Hídlap, 2005. január-március (3. évfolyam, 1-62. szám)

2005-01-15 / 10. szám

• HÍD LAP • 2005. január 15., szombat Lekér és híres szüllöttjei A lévai járás déli részén, a Garamjobb partján, Zselíztől 6 km-re található a több, mint 1450 lakost számláló falu, Hronovce. A község 1968-ban kapta nevét, amikor a három egymás mellett fekvő kisebb te­lepülést, Lekért, Damásdot és Vezekényt egybekapcsolták. A község értékes történelmi múlttal és két híres személy nevével is dicsekedhet. A község történelméből Mindhárom falunak külön történel­me van. Garamvezekényről (régebbi elnevezés szerint Veseqen, vagy Wezehen) az első írásos emlék 1209-ből származik, amikor a nyitrai főispán döntött a falu ügyében az esztergomi és a szentbenedeki apátság között. 1273-ban a bényi premontrendiek kap­ták meg a falut 12 garasért, majd a tö­rökök uralma alá került, azután pedig Esztergomhoz tartozott. Később az Eszterházyak és az Amadé család tu­lajdonát képezte. A falunak saját temp­loma van, amelyet Jézus Szíve tisztele­tére szenteltek fel. A falu közepén ta­lálható parkot 1957-ben alapították, ahol az első és második világháború hőseinek emléktáblája található. Garamdamásdról az első írásos emlék csak az 1239-es esztendőből maradt ránk, amikor a király Eszter­gomnak ajándékozta a települést. A falu közepén található Szenthárom­ság-szobor néhány éve lett felújítva. A temető területén lévő kápolnát a Hétfájdalmú Szűz tiszteletére építet­ték 1831-ben hálából, amiért meg­szűnt a rettegett epemirigy-járvány. Az archeológiái ásatásoknak kö­szönhetően számos lelet került a fel­színre, amelyek a bronzkorszakból, a Nagymorva birodalom idejéből és a római korból maradtak ránk. A leggazdagabb történelemmel Lekér rendelkezik. A falu területén lévő lelőhelyek még a neolit korból származnak. A falu alapítójáról, vagy alapításának dátumáról nincsenek pontos adatok. Az első írásos emlék 1256-ból származik, amelyben a helységet Sereiül néven említik. Egy 1264-ből származó oklevél említi a benedekrendi apátságot, aminek ki­lenc községben van tulajdona. A helység neve ekkor Monasterium de Serephel, vagyis Szerafin monosto­ra. 1293-tól az itteni apátsághoz tar­tozott Csata és Oroszka. 1320-ban Seraphyn, 1340-ben Monasterium Seraphini de Lekér néven szerepel. A Lekér név állítólag akkor ragadt rá, amikor bizonyos hivatalos adatokat „lekértek” Esztergomból. A műemlék jellegű templomról A középkorban itt két templom is állt, de a török pusztítások következ­tében tönkrementek. Már 1264-ben említés történik a Szent Megváltóról nevezett kolostor-templomról is. A három község számára épült impo­záns, románkori háromhajós temp­lom uralta az egész vidéket. A jelen­legi kolostortemplom tehát a bencés apátság tulajdonát képezte. Az 1220- 1240-es években épült. A kolostori élet hamar felbomlott itt, de az apát­ság névleg fennmaradt. 1508-ban a kolostorban már csak az eladósodott apát élt. A 16. században erősen meg­rongálódott, és szinte teljesen elha­gyatott volt. A 17. századtól világi pa­pok léptek a szerzetesek helyébe. A 18. század végén a nagyszombati je­zsuiták tulajdonát képezte a falu. Galgóczy János apát idejében, 1757- 1759-ben egészítették ki egy új to­ronnyal, ami 36 méter magas volt. Galgóczy János apát egyébként egy kastélyt is építtetett az apátság részé­re, ugyanis a plébánosnak volt külön lakása, de az apátnak nem volt meg­felelő lakhelye. Állítólag egyik apát sem lakott benne állandóan, legin­kább csak nyaralni jártak ide. Az 1900-as évek elején ide várta Lányi József apát Ferencz József trónörö­köst látogatóba, s az ő meglepetésére szánta a kastély homlokzatának át­építését a konopisti kastély mintájá­ra. A tervezett látogatás azonban el­maradt. A kastélyban kápolna és apátsági könyvtár is volt. Az épület­ben ma a lekéri pszichiátria irodahe­lyiségei foglalnak helyet. 1945. március 21-én a visszavonuló német csapatok a levegőbe röpítették a templom tornyát. Romokban he­vert a nyugati szárny is. A romokból készült el, torony nélkül, kicsinyített formában a jelenlegi templom. Né­hány évvel ezelőtt két oldalhajójában feltártak két eredeti románkori abla­kot. A románkori templomot barokk elemekkel gazdagították. A barokk stílusban épült szentély kiemelkedő része arra enged következtetni, hogy itt valamikor kripta lehetett. Ezt bi­zonyították a néhány éve folyt mun­kálatok során feltárt leletek is. A templom ma meglehetősen elhanya­golt állapotban van, pedig felújításá­ra azért is gondot kellene fordítani, mert ez a bazilikális típusú templom egyedülálló a régióban a torony és a harmadik boltív elvesztése ellenére is. Gyakran említi a szakirodalom is, amelynek eredményeként a templom bekerült a Szlovák Köztársaság kul­turális emlékeinek központi listájára. Eredeti méreteinek alapjai ma is lát­hatóak a templomkertben. Dr. ZelenyákJános, a „ lekéri pap ’ Dr. Zelenyák János élete szorosan egybeforrott a lekéri egyházközség történelmével. Az esztergomi főegy­házmegye kiemelkedő tudású, or­szágszerte ismert, neves természet- gyógyásza 1860. június 17-én szüle­tett Szepesalmáson. Szülei földmű­vesek voltak, teológiai doktorátusát Innsbruckban szerezte. Pappászentelése után különféle be­osztásokban működött, amíg 1897- ben át nem lépett az esztergomi fő­egyházmegyébe. Barsbesén, majd 1903-tól haláláig Lekéren volt plébá­nos. Ezért emlegették őt országszerte csak úgy, mint a lekéri papot. Zelenyákot mindig is foglalkoztat­ta az orvostudomány. Már fiatal korá­tól gyűjtötte az ismereteket különfé­le gyógynövényekről. Jelentős isme­retekre tett szert Wörishofenben, ahol lehetősége nyílt Kneipp páter tudományos munkásságát megismer­ni. Ennek lett követője, és amikor ha­zatért, Kneipp-gyógyintézetet alapí­tott Brusznón. Gyógyító hatású teakeverékei ha­marosan elterjedtek az egész ország­ban, sőt, nemsokára a környező or­szágokból is felkeresték. Gyógytea- keverékei nemzetközileg is védje­gyezve voltak. Nem csak a falu szegé­nyei, hanem papok, püspökök, sőt or­vosok is felkeresték. Sokan az utolsó ® ' . • > ’; ; # "s'xK"* '' •••■ Dr zflenya'k ja'nos ILi«#-. ií>3hM \ TEUÜttS/tTES liVUUVMOn IIIKNttKf MINDENKI ICIKI ÉS TESII UKVOS/V LIKCR. 2000 ÉVBEN esélyüket látták segítségében, mert ott is segített, ahol a szakorvosi tudo­mány csődöt mondott. A betegeknek napokig kellett várniuk, míg rájuk ke­rült a sor, hiszen nem egyszer 170 szekér volt elszállásolva Lekéren. So­kakat a szó szoros értelmében a halál­ból hozott vissza. A gyógyításért so­ha semmit nem fogadott el. Az ismert természetgyógyász né­hányszor tartott előadást is. Egyik tanítványának a következőket írta: „Tanuljon csak tovább szorgalmasan, de vigyázzon, mert a tudományát majd saját magán kell bemutatnia. A nép szereti az egészségtől duzzadó, életvidám, mosolygó papi arcot, de szánalommal és részvéttel kíséri a sorvadó, beteges papot. Az előbbit jó tanács miatt keresi fel, hogy segítsé­get nyújtson neki nyavajás sorsában, az utóbbit, hogy ő adjon neki üdvös intést. A pap hivatása magával hozza, hogy többet tanuljon és többet is tudjon. Ezt a tudását elsősorban ma­gán kell bemutatnia. Az egészséges vagy az egészségre vivő életmódnak a pap legyen a legalaposabb ismerője, a leglekiismerctesebb kezelője és a legönzetlenebb terjesztője szóval, cselekedettel és jó példával...” A sok munka azonban hamarosan felőrölte az ő egészségét is. 1929-ben lebetegedett, de még így is ellátta lel­kipásztori teendőit, mígnem az egyik szentmisén összeesett. Előbb Grieskirchenben, majd a weisi kór­házban kezelték, ahol 1929. november 26-án érte utol a halál. A grieskircheni temetőben helyezték örök nyugalom­ra, de mivel a második világháború­ban légitámadás érte a temetőt, ezért sírját ma már nem találni. Az ismert természetgyógyász több könyvet is írt. 1908-ban jelent meg el­ső könyve A gyógynövények hatása és használata címmel. Ezt követte a papság részére íródott Az egészség aranykönyve című műve, majd A ne­uraszténia, Az arterioscierozis és an­nak kezelése, A tüdővész és annak ke­zelése. Folyóiratot is szerkesztett: Az erő és egészség. A természetes gyógy­mód közlönye címmel. Fő műve, A természetes gyógymód közel 600 la­pon jelent meg. Színes növényi ábrák­kal díszítve, lexikon formájában író­dott. Az ismert természetgyógyász kutatásai ma is nagy jelentőséggel bír­nak a tudományág területén. Dudich László kántortanító A Dudich család száz éven keresz­tül szolgálta a községet kántortanító­ként és népművelőként. Dudich László 1901-ben látta meg a napvilá­got Lekéren, a család egyenes ágú utolsó leszármazottjaként. Neve a széles környéken saját szerkesztésű ima- és énekeskönyvének köszönhe­tően vált ismertté. Egész életére és sokrétű tevékeny­ségére kihatással volt katolikus nevel­tetése. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a totalitarizmus idején iskola- igazgatóként tett kijelentése: „Ná­lunk (az iskolában) vallásszabadság van. Mindenki szabadon, hátrány nélkül gyakorolhatja vallását. Ezt te­szem én is, amikor templomba me­gyek... S amíg olyan helyen leszek, ahol eljárhatok vasárnaponként mi­sére, addig meg is teszem.” Ilyen határozott kijelentést csak egy egészséges önbizalommal és mély erkölcsi gyökerekkel rendelke­ző személy vállalhat fel egy olyan korban, amikor „nem volt divat” a vallásgyakorlás. Dudich életéről könyv is jelent meg 2001 -ben a komáromi KT Kiadó gondozásában. Fehér Csaba könyvé­ben mély tisztelettel szól Dudich László tanítói és néprajzkutatói tevé­kenységéről, hódolattal adózva meg nem ingatható hitének és magyarság- tudatának. Hű képet fest jelleméről, a munka iránti viszonyáról, amelyre a lelkesedés, alaposság, következetesség volt jellemző. A könyv egyébként tartalmazza a kántortanító Izsa nép­rajza című munkájából készült sze­melvényeket is. Fehér Csaba mintha Dudich példáján keresztül szeretné ébren tartani a magyarságtudatot. Ezt tanúsítja a könyv mottójaként vá­lasztott idézet is: „...a kis emberekről szóló történetek azt sugallják, hogy a mindennapokban, a részletekben rej­lik a dolgok lényege...” • Czigler Mónika

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents