Hídlap, 2005. január-március (3. évfolyam, 1-62. szám)
2005-02-12 / 30. szám
II • HÍDLAP • 2005. február 12., szombat hídffmagazfn Varga Péter jegyzete Bűnbánat és vezeklés „Tempus fugit!” - múlik az idő, mondogatták már a régi latinok isi és bizony mai felgyorsult világunkban ez még felfokozottabban érezhető, mint az ókorban volt. A 21. század hajnalára alaposan elfelejtettünk megállni, megpihenni, sőt mi több, egyre inkább elfejeltünk ünnepelni. Pedig az ünnep minőségi idő, a hétköznapok sorából kiugró, a hétköznapi kereteket feloldó „ellenidő”, amely mindig más módon köt össze bennünket a körülöttünk lévő valósággal. Az ünneptől feltöltődhetünk, életalakító rezonanciákat kaphatunk. Az egyház mindig is nagy hangsúlyt fektetett az ünnepekre, pontosan tudta azok elengedhetetlen szükségét az ember életében, és nem utolsó sorban, kellően elő is tudta készíteni azokat. Az egyházi év talán legnagyobb ünnepe a húsvét, amelynek méltó megünneplése negyven napos böjttel kezdődik és tart hamvazószerdától nagypéntekig. A nagyböjt a bűnbánat időszaka, amelynek intenzitása, formája koronként változott. Az őskereszténység idején még ismeretlen volt a gyermekek, csecsemők megkeresztelése. A közösséghez kapcsolódni szándékozók kívánságuk kinyilvánítását követően általában hónapokig készültek a keresztségre, amely végül is a szokásoknak megfelelően húsvét éjszakáján következett be. Am a gyermekkeresztség terjedésével sokan tértek le később a helyes útról, hiszen nem önszántukból vállalták a Krisztus követésével járó kötelezettségeket. Őket exkommunikálták, kizárták a közösségből. Ha azután később jó útra tértek, akkor hosszabb-rövi- debb ideig tartó vezeklés után húsvétkor visszafogadták. A középkori liturgia sajátos, dramati- kus elemekkel gazdagította a bűnbánat időszakát. Egy 9. századi feljegyzés szerint a vezeklőövet (cilicium) viselő bűnbánókat a templomba vezették, majd ott bűneik megvallása után bűnbánati zsoltárokat énekeltek fölöttük. Ezt követően a püspök a fejüket hamuval szórta meg, majd kiűzte őket a templomból. Nagyböjt idején nem is léphettek be oda, böjtölésre és jócselekedetek végzésére használták föl a húsvétig hátralévő időt, hogy azután a közösség ünneplése közepette visszafogadják őket a keresztények közé. A nagyböjt máig a bűnbánat, a felkészülés időszaka, amelyből megtisztulva, a bűnöktől megszabadulva érkezünk el a húsvét ünnepéhez, hogy méltó lélekkel fogadhassuk be a megváltás titkait. A „ Tisztulás hagyományai A régi korok emberei sok szállal kapcsolódtak a természethez. Munkájukat, mindennapi életük rendjét, örömeiket, bánataikat is befolyásolta a természet örök változása. A tél és a nyár kettősében az élet és a halál párhuzamát látták. Mindezek szabályozták az életüket. A tavaszi napéjegyenlőséggel egyre hosszabbodott a Nap útja, s ez jelentette számukra a fényt, a Nap feltámadását. Nagyon sok népnél gazdag hiedelem és szokáskincs kapcsolódott a tavasz beköszöntéséhez. A feltámadás gondolata, mély emberi vágy - az élet győzedelmeskedjen a halálon, az elmúláson! A keresztény vallás egyik legnagyobb ünnepe a húsvét, a feltámadás, a megváltás alapgondolatát foglalja magában. A húsvét ünnepe napjainkban is megőrizte tavaszünnep jellegét, felelevenítve az ősi tavaszköszöntő népszokásokat, a termékenységgel kapcsolatos ünnepségeket, melyek mellett' tovább él a keresztény ünnep gazdag szokásvilága. A húsvéti ünnep neve különböző nyelveken más és más. Közös eredete azonban, a húsvét héber neve, a pészah. A szó kikerülést, elkerülést jelent. Eredetileg a keresztény és a zsidó ünnep egybe is esett. A níceai zsinat Kr. u. 325-ben szabályozta a keresztény ünnepek rendjét, ekkor vált el a két ünnep ideje. A szó a magyarban nem található meg, de Csíkményságon a húsvéti körmenet neve: kikerülés, más vidékeken a'feltámadáshoz kapcsolódik. A magyar szó: húsvét, az azt megelőző időszak, a negyvennapos böjrlezárulását jelzi. A húsvét ünnepe sok szálon kapcsolódik a tavasz megérkezéséhez, s a megújulás, a termékenységgel összefonódó népszokáskincshez. E népszokások nagyrészt nem épülnek be a keresztény vallás ünnepi rítusaiba, hanem azzal párhuzamosan, mint a falusi közösségek ünnepi szokásai maradtak fenn. Európa-szerte elterjedt szokás a telet jelképező szalmabábu elpusztítása, elégetése vagy vízbe fojtása. Nálunk egyes vidékeken a bábu neve ki- sze, kice, s virágvasárnapi szokásainkat teszi színesebbé. A mulatságok és a böjti időszak találkozásának jellegzetes népi játéka Konc vajda és Cibere vajda, a farsang és a böjt tréfás háborúsága volt. A húshagyókeddi (farsang utolsó napja) játék szereplői szalmabábok, s a legyőzött Ciberét végigvitték a falun, elégették, vízbe vetették, vagy keresztüldobták a templom kerítésén, hogy elűzzék a betegséget, az éhséget. A böjt alatt régen főleg kenyeret, száraz növényi étkeket ettek. A hosz- szú böjti időszakot kisebb ünnepek tagolják. A magyar néphagyományban a közbeeső vasárnapoknak nevük volt: a másodiké gulyásvasárnap, az ötödiké feketevasárnap, a hatodiké virágvasárnap. Ez az utolsó vasárnap már a húsvéti ünnepsorozat része. A magyar népszokások ezen a napon a zöldágBöjt vagy lakoma Amikor a frank trón várományosa, Spoleto hercege a tartomány püspökénél vendégeskedett, szokás szerint temérdek ételt tálaltak fel. Ám a vacsora során kiderült, a herceg igen kisétvágyú. Egy 10. századi történészt idézve, végül is azért nem kapta meg a trónt, „mert a választók szerint nem lehet jó király az, akinek nincs farkasétvágya”. Hasonló történetekkel e korai századokban nemcsak a gallok és frankok birodalmában találkozhatunk. Az egyik bizánci császárról is megvetéssel jegyezték fel kortársai, hogy mértékletes volt az evésben, és az sem használt népszerűségének, hogy igen szerette a zöldségféléket. A jó király, a bátor harcos - tehát a kor ideálja - az a férfi, aki úgy lát neki a lakomának, mint az éhes oroszlán. Sokat enni társadalmi kötelesség volt. Földrészünk a középkorban nem véletlenül kapta a húsevő Európa jelzőt. Mekkora ellentmondás, hogy ráadásul ez az a társadalom, amely a legfőbb világi értéknek az evést tartja, a legfontosabb vallási erénynek pedig az ételről való lemondást. A hústól való tartózkodást - mint az üdvözülés legbiztosabb módszerét - kezdetben csak szerzetesek gyakorolták. Eleinte egyéni elhatározásból, mintegy válaszul a világi hatalmak dőzsölésére, később az egyházi regulákat követve. És minél inkább terjedt a keresztény szellem Európában, annál általánosabbá, természetesebbé vált a böjt a társadalom minden rétegében. Az egyház pedig nem kímélte jó gyomrú híveit. Sokkal több hústalan napot írt elő, mint manapság: nemcsak minden péntek, hanem valamennyi szerda, sőt, szombat is hústalan napnak számított. A kántorböjtön kívül volt még adventi böjt, nagyböjt és a hivatalos egyházi ünnehordás, más néven villőzés, a termékenységet segítő eljárás. Az ággal megütögették a fiatal lányokat, menyecskéket. A barkaszentelés a keresztény és a „pogány” szokások ötvözetét mutatja. A virágvasárnapot megelőző szombaton a gyerekek barkát szednek. A barkát virágvasárnap a templomban megszentelik. A szentelt barkának bajelhárító szerepe van. A moldvai csángók fűzpek előestéje. Amikor már az év csaknem fele böjti időszak lett (pontosan 166 napon volt tilos húst fogyasztani!), az előírások betartását szigorúan ellenőrizték. Így volt ez nálunk is, hiszen: attól fogva, hogy a magyarságot keresztény vallásra térítették, mind az állam, mind az egyház keményen megtartotta a böjtnapokat - írják történészeink. A magyarok a negyvennapos nagyböjtben még tojást, tejet sem fogyasztanak. Szent István törvénykönyvében úgy rendelkezik, hogy azt, aki megszegi a böjtöt (tehát pénteken húst és bort fogyaszt), egy hétre elzárják. A böjtöt Európa-szerte a jómódú világiak körében is komolyan vették. Húst, tejet, tojást, baromfit ők sem ehettek, viszont babot, száraz borsót és sózott heringet igen. A negyvennapos nagyböjt idején tiltott élelmiszereket csak betegek fogyaszthattak. Beszerzésük a külön e célra létrehozott böjti mészárosok boltjában történt, a pap és az orvos együttes engedélyével. Ennélfogva igen nagy volt a kereslet a friss, sózott vagy füstölt hal iránt. Ám hal nem mindig akadt bőségben az európai partok mentén, így a keresztény böjtök idején óriási mennyiségben érkezett Európa piacaira boszporuszi tonhal, orosz kaviár, provence-i szardínia vagy lazac, makréla és tőkehal az Atlanti-óceán partvidékéről. A Balti- és az Északitenger már a 11. századtól a heringha- lászat központjává vált, megalapozva ezzel a Hanza-városok gazdagságát. A kereszténységnek tehát döntő fasípot fújnak, habajgatnak, ezzel „keltik fel” a tavaszt. Sok helyen zajos határkerülést tartanak, mellyel a rossz szellemeket űzik el. Mindenesetre jó, ha mi is igyekszünk elkerülni, elűzni a rosszat, hogy azután gondtalanul -ha nem is habajgathassunk, de ünnepelhessünk húsvétkor, köszöntve a reményeink szerint akkorra beköszöntő tavaszt. • PABLO szerepe volt abban, hogy a hús mellett létrejöjjön a hal kultúrája is: egyenrangú étel lett, miután Európa csak az év egyik felében ehetett húst, a másik felében böjtölni kényszerült, tehát halat fogyasztott. így a szerzetesi és böjti diéta jelképévé vált hal polgárjogot nyert az európai étrendekben. Ám máig tartó karrierjét nemcsak böjti jelképpé válásának köszönheti, hanem annak is, hogy a hivatásukba szerelmes szakácsok szemlélete nem mindig egyezett a teológusokéval. A konyha művészei minden kreativitásukat latba vetették, hogy a hal elkészítését az évszázadok folyamán rendkívül változatossá tegyék. így válhatott a böjt is lakomává - különösen a halban gazdag országokban. És mi a helyzet manapság? A II. vatikáni zsinat (1962-65) óta a római katolikusok böjti előírásait módosították. Már csak a hamvazószerda és a nagypéntek kötelező böjtnap. A protestáns egyházak híveik egyéni lelkiismeretére bízzák a böjt kérdését.
