Hídlap, 2005. április-június (3. évfolyam, 63-127. szám)
2005-05-14 / 94. szám
2005. május 14., szombat • HIDLAP Egyszuszra Duray Miklós írása Minek nevezzelek 1945. május 8-a Május nyolcadikát a „szóéiban” május kilencedikén ünnepelték. Amiatt volt ez így, mert a németek először az amerikaiak színe előtt írták alá a kapitulációt, majd egy nappal később a szovjeteknek tették le a fegyvert. így hát a nyugat-európaiak egy nappal hamarább ünnepelték a második világháború végét. Azután, hogy megbukott a kommunista hatalmi rend és eltűnt földünk térképéről a Szovjetuniónak nevezett nagy vörös folt, azóta mifelénk is május nyolcadikán van ez a nevezetes nap - most, 2005-ben ez éppen pünkösd vasárnapját megelőző vasárnapra esett. Évtizedekig hivatalosan - és sokan magánvéleményként is - a felszabadulás ünnepének nevezték ezt a napot. Csehszlovákiában ezen a napon hagyományosan amnesztiát hirdettek - kezdetben minden évben, később csak a kerek évfordulók alkalmából. így vált számomra is emlékezetes nappá május 9., mert a negyvenedik évfordulót követő napon másodszor szabadulhattam - ezúttal a köztársasági elnök által meghirdetett közkegyelemmel - a kommunisták pozsonyi börtönéből, ahol az államrend felforgatásának vádjával ültem. Számomra tehát 1985. május 9. illetve 10. a szabadulás napját jelenti. De mit jelent történelmileg és politikailag vagy egyéni viszonylatban ez a nap? Mi otthon soha sem ejtettük ki a szánkon, hogy felszabadulás, mert mi a világháború végét nem így értelmeztük, még ha szüleim a nyilas uralmat, a háború utolsó heteit a front átvonulásáig a szlovákiai hegyek között a partizánoknál rejtőzve vészelték át. Az amerikaiak vagy a szovjetek, amikor elfoglaltak egy náci haláltábort, felszabadították azt. Felszabadítást jelentett Csehország német megszállásának megszűnése. Ezt azonban másként értelmezték a Pilsen környékiek, akiket az amerikai hadsereg szabadított fel és másként a brünniek, ahová a szovjetek vonultak be. Szlovákiában ugyanez az esemény az önálló szlovák államiság megszűnését jelentette, noha a szlovákok - a front közeledtével - taktikai okokból felkeltek a németek ellen. Az angolokat nem kellett felszabadítani, számukra csak véget ért a háború, noha Coventry emlékét nehéz elfelejteni, de nem csak a német bombázás miatt, hanem az angol kormány taktikája miatt is. A dánok vagy a norvégok akkor sem, és most sem törik a fejüket azon, hogy felszabadultak-e vagy sem. A franciákat egyszerre töltötte el félelemmel és örömmel az esemény, attól függően, melyikük hol állt, de egyiküket sem hagyta hidegen, hogy ezután mit nyerhetnek az új helyzetből. Csak a halottaik maradtak hűvösek, jéghidegek, akiket maguk a franciák végeztek ki a nemzeten belüli leszámolás keretében. Akikkel a németek nem kereskedtek, azokat kivégezték. A németeket sehol sem szabadították fel, csak megszabadították a náci uralomtól. A lengyelek felszabadultak a német megszállás alól, megszabadultak a náciktól, de ugyanebben a pillanatban szovjet megszállás alá kerültek, amely ellen csakúgy, mint a hitleri megszállás ellen, éveken keresztül küzdött a Honi Hadseregük (Armija Krajówa). Az osztrákok, azaz Ausztria nem tudta, mit hogyan értelmezzen, hiszen hálaadó harangzúgással köszöntötte az anschlusst - az osztrákok és a csehek voltak a második világháború legnagyobb haszonélvezői, de a háború utáni rendezésnek is ők voltak a nyertesei. A Balkánon egészen sajátos helyzet alakult ki. A nácikkal együttműködő Románián átrohant a Vörös Hadsereg, ők tehát felszabadultak, de nem a németek alól, hanem a második bécsi döntés következményétől. Elvesztették ugyan Besszarábiát, de visszaszerezték az 1920-ban ölükbe hullott Észak-Erdélyt, ami ezt a furcsa román népet Nyugathoz kapcsolhatta. Jugoszláviát tulajdonképpen senki sem szabadította fel, senkinek sem volt hálás, ezért járhatta sajátos útját egészen az 1990-es évekig, amikor végleg felbomlott. A Baltikumtól le egészen a Vaskapuig alakult ki a legsajátosabb helyzet. Finnországtól egészen a Kárpátok észak-keleti kanyarulatáig, beleértve Észtországot, Lettországot, Litvániát és Nyugat-Ukrajnát mind .vesztesei voltak a győzelemnek, őket nem szabadította fel senki semmi alól, hacsak nem az átmeneti szabadságérzetüktől fosztották meg őket. De mi történt velünk, magyarokkal? Ki szabadított fel bennünket? Senki! Megszabadultunk a háború átvonuló frontvonalától, Budapest ostromától, a nyilas terrortól. Mit kaptunk helyébe? A nemzet újbóli szétdarabolását, kiűzetését szülőföldjéről, légy Okolását, elhurcolását, börtönbéli sínylődését, a kommunisták terrorját, a kádári agymosást, az elszakított területeken élők megtizedelését és a kommunista hatalom bukása utáni kiúttalanságot. Háborús veszteségünk 1914-től 1990-ig több lelket számlál mint a holokauszt. Nem kételkedem abban, hogy 1945 májusának nyolcadik, kilencedik vagy tizenkettedik napján valaki úgy érezte, hogy felszabadult. Ez biztosan igaz volt és ma is igaz. De történelmileg Európában csak a második világháború fejeződött be. Politikailag csak két hatalomnak fontos, hogy még ma is a felszabadulásról beszéljen: az Egyesült Államoknak és a Szovjetunió egyetlen örökösének, Oroszországnak. Az egyiknek politikai szempontból, mert ezzel tudja igazolni jelenét és jövőjét, a másiknak a múltja miatt. De akkor miért beszélünk fel- szabadulásról? idiaiapmagazin Autodidakta hegymászó Egyedülálló magyar hegymászótörténeti gyűjteménnyel rendelkezik Neidenbach Ákos Csobánkán. Birodalma valóságos időutazás. Hegymászó szakkönyvtára ötezer kötetet számlál, összeállította már a szakterület bibliográfiáját, gyűjti a mászáshoz szükséges technikai eszközöket, folyóiratokat, nyomtatványokat, térképeket, emléktábla- töredékeket, hangfelvételeket, levelezéseket. Ákos alpinista, oktató, író - verseket is ír -, fordító.- 1945-ben születtem és nagyon korán 1957-58 táján elsőként „barlangoz- ni” kezdtem, majd hegymászó lettem budapesti létemre. Amikor srác voltam - 1957 után - házunkból a budai Várat láttuk, amely akkor még romhalmaz volt, ahol gyerekfejjel bujkálni óriási élmény volt. Egyenesen következett ebből, hogy egyszer csak lejutottunk a Vár alatti pincékbe, majd onnan egészen a pincerendszerrel összeépült természetes barlangig. Ott kezdődött minden. Mászkáltunk sokat a barlangokban, de végül egy kőfejtőben éreztem, engem a sziklák ejtettek rabul. így 1962-től a hegymászást választottam magamnak.- Idestova 42 éve ennek...- Igen, több korszakot éltem át azóta, a „hegymászóéletben”. Mást ne említsek technikai szinten, felszereltséget tekintve óriási fejlődést hozott ez az idő, ágazatokra vált szét mára a hegymászás. Amikor még régebben azt mondtuk: „hegymászás”, abban minden benne volt. Mostanság ez specializálódott. Példaként mondok egy-két ágazatot: sí-alpinizmus, jégfalmászás, és azon belül is megkülönböztetjük a vízjeget és a magashegyi jeget. Persze a specializáció nem jelenti azt, hogy valaki ezekből az ágazatokból nem csinálhat négy- ötfélét is, de a hőskorban még mindenkit „csak” hegymászónak neveztünk. Nekünk, magyaroknak megadatott, hogy sziklákon nőhetünk föl, ellentétben az alpesi országok fiaival, akik havon és jégen cseperednek. Ok is jók lehetnek sziklán, de mi, magyarok tényleg jól mászunk sziklát, viszont havon-jégen csak jó-közepes szintet tudunk felmutatni.- Lebet, bogy ezért nem sikerült egy ideig feljutnunk a világ tetejére, a Cso- molungmára-Mount Everestre?- Nem, ez mindössze pénzkérdés. Mi már a 60-as években megmásztuk volna a csúcsot, hisz kiváló emberanyaggal rendelkeztünk már akkor is. Csak lett volna valaki, aki ezt finanszírozza. Az Everest megmászása technikai szempontból nem nagy dolog, sőt kimondhatom, mint hegymászó, hogy technikailag meglehetősen jelentéktelen. Komolyan mászni a Mount Everestnél csak egyetlen helyen, a „Hillary-step”-nél kell. Természetesen nem becsülöm le a 8000 méteres magasságot, ahol egy egyszerű mozdulat is sokkal nagyobb erőkifejtést igényel.-Melyik egyesületnél kezdted a hegymászást?- Teljesen magamtól kezdtem, abban az időben nem voltak hegymászótanfolyamok. Amikor mi a hatvanas évek elején elkezdtük űzni ezt a szakmát, az országban 40-50 „nagy öreg” volt, akik még a háború előtt szereztek maguknak hírnevet. Nehezebben ment minden, hiszen magamnak kellett a fogásokra rájönnöm, viszont jobban bennem is maradtak. A mászás elsajátítását követően nagyon megszerettem az oktatást.- Alpinista munkákkal is foglalkoztál?- Igen, kéménybontás, acélszerkezetek lebontása, festése, egyszóval minden, amit magasban el lehet képzelni. Dolgoztam kaszkadőrként is, megkonstruáltam kamera ledobását a tizedik emeletről. Sokan emlékeznek Szomjas György Falfúró című filmjére, ahol azt kellett bemutatni, mit lát az ember zuhanás közben...- Expedíciók?- Expedíciókban is .részt vettem, többfelé. Pamir, Kaukázus, Mongol- Altáj, Afrikában az Atlasz-hegység, Korzika, Izland, Sínai-félsziget.- Mit csinálsz, amikor nem mászol?- Gyűjtöm a hegymászás szakirodaimát. Járom az antikváriumokat, mára ötezer kötetet sikerült össze- gyűjtenem és vannak nálam levelezések, periodikák is. Ahogy telt az idő, bekerülhettem a magyar hegymászás vezetői közé, tizenkét évig vezettem a magyar hegymászásoktatást. Sokat voltam külföldön, Svájcban, Ausztriában, Németországban továbbképzéseken, mint magyar vendégoktató. 12 éve alakítottam meg a Magyar Hegymászás Történeti Társaságot, és ez a társaság hegymászásunk történetével, irodalmával, publikálásával foglalkozik, valamint az idős hegymászók patronálásával. Én nem végeztem egyetemen „hegymászástant”, hanem saját tapasztalataim által lettem elismert. Nagyon jól esik, hogy többször felkértek szakdolgozatok, tudományos munkák védésekor opponensnek, lektornak. Egyszer egy rendőrtiszt nem akármilyen témát választott magának a főiskolán, hisz a sziklafalakon és hegyi terepen elkövetett bűnesetek feltárásáról, felderítéséről írt szakdolgozatot. Engem is meghívtak a szakdolgozat védésekor. Büszke voltam rá, mert őt külön kiemelték szakdolgozatának magas színvonaláért. Tagja vagyok a Dolomitbarátok körének is, amelynek az a célja, hogy az első világháborús olaszosztrák frontszakasz hegyi lőál- lásait fokozatosan helyre kívánja állítani és Szabadtéri Múzeumot létesíteni ott. Egyszer én is kaptam egy osztrák utász szakaszt és egy helikoptert, akikkel felmehettünk a Dolomitokba és ott dolgoztunk.- Te minden hegymászással foglalkozó szakirodalmat ismersz?- Mondjuk azt nem, de enciklopédikus szemlélettel gyűjtök minden olyan kiadványt, legyen az akár hottentotta nyelvű is, ha magyar vonatkozású hegymászással foglalkozó anyag van benne, akkor nálam a helye.- Olyan, mint a nemzeti könyvtár gyűjtőköre.- Mutatok még egy-két érdekességet. Itt van mindjárt a Tátrai Legendárium, a tátrai mesék és mondák története, amelyben nevezéktani kérdésekkel foglalkoztam, földrajzi nevek megfejtésével. Ezt a kiadványt gyermekeknek is ajánlom. Zsigmondy Emil: „Az Alpok veszélyei” című könyvét szintén az olvasók figyelmébe ajánlom, hisz a 25 évesen, hegymászó balesetben elhunyt szerző összegyűjtötte a hegyek összes veszélyeit. Érdekes, hogy műve tíz kiadást ért meg Európában, csak magyar nyelven nem adták ki. Végül én fordítottam le egy kedves idős hölgy segítségével. Gyűjtöm, egészen az 1700-as évektől kezdve, az összes magyar vonatkozású hegymászóbalesetet, egyik kiadványomban 2002-ig szerepelnek a balesetet szenvedett hegymászók, rövid ismertetővel.- Mostanság itthon dolgozol?- Igen, ha nagyon unom a számítógépet, máris indulok az Oszolyra, kötél nélkül. Hisz egy jó oktatónak a 10-es nehézségi skálán 5-ös fokozatig kötél nélkül kell mászni. Én már több százszor megmásztam a sziklát.- Hegymászó „legeid"?- 1970-ben a Lengyel Tátrában a Barát nevű csúcs Dlugosz útját első magyarként télen másztam meg. A fal nem magas, kb. 200 méter, tátrai viszonylatban sem nagy, viszont technikailag nagyon nehéz, függőleges sziklafalon nyolcvan méteres mászást követően egy áthajló mennyezet ereszkedik föléd, amely 4 méteres kiszögelést képez, mindezt negyven méter hosszon. A negyvenméternyire lévő végénél azonban már 13 méterre áll ki a fal síkjából. Hágcsókon lehet feljutni, de alattunk a nagy semmi... Gránit az egész, a legtökéletesebb anyag, a legszebb kőzet. De folytatva a „legeket”, 1971-ben első magyarként a Magas-Tátra főgerincét küzdöttem le. Ennek a hossza 26 kilométer. Ákos élete már most egy regény és a történetét ő írja tovább. Még körbevezetett kertjében is, ahol a magyar hegymászástörténet emlékhelyeit alakította ki, márványkőbe vésett nevek, kopjafa, mind-mind olyan pillanatot örökít meg, ami nem csak a hegymászóknak emlék, hanem mindannyiunkban érzéseket ébreszt. Tudósok, mesterek, magyar szellemünk részei... és természetesen a park végében ott az elnyűhetetlen kilátó, amelynek tetejéről látóhatárunkat az Oszoly-szikla szegélyezi. • Kákonyi Gellért
