Hídlap, 2005. április-június (3. évfolyam, 63-127. szám)
2005-06-04 / 109. szám
Egyszuszra Duray Miklós írása Ha június 4. hétvége, akkor juniális lesz vagy nemzetközi gyermeknap A mai hatvanévesek, de a tőlük idősebbek és fiatalabbak is emlékeznek arra, hogy a kommunista rémuralom több mint négy évtizedében majálist csak május elsején, a munka nemzetközi ünnepén lehetett rendezni. Juniális megrendezésére pedig főleg a június elsejéhez legközelebbi júniusi hétvégén, a nemzetközi gyermeknap alkalmából adtak engedélyt. Ez így volt az egész szocialista táborban. Magyarországnak volt egy kiváltsága, augusztus húszadika, amikor az állam- alapító Szent István emléke helyett az alkotmány napját kellett megülni. Annak az „első alkotmányinak, a Rákosi-féle alkotmánynak az emlékünnepét, ami arra emlékeztette a nemzetet, hogy a magyar egy alja nép, mert mindeddig, több mint ezer éven át a feudalizmus sötétségében élt, mert a jogállamiság csakis a felszabadítást meghozó Szovjetunió, a kommunisták és zseniális magyarországi vezérük, R. jMátyás jóvoltából köszöntött rá. Ezzel kimerült a tavaszi és nyári vigasságoknak az osztálytudatot erősítő lehetősége. A Magyarországon kívül rekedt magyarságnak ugyancsak számos más ün- neplési lehetőséget tálaltak, illetve parancsoltak, hiszen ünnepelni kell, mert a vígasság feledtet. Nem a múltba néző emlékezésekkel kell tölteni az időt, mert az veszélyes, sőt ellenőrizhetetlen gondolatokat ébreszthet az emberekben. „Az emberekben” - kitűnő kommunista csoportjegy, ma is használatos, ha nem tudjuk másként megnevezni sorstársainkat, nemzettársainkat, polgártársainkat. Ünnepeljék hát a magyarok, szocialista társaikkal együtt november hetedikét, október huszonnyolcadikát, május kilencedikét, április negyedikét, december elsejét, augusztus huszonharmadi- kát, vagy akár az év tizenharmadik hónapjának harminckettedik napját, csak ne a hagyományos ünnepeket, vagy a nemzet sorsfordulóival kapcsolatos események évfordulóit. Emlékezni másra veszélyes volt, avagy lett volna. így veszett ki hát a magyar közgondolkodásból, és sok magyar, vagy annak nevezett „ember” emlékezetéből az ezerkilencszáz huszadik esztendő júniusának negyedik napja, a Párizs melletti Kis Trianon „palotában” ránk kényszerített békediktátum évfordulója. Aki felejt, átadja magát az enyészetnek. Aki felejt, arról elfelejtkeznek. Aki felejt, agymosottá válik. Aki felejt, parancsra tud emlékezni. Aki felejt, alkalmas lesz a más befogadására. Aki felejt, a bűnpártolók cinkosává válhat. Aki felejt, azonosul a bűnnel és a bűnössel. Aki felejt, önmaga gyilkosává válhat. Aki felejt, bűnözővé válhat. Aki felejt és feledtet, maga is bűnös. Aki felejt, mások kegyeltje lesz. Sok ilyen „ember”, sok bűnös j ár-kel közöttünk, mert sokaknak eredendő bűnük a felejtés közepette kialakult hiányos tudatuk. Június negyediké! Olyan évfordulója ez a magyarság nemzeti és állami történetének, ami csak a világosi és a nagymajtényi fegyverletételhez, a mohácsi és a muhi csatavesztéshez hasonlítható, de mégsem. Június negyediké mindezektől súlyosabb, mert sem Katalaumnál, sem Leh mezején, sem Muhinál, sem Mohács mellett, sem Buda bevételekor, sem Nagymajtényban, de még Világos után sem vonta kétségbe a győztes a legyőzött fél folytonosságát. Ez, első alkalommal a „legeurópaibb” békekötés alkalmával, 1920. június 4-én történt meg először, az akkori Európa fővárosának tekintett Párizs mellett. Abban az épületben, amelynek előterében ma is sok magyar ember csak köp egyet. Tévedés lenne azt hinni, mint ahogy néhány nemzettársunk ma is gondolja, hogv a Trianonban bennünket ért legnagyobb csapás a vasbányák, a sóbányák, az erdőségek, a hegyvidékek elcsatolása volt. Ez gazdasági jellegű veszteség volt, mint például Angliáé a nyersanyagban gazdag gyarmatainak elvesztésekor. Ezt ki lehet heverni. Sokkal súlyosabb csapást mértek ránk a békeszerződés stratégiai jelentőségű intézkedései. A Tisza vízgyűjtőjének ellenőrizhetetlenné válása. Eredménye: a bármikor ránk zúduló árvíz vagy a pusztító mérget hozó szennyeződések. A vasutak és a közutak elvágása, a folyóhidak lebontása, a családi kapcsolatokat, a gazdasági életet bénította meg. Eredménye: a családi kötelékek szétszakadása, a gazdasági élet széthullása a trianoni határ mentén, annak mindkét oldalán. A Dunakanyartól keletre máig ebben a határ menti övezetben a legsanyarúbb az élet. De mindezt - ha nem zúdul a nyakunkba a kommunizmus - talán már kihevertük volna. De az a seb, amit a nemzet szétdarabolása, több mint ezeréves történelmünk eseményei színterének, emlékhelyeinknek, temetőinknek az elidegenítése, a haza megszűnése ejtett rajtunk, múlhatatlan. A Párizs környéki békerendszerben érintett nemzetek közül egyedül tőlünk tagadták meg az önrendelkezés jogát, és azóta folyamatosan híjával vagyunk ennek a jognak. A múlhatatlan seb csak ennek a jognak a visszaszerzésével hegedhet be! hídlapmagazin 2005. június 4., szombat HÍDLAP • Trianon 85 éve Lehetőségek és feladatok a rendszerváltozás 15 éve alatt 1988-1990-ben a közép- és délkeleteurópai térségben két nagy történelmi folyamat zajlott. Az egyik, amelynek világtörténelmi jelentősége volt, a kommunizmus összeomlása. Az addigi kommunista országokban megalakultak a politikai pártok s a választások során majdnem mindenütt (Szerbia kivételével) kialakult a klasszikus polgári politikai szerkezet. Megszűnt a pártállam (az állampárt nem!), elkülönültek egymástól a hatalmi ágak, koalíciós kormányok alakultak, az addigi kommunista pártok - rendszerint valamilyen új néven - ellenzékbe kerültek. Megváltoztak a tulajdonviszonyok: a jól-rosszul szervezett magánosítással újra kialakult a magántulajdon. A megszálló szovjet hadseregek visszavonultak, és a Szovjetunióban szintén megkezdődött a kommunista párt- és állami rendszer bomlása és a birodalom széthullása. Elhárult az azonnali nukleáris háború veszélye, az Egyesült Államok lett az addigi nagyhatalmi szembenállás és gazdasági, katonai, ideológiai küzdelem abszolút győztese. Valóban óriási jelentőségű változások voltak ezek, még akkor is, ha a volt kommunista csatlós országokban a baloldali erők „ügyes” emberei megszerezték az állami vagyon nagy részét. A másik, Közép- és Délkelet-Euró- pát érintő, nagyjelentőségű történelmi folyamat a trianoni békerendszer fölbomlásának a megkezdődése. 1991- 1999 között fölbomlott a trianoni határokkal rendelkező Jugoszlávia, 1992- 1993-ban fölbomlott a trianoni Csehszlovákia. A szintén trianoni határokkal rendelkező Nagy-Románia tudta egyedül megtartani határait az utódállamok közül. Ezen túlmenően, a nagyobb kelet-európai térségben tucatnyi helyen szabdalták át a határokat. Az addig elnyomott népek fölszabadított nemzeti érzése a Kaukázustól Prágáig és Berlinig, a balti országoktól Kisinyovig szétáradt s majd minden nemzet, lélekszámától függetlenül, megkísérelte megteremteni saját nemzeti államát. Kivéve a magyarok Pedig a nyolcvanas évek második felében, amikor százezres tömeggyűlések voltak Budapesten, valamivel kisebbek Szegeden és más nagyvárosokban a romániai „sistemadzarea satelor” (falurombolás) ellen, sokan arra gondoltunk, most jön el az ideje annak, hogy nagyon komolyan, átgondoltan és határozottan szembe nézzünk a trianoni (és az azt megerősítő 1947. évi) békediktátumokban foglaltakkal, mindenekelőtt a határkérdéssel. Az a kérdés, reális volt-e ez a célkitűzés? Voltak-e számottevő nemzetközi lehetőségek a trianoni helyzettel való szembenézésre a magyar kormányok előtt? Megállapításom szerint az 1989- 1999 közötti évtizedben több olyan lehetőség nyílt az éppen hatalmon lévő magyar kormány előtt, amelynek ügyes, átgondolt kihasználásával, kiaknázásával sokat lehetett volna segíteni az utódállamokban élő magyar milliók sorsán, politikai, gazdasági és kulturális lehetőségeiken. Vegyük sorra az eseményeket s a bennük rejlő lehetősegeket! A kilencvenes évek legelején megkezdődött Jugoszlávia darabjaira hullása. Szlovénia szinte békés úton kivált az államszövetségből (kilencna- pos háború), amikor azonban 1991ben Horvátország bejelentette függetlenedési szándékát, a szerb politikusok előtt fölrémlett addigi birodalmuk megsemmisülésének a veszélye. Ezt a belgrádi félelmet nagy mértékben növelte a horvát kormány fegyvervásárlási tevékenysége, amelynek során sok ezer géppisztolyt s több tízmillió lövedéket vásároltak Magyar- országtól (Kalasnyikov-ügy). A szerb katonai hírszerzés, kijátszva a magyar biztonsági szolgálatokat, földerítette az ügyet, s amikor az egészről mit sem tudó magyar külügyminiszter kijelentette, hogy magyar fegyvereladás nem történt, Belgrádban a televízióban mutatták be a Jugoszláv Néphadsereg kémszolgálata által készített videófelvételeket, amelyek bizonyították a horvát vásárlásokat és a fegyverek szállítását. Szegény magyar külügyminiszter nem adta be a lemondását, pedig azzal talán csökkenthétté volna a Magyarországra és a magyar miniszterelnökre súlyosodó nemzetközi nyomást. Antall József ugyanis előzetesen tudott a Kalasnyikov-ügy minden részletéről. A tiszteletre méltó függetlenségi horvát politikai elit megkezdte a szabad Horvátország megteremtését, ezt a szerb központi állam azonban minden erejével meg akarta akadályozni. Ebből kerekedett a 20. század harmadik, minden addiginál véresebb Balkán-háborúja. Megkezdődött a nagyszerb, titóista birodalom darabjaira hullása. Ennek második fejezetében, a horvát-szerb háborúban a magyar kormány szinte tétlenül nézte a délvidéki magyar fiatalok behívását a seregbe és a front első vonalába szállítását. Lehetősége lett volna az ottani magyarság létérdekeinek, élet- és vagyonbiztonságának megvédése céljából akár diplomáciai, akár katonai vonatkozásban beavatkoznia. Nem tette, még akkor sem, amikor Barcs térségére szerb bombák hullottak! A következő történelmi lehetőség a boszniai bosnyák-horvát-szerb háború idején alakult ki. A jugoszláv néphadsereg legjobb alakulatait délre vezényelték, Magyarország Szerbia hátába került, Horvátország pedig tudatosan készült a történelmi Horvátország területének fölszabadítására. A magyar állam szinte semmit nem tett, pedig a magyar külügyminiszter meglátogatta a szenvedő Szarajevót. A következő magyar lehetőség a trianoni helyzetből való kitörése akkor következett be, amikor 1995-ben a horvát kormány megindította az Oluja (Vihar) fedőnevű hadműveletet, melynek során fölszabadította a történelmi horvát területeket s fölszámolta a szerb krajinákat. Ezekből a szerb családok nagy része az egykori magyar délvidékre menekült, fölborítva az ottani etnikai arányokat a magyarság kárára. Megkezdődött a délvidéki magyarokkal szemben az azóta is tartó erőszak-hullám (lakások elvétele, kiprovokált verekedések, gyilkosságok, elüldözések, stb.).A magyar kormány semmit sem tett, tehát nemzetközileg mintegy szentesítette ézt a magyarellenes genocídiumot. 1999-ben jött el a következő magyar lehetőség, Jugoszlávia több mint hetvennapos bombázása idején. Az amerikaiak által megtervezett szárazföldi hadműveletek azonban elmaradtak, s az akkori magyar miniszterelnök, néhány hónappal a bombázás befejezése után azt nyilatkozta, hogy személyesen ő maga beszélte le az amerikai elnököt a Szerbia elleni szárazföldi katonai hadműveletről. Igaz, ez a támadás Magyar- ország területéről indult volna, de az amerikai csapatok Szerbiába való bevonulása után Magyarország békefenntartó alakulatokat vezényelhe- tett volna a magyar nemzetiség által lakott Bácskába és Bánságba. (Nóta bene: napjainkban a világ több mint húsz országában szolgálnak magyar katonák békefenntartóként! Erre futja a szövetségesi hűségből és az adófizetők pénzéből.) Anélkül, hogy hasonló részletességgel foglalnám össze a kárpátaljai lehetőséget, amely alapvetően az orosz-ukrán súlyos ellentétekre épült (Fekete tengeri flotta és az atomfegyverek ügye), ki kell térnem a Csehszlovákia, mint trianoni születésű ország fölbomlásakor kialakult magyar lehetőségre. 1992-ben a cseh és a szlovák kormány (Meciar) két megállapodást kötött. Az egyik szerint 1992. december 31-én éjfélkor békésen szétválik az addigi ország Cseh Köztársaságra és Szlovák Köztársaságra. A magyar lehetőség abban rejlett, hogy a két fél abban is megegyezett, hogy a jól fölszerelt csehszlovák hadsereget kettő az egyhez arányban szétosztják egymás között. Minden fegyverfajtából két egységet kaptak a csehek, egyet a szlovákok (kivéve pl. a rakétacsapatokat: a Szudéta földön lévő, telepített rakéták a cseheknél maradtak, de az SS-300-as, messze hordó mobil rakétákat a szlovákok kapták meg. A szétosztás folyamata megindult, s 1992- 1993 fordulóján volt egy fél-háromnegyed éves időszak, amikor Meciaréknak nem volt komolyabb, hadra fogható hadereje. Akkor léphetett volna föl Magyarország a szlovákiai 600 ezer - 750 ezer fős felvidéki magyarság érdekében. Megjegyzem, akkor a magyar honvédség katonalétszáma közel volt a százezerhez! Természetesen most sem háborúra gondolok, hanem a haderővel támogatott magyar diplomácia magyarvédő tevékenységére. Ehelyett Magyarország elismerte Szlovákiát független országként. Nem sokkal később Meciarék megkezdték a magyarlakta területeken a privatizációt, amelynek során az egykori magyar vagyonokból a felvidéki magyarok mindössze 0,6 %-ot privatizálhattak (és ez még fölfelé kerekített adat!). Ezen túlmenően a szlovák soviniszta kormány és parlament meghozta „a szlovák nyelv védelméről szóló törvényt”, amely visszaszorította a magyar nyelv használatát. A tények alapján tehát megállapítható, hogy a történelem - mint ahogy 1938, Í939, 1940, 1941-ben hozott lehetőségeket -, a kilencvenes években is mintegy fél tucat kitörési pontot mutatott a mindenkori magyar kormányok elé a trianoni határokat illetőleg. E kormányok azonban, részben politikai-emberi gyávaságból, helyenként politikai meggyőződésből, ismét máskor tudatos magyarellenességből (utóbbi a Horn-kormány idején) nem éltek e lehetőségekkel. Pedig amikor ezek az esélyek láthatóvá váltak, még nem volt a térségben sem NATO, sem Európai Unió (Mint ismeretes, Magyarországot Jugoszlávia bombázása előtt 12 nappal vették föl a NATO-ba.) Megítélésünk szerint a délkelet-európai események a nem túl távoli jövőben ismét hozhatnak lehetőségeket. Vajon lesz-e végre egy magyar kormány, amelyik tudatosan készül egy ilyen alkalomra, vagy a mi sorsunk már visszavonhatatlanul a szétszakí- tottság,. az örök Trianon? • Raffay Ernő
