel az őszi kezdéskor várjuk a közönsé­get. Különböző helyekre nyújtot­tunk be pályázatokat. A legfontosab­bak között van a mozi fejlesztésére beadott pályázat, valamint pályázati pénzből szeretnénk a művelődési ház aulájában egy információs kép­ernyő-rendszert felállítani, mely eszköz a hozzánk érkező közönséget tájékoztatná a ház programjairól. Az említett „óriás boríték” tartalma pe­dig a most induló úgynevezett PANKKK-ról szól, mely a Program A Nemzeti Kortárs Könnyűzenei Kultúráért pályázati rendszer. A Nemzeti Kulturális Örökség Mi­nisztériuma szervezi ezt a tulajdon­képpen normatív rendszert, melyből pénzt, támogatást kaphatnak azok a könnyűzenével foglalkozó klubok, ahol évente legalább 12 koncert van, mely fellépésekből kettőt amatőr együttesek adnak. A mi pályázatunk célja, hogy ősszel ismét elinduljon egy jazz koncert sorozat, itt a Bajor Ágost Művelődési Házban. A város­ban járva-kelve, több ismerőssel be­szélve, arra jöttünk rá, hogy legin­kább a néhány évvel ezelőtti „jazz kávézó” hangulatát hiányolják a ház kínálatából. A kávézó akkori bérlője saját erőből valósította meg ezeket a kéthetente szervezett jazz koncerte­ket, melyek a fiatalok és az idősebb korosztály körében is népszerűek voltak. Ezt a szép időszakot szeret­nénk újra feléleszteni a PANKKK program segítségével. • PÓZ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents