Hídlap, 2005. január-március (3. évfolyam, 1-62. szám)

2005-01-08 / 5. szám

2005. január 8., szombat • HIDLAP imiapmagazin II. világháborús visszaemlékezések gyermekszemmel Nem minden generációnak adatott meg, hogy olyan nyugodt, békés karácsonya és szilvesztere legyen, mint a mai kor emberének. Volt időszak, amikor a legnagyobb ajándék a pincékben bujdosóknak az volt, hogy megérhették a másnapot. Az újévi jókívánságokat nem csak elcsépelve szajkózták, hanem valóban remény­kedtek egy boldogabb jövőben. 1944. december 22-ét írunk. Zsiga bácsi ekkor 12 esztendős volt. Este tíz óra után járunk már, amikor lö­völdözésre, hangoskodásra riad fel a Garant túlpartján fekvő kis falucska, Kisölved lakossága. Akinek volt mersze kitenni a lábát, láthatta, amint a „felszabadító” Szovjet had­sereg katonái a faluban állomásozó száz német katona közül 17-et kirán­gattak az ágyukból, a kapu elé állí­tották és egyetlen szó nélkül lemé­szárolták. Voltak, akik a kapuig sem jutottak el, már a konyhában végez­tek velük. A kis Zsiga értetlenül ráz­za a fejét: az életnek ekkor nem volt semmilyen értéke. Zsiga bácsi azokról az évekről még ma is csak óvatosan nyilatkozik. A múlt, az elmúlt negyven év - úgy tű­nik - még mindig kísért.- A lemészárolt katonák csak 18-19 éves gyerekek voltak. A többiek, akiknek sikerült meglépni, Zalaba fe­lé vették az irányt. Ott összeszedték csapataikat, és másnap kitörtek. Visszaszorították az oroszokat, de azok újra erőt gyűjtöttek és ismét el­lentámadásba lendültek. Volt olyan nap, hogy háromszor cserélt gazdát a falu. 13 orosz tankot és egy „német tigrist” lőttek ki december 23-án. A német tankban lévő öt katona közül három bennégett. Ketten, a rádiós és a sofőr csodával határos módon meg­menekült - mesél tovább az öregúr. A tankkocsit egyébként épp Zsiga bácsi földjén lőtték ki. A tank sofőré­vel, Johann Baptist Lindennel ma is tartja a kapcsolatot. A volt katona né­hány éve felkereste azt a helyet, ahol csodával határos módon megmene­kült, azóta élénk levelezést folytatnak. De hogy emlékezik vissza erre ma­ga J. B. Linden? Az egyik levelében a következőket olvashatjuk: „1944. de­cember 23-án én voltam a sofőrje a 824-es számú harckocsinak. Tankun­kat az orosz hadsereg katonái lőtték ki körülbelül 400 méterre a Kisölved nevű településtől. Három bajtársam azonnal meghalt, csak Horst Kreutzer, a rádiós és én maradtunk életben. Kilövés után nem sokkal a tank felrobbant. Ezen a napon 4-5 harckocsival egy települést támadtunk meg, valószí­nűleg Ipolypásztót. A mi tankunk volt az alakulat vezértankja. A tele­pülést gyorsan bevettük, mivel az oroszok nem voltak ránk felkészülve. Kilőttünk egy orosz T 34-es tankot. Egy meredek part tetején álltunk. A domboldal szőlővel volt beültetve. Ezt megkerülve kellett volna tovább­haladnunk a völgybe, de később ki­derült, hogy ez lehetetlen, mert az alá volt aknázva. Ezért a meredek dombon a szőlőparcellák között jöt­tünk át. Ahogy leérkeztünk, paran­csot kaptunk, hogy támadjuk meg Kisölvedet. Vette, a csapat főpa­rancsnoka a településtől 300-400 mé­terre hirtelen megállást parancsolt. Megadta az ágyúsnak a célpontot, de ebben a pillanatban találat ért min­ket, majd másodperces időközönként még két becsapódás volt. Megpróbál­tam a tankot bestartolni, de nem si­került. A harckocsi ekkor már égett. A társaim nem reagáltak kiáltásaim­ra. Számomra is érthetetlen, hogy tudtam én és a rádiósunk kijutni az erősen égő tankból. Schlösser főpa­rancsnokkal sikerült összeszednem elhunyt társaim testi maradványait és eltemettük őket. Párszáz méternyi futás után felvett minket egy másik német tank. Engem súlyos égési sé­rülésekkel vittek egy táborba. Az ala­kulat fennmaradó része még aznap bevette Kisölvedet. A következő na­pokon hazaküldtek pihenni, majd ké­sőbb Győr környékén újra visszake­rültem a seregbe.” Kisölveden tehát épp karácsony napján folytak a legkegyetlenebb harcok, ráadásul a megpróbáltatások az újesztendőben is folytatódtak, ek­kor telepítették ki a lakosságot a falu­ból a környékbeli falvak lakosaihoz hasonlóan.- Amikor elhagytuk a falut, az oro­szok számára szabad lett a rablás. Mi­re hazajöttünk márciusban, semmink sem maradt. Sokan a földbe ásták a ruhájukat és némi élelmet, de az oro­szok ahol látták, hogy fel van túrva a föld, azt is kiásták és elvittek mindent. Még a kitelepített lakosság felpakolt szekereiről is kapkodtak le élelmet, ruhát - emlékezik vissza Zsiga bácsi. A község tavaly Johann Baptist Linden kérésére egy emléktáblát he­lyezett el a falu temetőjében az itt el­hunyt német katonák emlékére. A fa­lu polgármestere, Bacsa Zoltán büsz­kén újságolja, hogy a község neve a tavalyi emléktábla-avatás alkalmával idelátogatott katonáknak köszönhe­tően bekerült a német sajtóba is.- A németek pontosan feltérké­pezték, melyik katonájuk hol nyug­szik. A legnagyobb háborús zűrza­varban is képesek voltak megjegyez­ni, hol temették el társaikat. Tudo­másom szerint a régióban hasonló táblát az elesett német katonák emlé­kére csak Kétyen állítottak - mondta Kisölved polgármestere, aki azt is el­árulta: kölcsönös látogatások meg­szervezésével tovább szeretnék mé­lyíteni kapcsolataikat. • Czigler Mónika Kisölved A falu emberének élete mindig is szorosan kötődött a templomhoz és a református valláshoz. A Hont vár­megye nyugati részén található te­lepülés fő megélhetése a mezőgaz­daságban és a szőlőtermesztésben rejlik, de napjainkban ez nem jelent jövedelmező forrást. Ezért a falu fia­tal generációja inkább a nagyváros­okba költözik. De tekintsünk vissza egy kicsit a falu történelmébe. Kisölvedről az első írásos emlék 1255-ből származik és Vlud néven említi. 1504-ben az Ewlewd, 1508- ban már a Kys Elwed elnevezés hasz­nálatos. Ez a név állítólag egy állat­névből származik. A török portyázások következté­ben lehetelenné vált a közlekedés a felvidéki bányavárosok két fő útvo­nalán a Garam és az Ipoly völgyé­ben, ezért a hadvonaltól távol eső Szekince-parti útvonal használata került előtérbe. Ez magával hozta az itteni falvak, tehát Kisölved gazdasá­gi fellendülését is. A reformáció hul­láma a falun is végigsöpört, és ez sorsdöntő fordulat volt a falu életé­ben. A település lakói egytől-egyig a református egyház tagjaivá váltak. A falu ma is büszke a hitéért és híveiért mártírsorsot magára vállaló Jabloncai Petes Sámuel lelkészre, aki 1757 és 1767 között teljesített szolgála­tot a faluban, amíg be nem börtö- nözték, meg nem vakíttatták és Orosziba nem helyezték. A jelenlegi templom majdnem a türelmi rendelettel egyidőben, 1789- ben épült. Több javításon is keresz­tül esett. Az 1903-ból származó adat szerint a 484 lelket számláló faluban 451 református élt. Ekkor kezdett emelkedni a faluban a más vallásúak létszáma és elérte a 7%-ot. A máso­dik világháborúban bombatalálat érte az iskolát és a templom tetejét a toronnyal együtt. A háború után hozzáfogtak a templom újjáépítésé­hez, amelyet 1954 őszén szenteltek fel. A háború után 40 kisölvedi csa­ládot jelöltek ki deportálásra, ebből 16 családot marhavagonokban indí­tottak Csehországba 1946.december 21-én. Sok családfőt családja nélkül hurcoltak el csehországi kényszer- munkára. Ezt követte az 1947/48-as lakosságcsere, amely összesen 57 személyt, vagyis 19 családot érin­tett. Ebből csak három családnak si­került visszatérnie sok megpróbálta­tás árán. A Magyarországról Kisölvedre telepített emberek nagy része evangélikus volt, a későbbi években tovább nőtt az idegen fele- kezetűek száma a faluban. 1951 őszén megalakult a földműves szö­vetkezet, amelyet talán senki sem akart a faluban, de mindenki kény­telen volt belépni. 1960 nyarán pusz­tító árvíz tombolt a vidéken, a ki­áradt Garam összeért a Szekincével. Talán épp a mentési munkálatok ko­vácsolták össze az embereket, amelynek következtében megindul­tak az építkezések, mezőgépek vá­sárlása, valamint a szőlő telepítése mintegy 20 hektárnyi területen. Az 1970-es években az ún. összevo­nással a szövetkezet irányítását átve­szi Oroszka és Lekér. A munkalehe­tőségek korlátozottak, ezért a fiatal­ság inkább elköltözik, ami a falu el­öregedését hozza magával. A rend­szerváltást követően 1990. július 1- jén Oroszkáról hazaköltözik Kis­ölved önkormányzata. 1991-ben felbomlik a nyolc faluból álló szövetkezet is, a tagok pedig ha­zatérnek Lekérről. A gazdák egy ré­sze magánvállakozásba fog. Ebben az időben már rég nincs lekipásztora a falunak, ezért kérelemmel fordul az illetékesek felé. Hozzáfognak a paró­kia felújításához, amely 1997 őszére készül el, így már a felújított épület­be költözhetett be az új lelkész-asz- szony 1998-ban. • CzM

Next

/
Thumbnails
Contents