Hídlap, 2005. július-szeptember (3. évfolyam, 128-192. szám)
2005-07-16 / 139. szám
2005. július 16., szombat • HÍDLAP • / tét-leikét és hamar el fog kopni. De aki már idáig eljut, az nem töprenghet rajta, hogy jól döntött-e vagy sem. Egyáltalán nem is jut el egy komoly iskolába vagy színpadra az, akinek kétségei vannak. A kérdésére válaszolva; persze küzdelmes és kemény élet. De mint a Magyar Tánc- művészeti Szövetség elnöke, úgy érzem, megpróbálok mindent megtenni azért, hogy a fiatal, a pályakezdő és a már idős balett- és más műfajokban jeleskedő táncosok elviselhető, hozzájuk méltó életet élhessenek- Azoknak a fiataloknak, táncos nyelven „szüzeknek ” is épp olyan harc a színpad, akik már bekerülnek a Győri Balett társulatába?- Aki hozzánk eljut, szerencsés. A csapat ugyanis segítőkész, rendes és kedves, gyakorta a koreográfiák nagy részét is éppen a fiataloknak ők tanítják be. Ennek nemcsak emberi, hanem komoly szakmai oldala is van. Ha valaki visszahúz, ha nem olyan ügyes, ha nem tudja tartani a lépést, azt az egész társulat megérzi, akár az egész előadás rámehet. Muszáj segíteni egymásnak.- Nehéz bekerülni Kiss János csapatába?- Nem csak a tehetséget vesszük figyelembe. Igazság szerint az csak egy dolog. Ami ennél jóval fontosabb, az az emberi hozzáállás. Itt nem lehet intrikázni! Nagyon sokat, éjjel nappal együtt vagyunk, mint egy nagycsalád. Ez mindennél fontosabb. De kevés a hely, így még ez sem biztos belépő.- Bocsásson meg a tiszteletlen befejezésért, de most látom, mennyire fiatal a keze...- (nevet) Jó megfigyelő! A balettvilágban mondják: megnézem a kezét, és megmondom milyen táncos. A kéz a táncos lelkének tükre. Ha azt mondja, fiatal a kezem, akkor köszönöm a dicséretet. • Szalay Álmos Ut a sikerig beszélgetés Kiss Jánossal, a Győri Balett igazgató-rendezőjével Kiss János egy évvel a rendszer- váltás után nehezebb helyzetbe került, mint bárki más a magyar művészvilágban. A világ egyik legnívósabb táncegyüttesét kellett átvennie, repertoár és összetartás nélkül. Hogy sikerült, nemcsak tehetségének és szakmai tudásának, hanem emberiességének is köszönheti. Társulata szombaton az Esztergomi Ünnepi Játékok keretén belül lép a vízivárosi fesztiválszínpadra.- Miért éppen Carmina Burana, Sta- bat Mater, Trójai játékok?- Ennek egyszerű oka van: huszonöt évvel ezelőtt, 1979-ben a semmiből szültük meg a Győri Balettot. Az első táncunk a komolyzene világában slágernek számító Carmina Burana zenéjére született. Ez már akkor magában hordozta a modern balett formanyelvét... Különösen érdekes volt látni és átélni, amint az azóta „kinőtt” táncosok az egészen fiatalokkal (akik születésüknél fogva még nem is láthatták a korábbi előadást) csináltuk meg a Carmina Buranát. A Stabat Materban csak hölgyek, a Trójai játékokban pedig csak urak szerepelnek, és bár sok okot felsorolhatnék, miért éppen erre esett a választás, a legfontosabb talán az, hogy a közönség mindkettőt rendszeresen osztatlan sikerrel fogadta. Kell ennél több? A másik fontos tény a szombati koncertről, hogy a Győri Balett még sosem járt Esztergomban. Ez valóban meglepő, hiszen Japántól Los Angelesig számos helyen megfordultunk már, a királyvárosban még nem.- Az előadásban helyet kaptak a Győri Balett saját növendékei is?- Igen. Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy vannak saját neveltjeink, hiszen művészeti középiskolaként is működünk. Büszkék vagyunk rájuk. Mindannyian nagyon fiatal és nagyon tehetséges művészpalánták. Külön örömömre szolgál, hogy szeptembertől már külföldi tanulók is járnak majd hozzánk. Az elmúlt hónapokban Japánból egy lányt, Moszkvából egy fiatal'fiút vettem fel.-Az aktualitások mellett muszáj kitérni valamire, ami többeket is foglalkoztat: a Győri Balett körüli sötét ködről; Markó Iván távozásáról van szó. Csúnya pletykák kaptak szárnyra, de az igazat senki nem tudja...- ... és nem is fogja tudni. Mi annak idején megfogadtuk, hogy a család múltja a családban marad. Nem teregetjük ki a szennyest. Markó Iván távozása mindenkit megütött 1991- ben, hiszen a csapat nem csak „apa” nélkül maradt, de repertoárnak, koncepciónak és összetartásnak is híján volt. Akkor megfogadtuk, hogy nem fogunk egymásra sarat dobálni.- Egyáltalán, szóba állnak még egymással?- Természetesen. Nem vagyunk napi kapcsolatban, de tiszteletben tartjuk egymás munkáját. Ha összefogásról van szó, amire a sokat szenvedett magyar táncművészet gyakran rászorul, mindig közös nevezőt találunk. Tiszteljük egymást és egyikünk sem felejti el, mit tettünk a másikért annak idején.- A Győri Művészeti Iskola és Markó társulata között van némi átfedés?- Nem is kevés! A nálunk végzettek gyakran kötnek ki nála, vagy azok, akik már nem férnek be a Győri Balett csapatába, rendszeresen a Markó társulatában találják magukat.-Milyen volt, mikor tizennégy évvel ezelőtt átvette a Győri Balett igazgatását?- 1991-et az ellenségemnek sem kívánom. Gondoljon csak bele! Markó Iván egyik pillanatról a másikra bejelentette a távozását, tökéletes űrt és káoszt hagyva maga után. A csapat pedig engem kért fel a vezetői posztra. Engem, aki csupán egy szólótáncos voltam a sok közül. Mindez néhány nap alatt történt! Itt állt egy darabjaira hullott, lassan már öregedő, de még világhírű csapat, - repertoár és Markó neve nélkül. Ahogy 1979-ben a nulláról kellett indulnunk, tizenkét évvel később ugyanoda jutottunk vissza. És ennek az őrült időszaknak minden felelőssége rám hárult. Félelmetes volt.- A siker azonban sorsszerűén kísérte a társulatot.- A siker jó, ha szárnyakat ad, de nem szabad használni azokat a szárnyakat... Ma este nagy sikerünk lesz... De holnap új előadás lesz új közönségnek. Minden összedőlhet egy pillanat alatt. Ha valaki, hát a Győri Balett tudja, mennyire így van ez. Tudatosan megélni a sikert, csak így éled túl, ha minden összetört.- Veszélyes terepre ér, aki a táncművészetet választja?- Veszélyes terepre téved, aki a művészetet választja. Aki így dönt, az csak megszállott, őrült ember, persze a szó jó értelmében. De mivel nem tehet róla, ha törik, ha szakad ezt az utat kell bejárnia, sorsszerűén. Akiből balett-táncos lesz, megtöri a tesTöbb a sokknál Sokkolni nem nehéz a közönséget Néhány hirtelen mozdulat és mondat, a szerencsétlen néző meg csak ül és bámul döbbenten. Ám ahhoz, hogy emberek életszemléletét, világképét egy másfél-két órás előadás gyökeresen megváltoztassa - csoda kell Vagy a Gyulai Várszínház. Nem is az előadás után távozó könnyező nézők döbbent csendje volt a meglepő. „Nem erre számítottam.” - legalább egy tucat néző mondta ez. A szó nem pejoratív, sokkal inkább megrendült értelmében. Erre valóban nem számított senki. A reményvesztettségből a teljes sötétségbe, a teljes sötétségből az ön- gyilkosságig jutó nyolcvankilenc éves ember teljes fizikai leépülésén át vezető úton. „Társasélet. Kíváncsian jönnek, figyelnek, ahogy a varietében nézik a beszélő kutyát. A vénség attrakció, látjátok, mondják, még nem keni fülére a spenótot, még beszél, tud háromig számolni ebben a korban. Csodálatos. A vénség gödrébe néznek. Még nem tudják, hogy vén embernek legjobb egyedül, mert akkor legalább nem unatkozik.” Nos, igen. Helyei László hihetetlen orgánuma - a múló évek és elfogyasztott cigaretták növekedésével arányosan - mélyül, s az általa sugárzott mély és komor tónusú depresszióba csak Papp Zoltán vérbő és szenvedélyes játéka visz némi színt. Míg az egyik a halál szélén álló, teljesen elvetélt írót testesíti meg (aki talán éppen öngyilkossága előtt egy órával olvassa fel nap)óját mintegy öntanulságként), Papp Zoltán hófehér öltönyében a halott Márai alakját idézi, a költő, a bizakodó, (vagy a végletekig elkeseredett) embert. Kettőjük játéka szakadatlanul egymásba kapcsolódik, ami a két színész ember- feletti koncentrációjára és összhang- zatára világít rá. san, de biztosan viszi a közönséget egyre mélyebbre. Oda, ahonnan nincs visz- szaút - ráadásul mindezt észrevétlenül teszi... „Ezekben a napokban negyven éve, hogy elutaztunk Budapestről. A búcsúzók közül, akik a pályaudvarra kísértek, talán él még a kis pesztonka - a többiek, Tibor, Miksa, talán fél tucat barát, mind elhaltak. A negyven évben tartózkodási helyek voltak Genf, Nápoly, New York, Salerno, San Diego. Elmentek Lola és János, aztán minden egykori személyes ismerősöm, pályatársam. Teljesen egyedül maradtam, 89-ik évemben a járás, látás egyre rosszabb, olvasni már csak negyedórákat tudok, aztán zavaros a látás, séta legföljebb egyszer föl és le a ház előtt, bottal. Alkohol majdnem semmi, pohár vizes bor, néha egy sör. Cigaretta kb. napi tíz. Szex semmi, álomban sem. Nem is hiányzik. Gyöngédség jólesne, de nem bízom senkiben. Olvasmány: éjjel az újság, aztán Krúdy. Új könyvet már nem olvasok. Emlékezés bizonytalan, nagy messzeségből érzékletesen visszajön az emlék, de néha nem emlékezem arra, ami öt perc előtt történt. Semmi tiltakozás a halállal szemben, de semmiféle halál vágy.” Lola csupán fuvolával beszélget a férfivel. Lola, aki meghalt. Horgas Eszter zenéjével, egyetlen szó nélkül tökéletes része az előadásnak, nem lóg ki belőle. Sőt - végső soron ő ad keretet és indítékot a „pisztolyhoz”... Aztán 1989. január 15-én a teljesen egyedül maradt, szinte magatehetetlen Márai beírja naplójába az utolsó mondatot: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Aztán vége lett. • SZALAY A halott kislány kolibrije Rendhagyó kiállítás a Zöldházban Kiss helyen sok jó festő elfér. Nincs is erre jobb bizonyíték, mint a Bajor Ágost Kultúrmozgó Galériájában kiállított Esztergomi Céh művészei. Sok-sok elfuserált, unalmas és közhelyes melléknév illik rájuk: szép, jó, emlékezetes, döbbenetes... a lényeg valami más: Tessék megnézni! Az Esztergomi Művészek Céhe - meglehet, hogy csupán érzésből, egészen koncepciótlanul összeállított - tárlata nagyot csattant. Nem titkolom, hogy egy-egy kép dobja meg ilyen valószerűtlenül hatásosan az összeállítást, a végeredmény tekintetében mindegy is. Kovács Melinda fotójáért már önmagában érdemes megnézni a kiállítást. (Az ön- gvilkos-hangulatúaknak különösen javasolt a távolmaradás!) A képen egy játékbabának kinéző kislány fekszik az ágyán, lehunyt szemekkel, sárgás, pergamen szerű bőrében mintha már rég nem lenne élet. És mellett fekszik a madara. Egy kolibri, ami egy fél fejjel nagyobb, mint a kislány. Nyitott szemekkel az ég felé tekintve. A halott kislány halott kolibrije. Ha ez a valóság, még annak sincs sok értelme, hogy befejezzük ezt a cikket. Miután összeszedtük magunkat, rögtön szembesülünk a fiatal Kontár János (Kiskontár) grafikájával, amelyben egy kiöntött tintapacából kinőtt három alak nyújtogatja nyelvét a nézőre, és valamiért még napok után sem lehet elfelejteni ezt a fránya rajzot. (Kontár egyébként ezen a kiállításon felülmúlja édesapját, Kántor Jánost, aki most - minden tisztelem mellett - alul maradt.) A képek hosszas elemzése helyett inkább buzdítanék csupán: meg kell nézni ezt a kiállítást. Kutyafuttában és napjában többször. Igazán nem eshet senkinek nehezére, hiszen a mindenki által jól ismert Zöldház Galériájában láthatóak a képek, a portán készségesen átadják bárkinek a kulcsot, és akár kíséret nélkül körbejárhatjuk magányunkban a tárlatot. Még fotel is van. Tessék nézelődni, elmerülni egy-egy képben, és időt hagyni magunknak. Kovács Melinda halott kislánya pedig senkit ne riasszon el. Csodaszép kép. • ANDERSON
