Hídlap, 2005. április-június (3. évfolyam, 63-127. szám)

2005-05-21 / 99. szám

UL • HÍD LAP • 2005. május 21., szombat hídlapmagazin Kő bársony ingben zus születésekor is megvolt. Legvaló­színűbb az, hogy a pálos rendhez volt köze. Szántai Lajos kutató írásaiban részletesen elemzi a pálos rendi be­avatási szertartást, talán ehhez kellett a kő jelenléte. A kőre nézve látszik, hogy hiányos, egy darabját még ma­gában rejti a föld. Vágvölgyi Katalin esztergomi bioenergetikus szerint - aki a feltalálása óta folyamatosan bá­báskodik felette és keresi a felmerülő kérdésekre a választ - a kő a duál- lelkek (ikerlelkek) köve, s köze lehet a polaritáshoz, a bolygó pólusváltásá­hoz is. Másoktól is hallottam már, hogy valószínűleg létezik még egy ugyanilyen kő, s ha a hiányzó részt a vinni, mint egy kupac trágyát, ennek meg kell adni a tiszteletet. Fogtam, ölbe vettem, a két karomban vittem le a polgármesteri hivatalba a 80 kiló súlyú leletet. Erősen törtem a fejem, hol is lenne most hirtelen a legjobb helye. Ideállítottam a hivatal udvará­ra, az ablakom közelébe eső fa alá. Teltek a napok, én ültem a kőnek háttal, de munka közben egyre csak forogtam, néztem ki az ablakon és piszkált a gondolat, hogy nem jó csak így kitenni, még valami gengszter lesprézi, vagy ellopja. Nagyon féltet­tem. Nem az emberektől, hanem a rossz szándéktól, a kártevőktől. Fog­tam hát, kerestem egy puha bársony­inget és abba pelenkáztam be, mint egy kisbabát és elrejtettem az iroda pincéjében. Gondoltam, itt nem tud róla senki. De a kő híre hamar mesz- sze szállt, így nemsokára megjelent az RTL Klub stábja egy olyan kon­cepcióval, hogy rögzíthessék két em­berük első reakcióit a kővel kapcso­latban, mert már hallottak róla, hogy ez meg az sírva fakadt a közelében, más pedig egyszerűen nem tudta le­venni róla a kezét. Itt volt velük Pap Gábor művészettörténész és Aradi Lajos Piliskutató is. Az egész ügy va­lahogy elég zavarosra sikeredett. A szerkesztő-riportert éktelen fejfájás kerítette hatalmába, Aradi polaroid gépe pedig tönkre ment, miután le­fényképezte a követ és a mellette a képen kirajzolódó szellemalakot. Szerencsére rögzíteni tudták az ese­ményeket, amit a tévében be is mu­tattak, mert nem hinné el az ember, milyen hatása van a kőnek. Aztán felhoztuk a követ az irodám­ba, itt volt két évig. — Hogy is kérdezzem: Ön is érzett va­lamit a közelében? Nem beszélt a kő?- Egyszerűbb ember vagyok én annál, hogy ilyesmiket megérezzek, értsek. De nagyon érdekel minden, mindenkit meghallgatok, akár a leg- elképesztőbb benyomásait is tárja fel előttem. Régészek megállapították, hogy a kő anyaga a Pilisből való, s hogy kora a honfoglalás idejével azo­nos, de azt is mondták, hogy már Jé­A Pilisben vagyok, Pilisszántón. A 2000-ben talált titokzatos kő, a két évvel később beomlott templom pad­lója, a falu lelkésze, az utolsó pálos rendi atya, Árva Vince, a Ziribár- dűlő ébredő fényei rántottak vissza. Most Pilisszántó polgármestere, Szőnyi József fogja, melengeti vilá­got átérő hatalmas tenyerei között el­hűlt jobb kezem. Rám néz és azt mondja, tudom, ki vagy, te is közénk tartozol. Igen, ezért jöttem, hogy az előkerült leletek, bizonyítékok háta mögé nézzünk együtt, hogy kezünk ne csak a hideg követ markolássza, hanem a felszínre hozzuk hozzá kap­csolódó érzéseink.- Tudom, hogy feladatom van a kővel - kezdi mesélni a kő megtalálá­sának körülményeit a polgármester - és azt is tudom, hogy ez a feladat szá­momra a kő védelme. Nem szabad engedni, hogy a faluból elvigyék, hogy egy múzeumban haldokló kis madárként vergődjön üveglap alatt. Ezt a bennem létrejött törvényt ér­vényesíttetni nem tudom, csak azt, hogy elhivatottságom oly erős, hogy nem átadottam tőlem szokatlan mó­don gorombáskodni és összeveszni minisztériumokkal, múzeumokkal. Hogy mi volt az első benyomásom, mikor előkerült? Ez a kő olyan ne­nézzem meg, mit adott elő a föld ma­gából. Rögtön láttam, hogy ez telje­sen más, hogy sokkal nagyobb hor­derejű, mint a faluban eddig talált, 1800-as évekből származó keresztkö­vek. Ellágyultam a kő láttán, s ugyanakkor hatalmas erőt éreztem magamban védelmére. De jött a kö­vetkező kérdés, hova tegyük és ho­gyan vigyük el innen. Hoztunk egy talicskát és beletettük, hogy majd le­toljuk a temetőből. De nekem vala­hogy sehogy sem tetszett a kő a ta­licskában, mondtam is, gyerekek, áll­junk meg, ezt ne, ezt nem szabad így Kinézek az ablakon, eső hull alá az égből hangtalan. Leeresztem vállaim, s újra érzem, csepp vagyok én is. Ereszkedem alá anyagba dúsuk tes­tembe foglalva, követve pályám vona­lait. Közben látom magam körül tár­saim, hullunk, örvénylünk együtt. Próbálom elérni, elkapni őket, próbá­lok összekapcsolódni velük, próbálom a látható és tapintható dolgokat bele­bújtatni megérzéseim, gondolataim felöltőjébe. Tényeket, bizonyítékokat keresek saját igazságaim és mások el­képzeléseinek alátámasztására. Aztán leülök egy emberrel szemben és rájö­vök, a kettő csak együtt és egymással működik, az anyag a belélehelt lényeg nélkül nincs, nem létezik. kern, mint a jobb kezem, úgy tartozik hozzám. De hogy jobban megértsen, mondom az elejétől. 2000. szeptem­ber 23-án Boldog Ozséb tiszteletére tartandó misére készültünk. Mivel a pálos rendet ő alapította, a szertartást a régi temetőben tartottuk, ahol egy középkori pálos kolostor romjait ku­tatták fel két évvel ezelőtt. Ehhez egy kicsit rendbe szedettem a temető sí­rok nélküli részét, a bokros részt ki­csit megtisztogatták, csak a talaj volt elég girbe-gurba. Kértem tehát, hogy azt a részt még simítsák el, ne bukdácsoljanak nekem ott a hívők. A rakodógép kanala ekkor fordította ki a faragott, töviskereszt vésetét viselő követ. Szóltak a munkások, jöjjek, HP most meglévő kőhöz illesztjük, az automatikusan megtalálja a mási­kat. Nekem ezek furcsa, néha ért­hetetlen szavak, de figyelembe veszem ezeket is, mert nem tud­hatom, melyik terel közelebb a megoldáshoz. Mindezeken túl biztos, hogy van az ilyen megér­zésekben valami. Ezt a saját bőrö­mön tapasztaltam, amikor tavaly előtt Badinyi Feri bácsi - aki egyetemi szinten sumerológiát tanít - hívott fel egy nap, hogy: „te Jóska, nem történt nálatok va­lami, mert az éjjel veled álmod­tam!” Á, mondom, semmi rend­kívüli, csak a templom közepén beomlott a padló.- Hogy mit csinált a padló és hol?- 2002. augusztus 24-én beszakadt a padló a templom közepén. Szombati nap volt, asszonyok takarítottak a templomban, mígnem egyikük egy­szer csak térdig eltűnt a padsorok kö­zött. A beomlott hordalék kiemelése­kor egy mesterséges üregrendszer nyomaira bukkantunk. A hat-hét mé­ter mélységben futó folyosó északi ága a templom fala alatt fut tovább a Pilis irányába, de le van falazva. A másik ága az oltár felé hajlik, majd úgy há­rom méter után be van omolva. En­gem ez megint teljesen lázba hozott, hiszen tovább szaporodtak a szántói föld kulturális és régészeti ajándékai. Újból meglepték a falut a régészek, ku­tatók, muzeológusok és okosok, együtt kerestük az újabb rejtélyre a választ. A kiemelt föld egy rétegében középkori cserépdarabokat és csonttöredékeket találtunk, mely arra engedett követ­keztetni, hogy az alagút nem a temp­lom építésekor lett bedöntve, hanem még a középkorban. Akkor meg vajon mikor épült az alagút, s miért zárták el a külvilág elől egy ilyen hatalmas erők­kel megépített munka gyümölcsét? A faluban több helyen is találtunk hason­ló alagút szakaszokat, üregeket, s az 1975-ös templomkerti beomlás szintén igazolja, hogy alattunk a föld titokza­tos folyosórendszert rejt. Térképre raj­zolva ezeket a helyeket látszik, hogy az alagutak 4-5 különböző irányban ha­ladnak. Számomra az is nagyon megle­pő és egyelőre megmagyarázhatatlan, hogy a templom 1760-as építése előtt az akkori térkép szerint a főútnak már mindkét oldala beépített volt, csak a templom helye nem. Az is biztos, hogy tudtak az alagútról akkoriban, hiszen a templom építésekor szabadon hagyták az alatta elvezető folyosót, de a temp­lomfal terhének elviselésére aláfalazták azt. Bár építhették volna más terepre is a falun belül, valamiért mégis ezt a helyszínt választották vállalva a statikai kockázatot. Én meg itt maradtam is­mét a rengeteg kérdéssel a fejemben.- Ha jól értem, jelenleg nem kutat­ják sem a régi temetőben a pálos ko­lostor romjait, sem a falu alagútjait?- Ha valahogy nagyobb pénzhez tudnám juttatni a falut, biztos, hogy első dolgom a templomkerti ásatás elindítása lenne. De nem csak a pénz hiányzik, a régészek is olyan elfog­Szemem fókuszát homályosra állí­tom, nézem a falu emberét és mintha azt látnám, lényében megegyezik a kővel. Én is kezdek okosodni, érzé­kelni, énrám is hatott a szántói kő? Szerintem a kőben mindenki magát érzi meg. Ha szomorú, szomorúságot lát, ha alázatos, szellemiségével szin­te átöleli a kő. Talán most jött el a kor, hogy az ember elfordulva a léte­ző és kitalált való világoktól visszata­láljon érzéseihez, a dolgokat körbefo­nó láthatatlan lényegekhez. Minden­esetre a falut elhagyva gondolatban hátranézve képzeletbeli gumiszala­got láttam nyúlni az autó után-. Azt hiszem, vissza fog még rántani. • KÉP ÉS SZÖVEG: LŐRINCZ ZSUZSA laltak mostanában, mint az első ele­mibe érkező gyermek. Nem ér rá senki vele foglalkozni, s a hivatalok hozzáállását sem tartom mindig ész­szerűnek. A Kulturális Örökség Mi­nisztériuma például javasolta, hogy tömjük be a lyukakat. Ez nekem már sok volt! Pont az az intézmény veti fel egy nagy jelentőségű régészeti le­let visszatemetését, melynek legin­kább foglalkoznia kellene vele, ápol­va nemzetünk értékeit? így itt ma­radtam megint csak a magam kíván­csi törekvéseire támaszkodva. Sokan tisztelik és tudják már a Pilis erőit, hadd tegyek hozzá még egy érdekes adalékot. Nemrégiben összegyűjtöt­tem a falu 72 dűlőjének neveit, kis történeteit. Mindegyik kapcsolható volt valahova nyelvileg, vagy h'elyraj- zilag. Egyedül a Ziribár dűlőnévvel nem jutottam semerre. Végül Badinyi Ferenctől tudtam meg, hogy ziribár jelentése ébredő, éledő fény. Ez úgy karácsony tájékán tör­ténhetett, a fejem csak úgy zsongott a sok ismeretlentől: ziribár-ébredés- karácsony-újjászületés-szántói kő- Pilis keresztje. Sehogy nem tudtam rendet tenni közöttük. Aztán fent a hegyen állva, a december 20-án állí­tott Pilis Keresztje alatt egyszerre csak csend lett bennem. Megértet­tem a hegy, a kereszt földöntúli ha­talmasságát és tudtam, az én szavam itt oly kicsiny, mint hulló könnyem a tengerben. Aztán másnap hajnalban a sáros úton a hegyre újra felküzdve magam megpillantottam Ziribár dű­lői között a sejtelmesen égre kúszó Vörös Napot, s vele az éledő fényt.

Next

/
Thumbnails
Contents