Hídlap, 2005. április-június (3. évfolyam, 63-127. szám)

2005-06-04 / 109. szám

IV HIDLAP • 2005. június 4., szombat magazin Varga Péter jegyzete Te Deum „Téged Isten dicsérünk...” - har- sant fel egykor így június tájékán minden iskolában esztendőről esztendőre a hálaadás. Méltó is volt hálát adni a sok munkáért, tanulásért és a megérdemelt eredményekért. Az érettségizet­tek felnőttként hagyták el az is­kolapadokat, hogy megbecsült ér­telmiségiként induljanak el a nagy úton. Tisztes fizetést kapva egzisztenciát teremtettek, meghá­zasodtak és igyekeztek átadni az utánuk jövőknek azt a tudást, amit a gimnáziumban szereztek. Örök emlék maradt a szívükben a középiskola, felcseperedésük esztendeinek alma matere. Egy­kor volt atyai jóbarátom, Hegedűs Géza mondta: „írok, ol­vasok és beszélek angolul, néme­tül és franciául, de latinul tu­dok.” És mindez annak a nyolc gimnáziumnak köszönhetően. Rövidesen, érettségi elnökként oda kell állnom egy osztály elé. Szeretném elmondani, amit ilyenkor szoktam, hogy életük mekkora ünnepéhez érkeztek, hogy a ballagó tarisznyában elhe­lyezett pogácsa a felnőtté válás, az önállóság szimbóluma és hogy az a világ, amelybe e megméret­tetést követően belépnek, tárt ka­rokkal várja őket. Nem üres frá­zisok ezek, valóban így gondo­lom, így gondoltam eddig. Idén mit mondjak? Mondjam azt, hogy bocsánat gyerekek, a felnőt­tek világa úgy mocskos, ahogyan van, de azért vágjatok neki bát­ran, csak korpa közé ne kevered­jetek, mert megesznek a disznók! Vagy egyszerűen kérjek bocsána­tot az érettségi botrányért mind­azok nevében, akik részesei vol­tak ennek a skandallumnak? Hív­jam föl rá a figyelmet, hogy vi­gyázzanak, mert már most, tud­tuk nélkül is politikai manipulá­ciók eszközéül használták fel őket? Bocsánatot nem kérek, kü­lönösen nem azok nevében, akik mindezt elkövették és utoljára ak­kor láttak iskolát, amikor jártak bele - ha jártak egyáltalán. Akik, miközben közel ötvenezer érett- ségizős diákkal újrairatták a ma­tematika, dolgozatot, fogalmuk sincsen arról, hogy egy egyszerű iskolai dolgozat is sokak számára mekkora stressz forrása. Akiknek fogalmuk sincsen arról, hogy ezek á gyerekek milyen emléke­ket őriznek majd meg az érettsé­giről és akik ennek okán nyugod­tan mondhatják, hogy ebben az országban mindent lehet, hát te­gyük. Nem erkölcsre neveli a di­áktársadalmat a felnőtt világ, ha­nem gátlástalanságra, libertiniz- musra (nem keverendő össze a li­beralizmussal, ez szabadosságot jelent), az értékek lábbal tiprásá- ra. Nem tudom, mely politikai köröknek állt érdekükben közel ötvenezer gyerek esetleg még megvolt hitét végérvényesen el­venni, talán csak sejtem. Ám ez a történteken semmit nem változ­tat. Aljas emberek aljas módsze­rekkel vonták kínpadra a 2005- ben érettségiző ifjúságot, a leen­dő magyarságát. Hol van itt Eu­rópa, hol van itt európai kultúra és végül ismételten: mit mondjak majd a gyerekeknek? Fegyvert s vitézt éneklek... Nem tudom, hogy ha gondolatban végigfutunk Magyarország ezeréves történelmén, találunk-e ellentmon­dásokkal, tragédiákkal és szépségek­kel jobban tarkított századot a XVI. századnál. Kezdődik a mohácsi csata- vesztéssel, a király halálával, majd folytatódik Buda elestével, a hódolt­ság kialakulásával, miközben egy­mással versengő és korántsem kizáró­lag önös érdekektől vezérelt főurak hadakoznak egymás ellen. Várhábo­rúk, nagyszabású haditervek, fizetet- len katonák, több oldalról adóztatott jobbágyok, reformáció és ellenrefor­máció - ez mind-mind a XVI. szá­zad. És mégis, ez a kor a reneszánsz kibontakozásának, a magyar nyelvű költészet megszületésének a kora. Szinte a sors fintora, hogy annyi nemzeti és egyéni sorstragédia köze­pette beszélhetünk arról, hogy rene­szánsz, vagyis újjászületés, fény! És itt nem csupán az antikvitás újjászü­letéséről van szó, hanem egy egészen új műfaj, a magyar nyelvű költészet megszületéséről is. Gyökerei a néhol még kissé kiforratlan énekelt versekben és a refor­máció ószövetségi ihletésű verses propagandájában kere­sendők. Ekkor születnek meg a történelmi énekek - jeles művelőjük Tinódi Lantos Se­bestyén amelyek mintegy tájékoztatták a kortársakat a nagy eseményekről, Buda megvívásáról vagy Eger eles- téről és egyben harcra és helytállásra is buzdítottak. De ebben a kemény, férfias és ha­dakozással teli világban szüle­tett meg a szerelmi költészet is. Ami pedig az igazi csoda, hogy mindezt, magát az egész századot szinte egy emberként ötvözte magába Balassi Bálint. E zaklatott sorsú báró, 1578- ban, akkor huszonnégy esztendősen, miután minden vagyonából kiforgat­ták katonai tehetségét és páratlan nyelvtudását is (a magyaron kívül nyolc nyelven beszélt) parlagon kel­lett hevertetnie. Ekkor ismerkedett meg egy magas rangú katonatiszt ná­la idősebb feleségével, L o s o n c z i Annával. A. többgyerme­kes asszony szenvedélyes szerelemmel viszonozta Balassi köze­ledését. E szerelem ihlette a páratlan műveltsé­gű költő első versciklusát, az Anna- verseket. Balassi egzisztenciális prob­lémái ettől a szenvedélytől azonban nem oldódtak meg. Egerbe jelentke­zett szolgálattételre, ahonnét azon­ban duhaj és kicsapongó életmódja miatt hamarosan menesztették. Bot­rányos magánélete már Bécset is fog­lalkoztatta, amikor egy hirtelen ötlet­től vezérelve nőül vette Dobó István Krisztina nevű lányát hozományként megkapva vele Sárospatakot. Am eb­ből is országos botrány kerekedett, mert Patak királyi vár volt. Ráadásul felesége oldalági rokona is volt, így a házasságot érvénytelenítették. Ekkor ismét az időközben megözvegyült Losonczi Annát kezdte ostromolni szerelmével. E megújuló szerelemből születtek meg a magyar irodadalom századokig legszebb szerelmes versei, a Júlia-versek. Ám az egykor oly sze­relmes asszony kikosarazta a csélcsap költőt. Bánatában Lengyelországba ment szerencsét próbálni, ám a sze­rencse helyett itt is egy újabb szere­lem várta Szárkándy Anna személyé­ben. Félévig tartó boldog szerelmüket a Célia-versel^ben örökítette meg. De ne gondoljuk, hogy Balassi csak a sze­relemről énekelt. Istenes versei és a vitézi életet megörökítő költeményei hasonlóan lenyűgözőek. Végül 1591- ben hazatért Magyarországra. Hama­rosan kitört a tizenöt éves háború, ő maga is fegyvert fogott és a költemé­nyeiben megénekelt vitézséggel har­colt a török ellen. Költészetének és egyben életének is az utolsó felvonása Esztergomhoz kötődik. A vár ostro­ma során 1594. május 19-én egy ágyú­golyó szétroncsolta a lábát. Fájdalmas műtét és gyötrő szenvedés után itt halt meg május 30-án. Halálában ta­lán az szolgálhatott vigaszul, hogy ba­rátai és tanítványai tudták: a legna­gyobb magyar költő szállt sírba vele. • P. Rein- 85 esztendeje írták alá a trianoni békediktátumot muson bukott meg. Lengyelország követelte az első felosztása előtti ha­tárokat, a csehek pedig egyesülni kí­vántak a szlovákokkal, jobbára Ma­gyarország rovására. Szerbia Horvát­országra és a Szerb Vajdaságra vetet­te ki a hálóját, tér- „ mészetesen ismét g a magyarok kárá- fi ra. Romániának § ugyan nem voltak történelmi hagyo­mányai a kívánt határokat illetően, de ezt a propagan­da intenzíven pó­tolta. így bizton­ság kedvéért Erdélyért, Bukovináért és Besszarábiáért szállt ringbe. Annyi bizonyos, hogy az „etnikai egység el­ve” minden esetben sántított. A meg­nyitóra 1919. január 18-án került sor Párizsban. A házigazda Clemenceau, az Egyesült Királyságot Lloyd Geor­ge, Olaszországot Orlandó, az Egye­sült Államokat pedig Wilson elnök képviselte. Miután 1920. március 1- jén az antant elismerte Horthy Mik­lós kormányzóságát, felszólította, hogy küldjön békedelegációt Párizs­ba. A küldöttséget gróf Apponyi Al­bert vezette. Védőbeszédét, amely­ben rámutatott az „etnikai egység el­vének” hiányosságaira és Magyaror­szág határainak történelmi gyökereire négy nyelven mondta el. A párizsi saj­tó mindössze annyit jegyzett meg a dologgal kapcsolatban, hogy „Apponyi gróf min­den nyelven beszél”. A diktátum értel­mében Magyaror­szág területe 282 ezer négyzetkilométerről 93 ezer négyzetkilométerre zsugorodott, ti­zennyolcmillió lakosából pedig nyolcmillió maradt. Az aláírásra 1920. június 4-én került sor. Hogy ki mit ka­pott, tudjuk, ma már talán nem is ez a fontos. Az eredmény azonban kataszt­rofális volt, úgy nevezték, hogy triano­ni sokk. Menekültek ezrei özönlötték el a pályaudvarokat, itt próbáltak új életet kezdeni. Ok voltak a „vagonlakók”. De mi lett azokkal, akik ott maradtak? Bi­zony nem egy területet illetően ma is olvashatjuk az újságokban, láthatjuk a televízióban. Ez az úgynevezett „béke” visszavonhatatlanul szembeállította egymással a Duna-medence népeit ön­magában megteremtve a második vi­lágháború minden feltételét. De ez már egy másik történet. • Dénes Az Idegen szavak és kifejezések szótára szerint a „sokk” többfélekép­pen értelmezhető kifejezés. Jelen esetben a legelfogadhatóbb talán a következő: „heves érzelmi hullámzás, megrázkódtatás, illetve az ezt kiváltó külső hatás”. Valami ilyesmit jelen­tett Magyarország számára az a szé­gyenletes békediktátum, amelyet az első világháború győztes nagyhatal­mai rákényszerítettek. Gondolkodá­sukat, hozzáállásukat talán leginkább a győzelem kiaknázása, a mértéktelen hódítási vágy jellemezte. A legambí- ciózusabb Franciaország volt. Célja a „gloire”, az egykori francia dicsőség visszaállítása volt. Örökre véget akart vetni a német fenyegetésnek, végér­vényesen sárba kívánta taposni Né­metországot. Anglia a gyarmatbiro­dalmát szerette volna növelni és ter­mészetesen követelte a német flotta leszerelését. Olaszország, cserébe az átállásért szabályos adásvételt kötött Londonban még 1915-ben. Az Adriát akarta és Törökországtól Szmirnát. Japánt Európa nem érdekelte, távolkeleti német gyarmatokra pályá­zott. Az abszolút győztes természete­sen a háborúba 1917-ben beavatkozó Egyesült Államok volt. A pártatlan döntőbíró szerepében tetszelegve Wilson elnök meghirdette az etnikai egység elvét. Ám ez az elv, amely majd megteremti a Nemzetek Szö­vetségét épp a kisnemzeti nacionaliz­Nagyhatalmak karmai közt

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents