Hídlap, 2005. január-március (3. évfolyam, 1-62. szám)
2005-03-12 / 50. szám
2005. március 12., szombat • HÍDLAP III A forradalom hátteréről Hajlamosak vagyunk az 1848-as márciusi eseményeket önmagukban szemlélni anélkül, hogy visszaemlékeznénk arra a nagyszerű korra, amit a történetírás reformkorként tart számon és ami nélkül '48 eszméi nem születhettek volna meg. Pedig a gyökerek 1825-ben keresendők. Ekkor történt, hogy tizenhárom évi szünet után I. Ferenc összehívta az ország- gyűlést Pozsonyban. Ennek a diétának pedig már egészen más volt a hangulata, mint a korábbiaknak. A megszokott, kardcsörtető, nagyba- jusszú magyar urak mellett itt jelentek meg azok a fiatal arisztokraták és köznemesek elsőként, akiknek Magyarország a reformeszmék születését köszönhette. Bajza József, a hadiadóról szóló tárgyalásokról így ír: „Honnan fizeti meg azt a szegény paraszt, akinek semmije nincsen? Végtére fölzendül ez a szegény nép!” Olyan kérdéseket érintenek a diéta nagy egyéniségei, amelyekkel eddig senki nem törődött, például a parasztság sorsával foglalkoznak. Es a kultúrával, művelődéssel. Felsőbüki Nagy Pálnak a magyar nyelv felemelése érdekében elmondott beszéde után szólásra emelkedett egy nagyva- gyonú úr, gróf Széchenyi István és 60 ezer aranyat ajánlott fel egy Magyar Tudós Társaság, vagyis az Akadémia megalapítására. Széchenyi a kor géniusza, a 19 század talán legnagyobb magyarja. Indulásában két döntő tényező játszott szerepet. Az egyik, az öröklött küldetés tudata. Istentől azért kapott többet, hogy jól sáfárkodjék vele. Példaként ott állt előtte édesapja, a Nemzeti Könyvtárat alapító gróf Széchényi Ferenc. Állandó vívódásai közepette folyamatosan foglalkoztatja a kérdés: miként lehet vállalni ezt az atyai hagyományt úgy, hogy ne kelljen majd vezekelnie érte. Az önmagának adott válasz úgy szól, hogy csak reformok útján, hiszen a francia forradalom bebizonyította, a nép alkalmatlan arra, hogy nagy pillanatokban helyes döntést hozzon, hiszen gyermek, önnön gyermekségéről pedig senki nem tud. A vezetője tehát e reformok megvalósításának más nem lehet, mint ő és a hozzá hasonlók. Nekik kell meggyőzni a birodalom vezetését, hogy a változás, változtatás elkerülhetetlen. Elhatározása megmásíthatatlan. íródik a Hitel, a Világ és a Stádium, a későbbiekben folyót szabályoz és hidat épít, kaszinót szervez és beindítja a lótenyésztést... Bárhová nézünk a 19. század első felében, az mind Széchenyi. Nem véletlen Kossuth nagyszerűen summázott, bár nem minden önös érdek nélkül alkotott híres véleménye: „Kezét a kornak ütőerére tévé s megérzé annak rezdüléseit. És ezért, épp ezért mondom én őt a legnagyobb magyarnak!” De ne szaladjunk a dolgok elébe. Az országgyűlés 1827-ben elrendelte a „bizottsági munkálatokat”. Ez annyit jelentett, hogy fiatal nemeseket, jobbára joghallgatókat bíztak meg azzal, hogy mérjék fel a parasztok állapotát. És az eredmény megdöbbentő volt. A következő diéta karzatain majd helyet foglaló ifjak elképzelhetetlen nyomort tapasztaltak az országban. Ok lesznek majd a legfőbb szószólói a nép felemelésének. Éppen ezért, bár a reformkor kezdete 1825, az első igazi reformországgyűlés az 1832-ben kezdődő és négy esztendeig tartó diéta lesz. Itt alkottak törvényeket a parasztok adózásáról, elrendelték a kétnyelvű törvény- alkotást, az építendő hídra kivetett mindenkire érvényes „hídvám” bevezetésével először adóztatták meg burkoltan a nemességet és mindemögött szócsőként ott állt „Kossuth úr találmánya”, az Országgyűlési Tudósítások. A lap lényege az volt, hogy kézírásos formában előállítva - így nem igényelt engedélyt - folyamatosan tájékoztatták a megyéket arról, mi is történik Pozsonyban. A lap hangvétele szokatlanul merész. Mikor Kölcsey meg- csalatva érezve magát elhagyja az országgyűlést, a Tudósításokat Kossuth gyászkeretbe foglalja, mondván: „Lapjaink gyász színű szegezete nem mindennapi veszteség jele. Hű védjeid sorában csorbát szenvedd ó Hazám! ” És a haza nagy „H”-val! A folyamat megállíthatatlan. Országgyűlésről ország- gyűlésre születnek a modern törvények és rendeletek. Hivatalossá teszik a magyar nyelvet, útjára indul az Iparegylet és a Védegylet, mígnem 1848 tavaszára megszületnek azok a követelések, amelyeket majd Pesten 12 pontba foglalnak, noha Pozsonyban hasonlóan megfogalmazták őket. Az olaj a tűzre Kossuth március 3-i nagy beszéde, amelyben alkotmányt követel a birodalom minden népének. E beszéd szövegét németre fordítva közzétették az osztrák sajtóban, és hatására március 13-án Bécsben kitört a forradalom. A bécsi események hírére azután megmozdult Pest és Buda, kitört a magyar- országi forradalom.... • P. Rein Nemzedékek márciusa 1848. március 14-én este már kevesen voltak a bécsi forradalom hírére fel- bolydult Pilvax Kávéházban. A sötét éjszakában két fiatalember lépett ki az ajtón. Egyikőjük, Petőfi Sándor eg)’ papírdarabot nyújtott át társának a gázlámpa alatt. A diák rápillantott a papírra: „Harcra magyar, hí a haza!” Petőfi nem szerette, ha kijavították verseit, most mégis egvetértőleg bólintott barátja önkéntelen reagálására. „Előbb talpra kell állítani ezt a nemzetet és csak aztán harcra!” Több, mint százötven esztendő után sem vesztette aktualitását e történet, amint március 15-e is niindig időszerű volt, csakhogy minden korban más és más tartalommal, leginkább az adott politikai helyzetnek megfelelően. 1848 március idusa óta nemzedékről nemzedékre ki akarták, ki akarjuk sajátítani nemzeti történelmünk e talán leg- nemzétibb ünnepét. Pedig a történelmet nem átírni kell, írja az önmagát. A dolgunk, hogy értő szemmel szemléljük, és akinek füle van, halljon belőle, hogy ne kelljen mindig és mindig újra tanulni, újra kezdeni. A '48-at követő első nemzedék maguk a túlélők. Kezdetben titokban, a diktatúrával dacolva ünnepelték apáik nagy napját, a szabadság virradatának perceit. Majd a kiegyezést követően az ünnep ünnep lett, ahol évről-évre Ferenc József elnéző mosolya kísérte a megszokott „magyarkodást”. Ám a „boldog békeidőket” hamarosan a huszadik századelejének válságoktól terhes időszaka követte, és március fénye egyre inkább megkopott... Új Idők. Szépirodalmi, Művészeti és Társadalmi Képes Hetilap: „Sokszor elszállt fölöttünk ez a dátum. Öreg ember már az, aki öntudattal megérte azt az esős márciusi napot, melyen a szabadságot kikiáltották.... Az emberekkel a nap is megöregedett. Már nem zúg oly rejtelmesen és izga- tón a márciusi szél, mint régente... Új ideál támadt. Az emberiség ma inkább a vörös május felé vette tekintetét...” Azután szarajevói merénylet, világégés, elvesztett háború, széthullott Monarchia. Ismét egy forradalom, az őszirózsás... Népszava, 1919 március. Tudósítás Landler Jenő beszédéből: „Akik a teremtést megcsúfolva Istentől származtatták hatalmukat, hányszor gondolták és akarták, hogy az egyik márciustól a másikig még nagyobb különbségeket állítsanak föl az emberek között... Még csak most, egy esztendeje is gőgösen jósolta meg a koronás magyar király, hogy a magyar fórra- NÉP dalom csak agyrém. Mi pedig proletárdaccal és hittel hirdettük, hogy „lesz még egy március”. És íme a magyar proletárság évszázadokkal tolta előre a történelem óramutatóját, és a gőgös koronás jós messze, a névtelen múltba süllyedt...” És vele az Osztrák-Magyar J Monarchia a történelmi Magyar- ^ ország kétharmadával együtt. Az elcsatolt területekről menekültek ezrei özönlik el a pályaudvarokat. Ok a vagonlakók. És akik ott maradtak? Am a történelem kereke forog tovább. 1938. március 15-én a szegedi ünnepségen Bornemissza Géza ipar- és kereskedelemügyi miniszter szónokolt. Éltette Hitlert, Horthyt, épp csak Petőfiről, Kossuthról, Táncsicsról, egyszóval '48 nagyjairól feledkezett el megemlékezni. Majd ismét egy világháború, a második... A szovjet csapatok végül kiűzték Magyarország területéről a németeket. JEzt a legutóbbi időkig fel- szabadulásnak nevezték, pedig csak újabb megszállás történt. Majd következtek azok a bizonyos „ötvenes évek”. A Szabad Nép 1953-as számában ez olvasható: „Március 15-e évfordulóját köszöntjük. Ez a kilencedik március 15-e, amelyet szabad hazában ünnepiünk... A magyar burzsoázia által megtaposott, sárbataposott '48-as zászlót a kommunisták emelték magasra és vitték teljes győzelemre. A magyar nép szabad és élni tudott a Szovjetúniótól kapott szabadsággal...Akkor vagyunk hűek 1848-hoz, ha hűek vagyunk a nagy Szovjetúnióhoz! ” Majd 1956, újabb forradalom, újabb szabadságharc, újabb kudarc. A világ népei cserbenhagyják a zsarnokától szabadulni kívánó Magyar- országot. A szovjet tankok szétlövik Budapestet, az utca betonjába tapossák a forradalmárokat. 1958. március 15-e. Részlet a Magyar Ifjúság cikkéből: „Ma ezer és ezer magyar fiatal, testben és lélekben megtisztulva tesz ígéretet tavaszi hittel és Petőfi szellemében a Múzeum öreg lépcsőin, hogy soha többé nem engedi megcsúfolni, beszennyezni 1848 márciusának emlékét.” Már akik itthon maradtak. És ott voltak. Mert a hatvanas és hetvenes években is sokan voltak ott és másutt. Ott szervezők biztosították a rendet, másutt pedig keveredett a fiatalos hév az igazságérzettel, a jószándékú változtatni akarás a provokációkkal és a karhatalommal. Gumibotos rendőrök, begyűjtött személyi igazolványok, elkobzott útlevelek. Letörölhetetlen priuszok, kitiltások az egyetemekről. így örökítette meg '48 emlékét a Kádár-rendszer. Majd ismét egy új korszak, a rendszerváltás nagyszerű pillanatai. A Magyar Nemzet 1989-i számában ez olvasható: „Közös ünneplésre invitálja a fővárosiakat a Budapesti Pártbizottság. A Hazafias Népfront felhívásához csatlakozva fél napos, az ünnepséghez méltó programot szervezve március 15-re. A rendezvénysorozatra minden állampolgárt, a különböző szerveztek, tömörülések, egyházak, vallási felekezetek képviselőit várják...” Március 15-e ma ünnep, sőt pirosbetűs nemzeti ünnep, amelyre végre valóban szabadon emlékezhetünk. Csak van-e még kedvünk hozzá? És van-e rá időnk, energiánk? Reménykedjünk benne, hogy igen! • Varga Péter Dénes
