Hídlap, 2005. január-március (3. évfolyam, 1-62. szám)
2005-03-05 / 45. szám
• HÍDLAP • 2005. március 5., szombat hídlapmagazin Amatőr művészek profi kiállítása Egyszerre kifforratlan és érett „Egy nap beállítottak azzal, hogy szeretnének egy kiállítást. Egy másik nap azzal jöttek, hogy csináljunk szakkört!” - meséli Tóth Tamás, a kertvárosi Féja Géza Közösségi Ház igazgatója a kertvárosi amatőrfestők és gobelinkészítők premierjének előtörténetét. Alig egy hét alatt összejött a kiállítás, és összeállt a csapat is: három gobelin-alkotó és két festő személyében. A jó hangulatú kiállításmegnyitón meglepően nagy számmal • vettek részt, és természetesen nem maradt el a tárlat sikere sem. Dalanics Jánosné gobelinképei zsúfolt - de logikusan zsúfolt - összeállítás hangulatát keltik. Kicsit nyugtalanító, kicsit lázas, kialakulófélben lévő egyéniségek, de már tudják a „nagy titkot” (Faludy), amit csak az igazi tehetségek tudnak. A bemutatkozó amatőrművészek minden lángjával és zaklatottságával lépnek elő, és a közönség hálásan fogadta őket. A klasszikus ízeket futurisztikus gondolatok követik, Nekovetics Boglárka képei például igazi tehetségről árulkodnak, ugyanakkor ő az egyetlen igazán „eladható” művész is mind közül. Érti a közönség aktuális nyelvét, mire „kap” a publikum. Láthatunk nála dinoszauruszokat, kozmikus történeteket és egyéb merengéseket, mindezt úgy, hogy egyetlen percre sem válik giccsé a mondanivaló. Éppen attól az érzékenységtől nem, ami Papp János gobelinképeit is nagyszerűvé varázsolja. Juhász Bálintné (a kiállítás és a szakkör ötletgazdája) lányportréja a tárlat legegységesebb és legszebb alkotása. Józsa László festőművész tájképei is kiemelkedőek, nem keltenek „émelyítő” benyomást, mindez biztos jele a profizmusnak. Az angol festőkirály, Turner egy alkalommal így beszélt a Képzőművészeti Akadémia hallgatóinak; „Csak az tud jó tájképet festeni, akinek vérből jön. A többiek csak felesleges szemetet termelnek.” Józsa Lászlónak vérből jön. Érdemes tehát ellátogatni Eszter- gom-Kertvárosba, a Közösségi Házba, hogy szép és tanulságos élményben legyen részük, hogy megtapasztalják a bemutatkozó művészek kiforratlanságának és a megérett művészet igazi ízét. • Szalay Álmos A mosás dicsérete Kaland a mángorló és Nem mindennapi élményben lehet része annak, aki április 3-ig ellátogat a Duna Múzeumba, és persze az sem árt, ha egy kevéssé fogékony a történelemre. Március 2-tól a Győr- Moson Sopron megyei múzeumok és a Duna Múzeum Galériája közös bemutatót szervezett a tisztaság dicsérete (A mosás története) címmel. És nem holmi fotóalbumszerű, üvegvitrin alá zárt megkövesedett múltat dörgölnek a látogató orra alá, ennél sokszínűbb lett a végeredmény. A tárgyak közöttünk-mellettünk állnak, a falakon rajzok, fényképek a mosóteknő, a mángorló és a kézi ruhaprés (centrifuga) aranykorából. Persze csodálatot igazán a múlt század elejéről ránk maradt első igazi gőzmeghajtású automata mosógép keltett a nézőkben. És az „automata” nem nagyzolás: mindent csinált, amit a mai csodamasinák: kimosta, kifacsarta, végül megszárította a ruhát; jóllehet, az egész utca dübör- gött, és nem volt ajánlatos óvatlanul a közelébe menni, mert ha úgy tartotta kedve, robbant. Igazi kuriózumnak számít a 19. század elejéről való dísz-mángorlók bemutatása. A mángorló egyébként nem más, mint (az egykori durva a ruhaprés körül szövetekhez használt) bordázott felületű fából készült mosószerkentyű, amivel a ruhaanyagon nagy erővel dörzsölgetve dolgoztak. A mi műanyag vagy műszálas ruhánk nem sokáig bírná ki alatta. „Hónapokon át folyt az anyaggyűjtés -meséli Perger Gyula megyei múzeumigazgató -, de akadtak olyan tárgyak, amit „kintről” kaptunk. Ilyen volt például a gőzmosógép, amelyből egyetlen darab sincs a magyarországi múzeumok birtokában.” Perger Gyula azt is elmondja, hogy különösen két korosztályban volt nagy sikere a tárlatnak: a minden régiségtől elvarázsolt legfiatalabbak és a legidősebbek, akik életük első felének mindennapi használati tárgyaikat láthatják viszont. • SZALAY Nálunk is történhetett Rovatunk olyan apró, színes történetek feldolgozására vállalkozik, amelyek nagy valószínűséggel sokak számára ismerősek lehetnek, vagy legalábbis el tudják képzelni őket környezetükben is. Fontos, hogy a történetek és az alakok valódiak, még ha olykor - személyiségi jogaik miatt - nem is eredeti nevükön említem a szereplőket, vagy itt-ott egy kis színezékkel dúsítottam a históriákat. Mindezek természetesen az adomákban lényegi változást nem okoznak, és hangsúlyozom: a hír igaz. Az apa, a hülye fia, a plüssállatok és a nyugdíjas telekszomszédok Az e heti evangélium a nem esett messze a fájától örök bölcselet gyakorlati példáját mutatja be, avagy azt, hogy madarat tolláról, apát a fiáról és vica versa ítélhetünk meg. A történet magját ezúttal meglepő módon nem a rovatunkat belengő szeszláz adja, hanem egy sokkal vidámahb, gyermeki ártatlanságot sugalló dolog: a plüssállatok. Ezeknek a szőrös kis jószágoknak nyilvánvalóan nem sok közük lehet első hallásra a rovat ironikus, mi több - bevallom -, kárörvendő eseteihez, de jobban körüljárva a dolgot kiderül, hogy mégis. A plüssállatok meglehetősen hosszú utat járnak be addig, amíg az ágy sarkába, rózsaszín lányszobák vitrinjébe, majd onnan padlások, sufnik és pincék homályába kerülnek. Megszületésük pillanata kész életveszély, rájuk és gyártóikra nézve is, hiszen legtöbbjük bizony mostohagyerek, vagy ahogy a hivatalos meghatározás idevágó passzusa illeti őket: hamisítvány. Amint ezt a szót rájuk sütik, máris megkezdődik kálváriájuk: éjszaka dobozolják őket, zárt furgonokban titokban lépik át a határokat, félhomályos raktárakban lapulnak meg, ahol minden percben rájuk törhet a plüssáliatkommandő. (Nem vicc, Magyarországon is van ilyen, csuk- lyás-géppisztolyos katonák rohannak meg raktárakat, miközben az akció vezetője maga is pironkodva magyarázkodik a méltatlankodó kereskedőnek, miszerint ő is szívesebben rohangálna drogdealerek után, de hát a szerzői jogok és a Warner Bross jobban fizet.) Amely plüssök mindezt túlélik, tovább folytatják kalandozásaikat a titkos ösvényeken: furgonba pakolják őket. és hol számlával, hol anélkül a boltokba kerülnek, ahonnan már mindenki ismeri további sorsukat. E hosszúra sikerült bevezetőből bizonyára kiderült, hogy főszereplőink - apa és fia - a plüssbizniszben érdekeltek. A nyári időszakban a fiú bonyolítja az állatkák fuvarozását a Balaton-parti kisboltokba. Szabadság, nyár, napsütés és nem kevés zsebpénz - közel idealisztikus állapotok egy iskolapadból két hónapra kiszabaduló fiatalember számára. Nem csoda tehát, hogy az eufóriaközeli állapot időnként durvább tréfába csap át: kihasználva a vízipisztolyok adta lehetőségeket a fuvarozás közben kifejezetten pihentető élmény az ártatlan kerékpárosok, nyitott sportkocsikban feszítő napszemüveges vagányok, olcsó fuvarban reménykedő stopposok és fagylaltot nyalogató NDK-s nyugdíjasok lelocsolása. Olykor persze akadnak kellemetlen pillanatok, különösen a nyitott sportkocsikban feszítők veszik rossz néven a hűsítő vízsugarat, ezét fiatal barátunk egy-egv Csőrikés plüssháti- zsák mögé rejtőzve vadászott az áldozatokra. Minden mókának azonban egyszer vége szakad, mint ahogyan tökéletes bűntény, úgy tökéletes vicc sincs. Óvatlan ifjúnk különösen vonzó „falatot” talált: nyitott, német rendszámú autóban a fák árnyéka alatt fagyizó idős párocskát. Csőrike elő, vízipisztoly szintén, és tűz. A becsapódó vízsugár után felhangzó sikoltás még rendjén lett volna, de ifjúnk az utolsó utáni pillanatban felismerte áldozataiban a nyaraló szomszéd házaspárt, a család régi barátját. Jobb megoldás nem lévén - bízva a Csőrikés álarcban - tövig nyomta a gázpedált és bízott benne, hogy nem lesz következménye a dolognak. Nem egész félóra múlva csörgött a mobil, és az egyébként hasonló humorral megáldott, de máskülönben feddhetetlen, komoly üzletember apuka eltorzult hangon hörgött. Az előbb hívtak a telek- szomszédok - közölte. Igen? - próbált időt nyerni a rosszat sejtő fickó. Arra voltak kíváncsiak, hogy vajon jó vicc-e nekem ötven éves fejjel lelocsolni őket vízipisztolyból?! Ha elfelejtetted volna, tőlük vettük a furgont, te agyalágyult! És mit mondtál nekik? - kérdezte kaján vigyorral a „tettes”. Mit?! - hörgött a papa - Hát azt, hogy biztosan a hülye fiam volt, te vadbarom!
