Hídlap, 2005. január-március (3. évfolyam, 1-62. szám)
2005-02-26 / 40. szám
• HÍD LAP • 2005. február 26., szombat hídlapmagazin Hüllő Zoo A leguán és a tarantella még csak- csak viseli a tömeget - mindketten csendben szunyókálnak az üvegszoba legtávolabbi sarkában de a ki- rálypiton és az óriáscsótányok egy kisebb családja kimondottan zavarban van, amikor megjelenik a gyerekek zilált csoportja, és egy emberként vetik rá magukat az egyébként rettegett hüllőkre. A gyerekek persze nem félnek, hamar felmérik, hogy a veszélynek nincs esélye, így hát bátran pöckölhetik az üvegburákat, csak a tanárnéni nézi feszülten az óriáskígyót csalogató kisfiút. A gyerekek öröme nem alaptalan, valóban páratlan kiállításon vehet részt, aki ellátogat a Bajor Ágost Művelődési Ház és Kultúrmozgó aulájába, és látogatást tesz a Hüllő Zoo kiállításon. Tóth Attila szervező meggyőzően állítja, hogy az akár megvásárolható hüllőktől nem kell félni, a piton harapása például egy szolid macskakarA self-made man Száz Zoltán kiállítása Felemás fogadtatással indult útjára Száz Zoltán tárlata a József Attila Általános Iskolában. A laikus közönség ámult-bámult, a szakma fintor- gott, s hogy a kedves olvasó a pártolók vagy az ellenzők táborában érzi-e majd otthon magát, a hónap végéig személyesen is eldöntheti egy látogatás alkalmával. Száz Zoltánról tudni kell, hogy jelenleg a Magyar Iparművészeti Egyetem hallgatója, ipari formaterezést tanul, ezt megelőzően egy budapesti középiskolában tűzzománc készítéssel és ötvösmesterséggel töltötte idejét, tizenkét éve vesz részt a Piktor alkotó- és művésztelep munkájában. Ezentúl gyerekkora óta az országomolással ér fel, habár vigyázni kell, hogy elég gyorsan adjuk neki a napi három patkányt, különben - rövid látó lévén - akár minket is benyelhet. „Nem tehetnek róla, de ne várjunk tőlük nagy szeretetet. Magányos állatok: megkapják, ami nekik jár, és nem fognak kellemetlenkedni. A hüllők távolságtartóak, mindig megtartják azt a bizonyos három lépést.” A csótányokkal viszont vigyázni kell, mert szenvedélyes élőlények, igen hamar szaporodnak, és szinte kiirt- hatatlanok, főleg a jelen kiállításon bemutatott extra-nagy változat. Mondani sem kell, a tárlat igazi sztárjai a csincsillák és „kisnyuszik”. Akik joggal érezhetik magukat igazságtalan helyzetben, hiszen rajtuk kívül mindenki más üvegszobában tengeti napjait, védve minden külső érintéstől. A szőrmókok viszont nyílt prédák minden gyerek számára, akik ki is használják a simogatási lehetőséget. A különös kiállítást vásár is kíséri, különleges ásványokkal és egyéb szárított tengeri állatokkal. „Nem panaszkodhatunk, folyamatosan vannak kiállítások, és ha nagyon nem bírják már az utazgatást, arra az esetre van még egy ugyanekkora garnitúra” - árulja el Tóth Attila. Hiába, az üzlet, az üzlet. Kissé olyan, mintha cirkuszban lenne az ember, habár nagyon szép és tanulságos cirkuszban. • Szalay Álmos san elismert gyergyószentmiklósi Illyés Kincső művésznő tanítványa. Mindez éppen elég jó ajánlólevél lenne, ha nem érződne Száz Zoltán munkáin valami halvány hanyagság. Szó se róla, remek képeket látunk, főleg, ha laikus szemmel nézzük a munkáit. A gyenge minőségű rajzlapokon még ott virít az alkotó ujjlenyomata, az elmaszatolt grafitpor és néhány - a közönség szemétől távol tartott - giccses téma felvonultatása. Bár azt ő maga is tudja, nem születik magas művészet egy halacskákat fog- dosó kislány portréjából, és ugyanígy a tengeri kígyókkal ölelkező sellő képe sem rejt magában különösebben mély gondolatokat, ugyanakkor eladhatja jó pénzért. Egy részről azonban megérthető Száz Zoltán lazasága. O már abba a generációba tarozik, amelynek az Iparművészeti Egyetem nem annyira a rajzkészséget, hanem a számítógéppel való bánást tartja szem előtt. Nehéz megítélni, hogy a fiatal és még bőven az érés folyamatában lévő Száz Zoltán tehetséges, vagy csak jól tudja eladni magát. Ne felejtsük el, hogy azok az impresszionista művészek, akiknek indulásuk másfél évszázaddal ezelőtt kimondottan botrányosnak volt mondható, műveik most milliós tételekben kelnek el. • -yANálunk is történhetett Rovatunk olyan apró, színes történetek feldolgozására vállalkozik, amelyek nagy valószínűséggel sokak számára ismerősek lehetnek, vagy legalábbis cl tudják képzelni őket környezetükben is. Fontos, bogy a történetek és az alakok valódiak, még ha olykor - személyiségi jogaik miatt - nem is eredeti nevükön említem a szereplőket, vagy itt-ott egy kis színezékkel dúsítottam a históriákat. Mindezek természetesen az adomákban lényegi változást nem okoznak, és hangsúlyozom: a bír igaz. Az udvarias biztos úr és a ciki büntetés Az elsősorban a vidéki élet neo-romantikáját bemutató rovatunk ezúttal elkanyarodik a falusi élettől, és egyenesen a főváros szívébe, vagy éppen velejébe, a budapesti éjjeli életbe kóstol bele. A főszereplők sablonosak: egy rendőr és egy kissé ittas junior-sofőr, a történet azonban ezúttal is tartalmaz az átlagszituációktól eltérő elemeket. Junior főszereplőnk a főváros újkori vuppie-életének alsó-középkategóriás résztvevője: kétes, de jól jövedelmező vállalkozások résztvevője, a könnyű pénzek kedvelője, de mindezek mellett - és a körülményekhez képest - becsületes, jó humorú huszonéves. Az a fajta, akire nem jellemző, hogy ittasan autóba üljön, de néhány koktél után - egy-egy vállalati bulit követően - időnként a lustaság a biztonság elé tolakszik. Az ingyenes cégbulik kihagyása több, mint vétek: a népszerű „csapatmunkát” erősítendő, marketing-költségvetésből megrendezett féktelen mulatságok vonzzák a munkatársakat, mint viharlámpa az éjszakai lepkét. Barátunk tehát - Kerouac megfogalmazásában - belecsapott a lecsóba, bízva abban, hogy egy-két szemrevaló „szotyka” tán horogra akad. A kínálat azonban elkeserítőnek mutatkozott, egy órás helyzet- elemzést követően nyilvánvalóvá vált számára, hogy szervezete nem képes annyi alkoholt felvenni, amely az elviselhető kategóriába avanzsálná a megjelent hölgyeket. Junior barátunk tehát - némiképpen csalódva - autóba ült, és „titkos” rejtekutakon megindult a nagy város túlsó felén található otthonába. És ahogy lenni szokott, a kanyargós út egyik sarkán ott virrasztón a rendőr, pontosan ismerve a menekülőútvonalakat. Fiatal barátunk későn vette észre, a barátságosan integető járőrt; rövid, de velős káromkodást hallatva lehúzódott az útszélre. Jő estét, közúti ellenőrzés - hangzott a jól ismert „fenyegetés”. Kérem a papírokat - folytatta a poszt. Barátunk igyekezett minél hamarabb szabadulni a szorítóból, gondolkodás nélkül nyújtotta át irattartóját, és igyekezett másfelé nézni. Fiatalember, ez azt hiszem a magáé - nyújtott vissza eg\’ kis csomagot a rendőr. Juniorunk - felismervén a csomagban a papírok közé rejtett vésztartalék gumióvszert - fülig pirult: igen, azt hiszem az enyém - dadogta. Alkoholt fogyasztott? - használta ki a zavarodottságot a rendőr, és látva a kétségbeesett pillantást folytatta mondókáját: fújja meg. Barátunk minden trükkje ellenére zöldült a szonda, a fej pedig vörösödött. Fiatalember, ezzel ugrik a jogsija - csóválta a fejét a zsaru. Nincs esetleg valamilyen más megoldás? - próbálkozott az áldozat, esetleg valami, mondjuk: félhivatalos? Hát... - nézett körül a rendőr - mondja, maga mennyire büntetné meg magát? Várjon, mindjárt megnézem! - kezdett el kotorászni pénztárcájában juniorunk, majd szép lassan leszámolta a buksza tartalmát. Azt hiszem, pont ennyire - adta át a közel húszezer forintot a posztnak. Aha, én is azt hiszem - vágta zsebre a rendőr a pénzt. Az autót hagyja itt, gyalog menjen tovább, több helyen ellenőriznek a városban - tette hozzá. Viszontlátásra! Viszlát - rebegte az ifi-yuppie, és gyors fejszámolást végzett a kifizetett összeg, és az esetleges jogosítvány-bevonás költségeivel kapcsolatban. Végül visszanyelte a káromkodást: drága, de jó üzlet volt - összegzett magában. Na már most, érdemes átgondolni, hogy ki mennyire járt el korrektül: a rendőr súlyosan megszegte a szabályzatot, pénzt fogadott el, ugyanakkor nem engedte tovább autózni az illetőt, vagyis a szabályzat lényegét betartotta. Barátunk ugyanakkor szegényebb lett húszezer forinttal, de megmaradt a jogosítvány, és a tanulság: egyrészt nem érdemes kísértésbe esni, másrészt ilyen mázlija csak egyszer lehet.
