Hídlap, 2005. január-március (3. évfolyam, 1-62. szám)
2005-01-29 / 20. szám
ipmagazin 2005. január 29., szombat • HIDLAP III Hivatás, hitvallás pálcával a kézben Kodály szerint lelki táplálék. Nagyobb erejű a szónál, az etnberi lét azon húrjait pengeti, tnelyhez a beszéd uj- jai nem igen férnek hozzá. Hallójáratainkba bújva a zene megfoghatatlan lényegünkig hatol, magasságokba emel. Betölt mindent, ott van mindenhol. „-Nézzen meg akármilyen alvilági kocsmát. Ott is előbb-utóbb megjelenik a zene. Igaz, hogy nem legnemesebb formájában, de ott van. Hát akkor?” - szemlélteti Reményi Károly a zene fontosságát. Múlt és jövő szálait bogozva bontakozott ki 37 év munkássága, az Esztergom Városi Szimfonikus Zenekar életrajza.- Mióta áll a zenekar élén?- 1965-ben végeztem a Zeneakadémia énektanár képző-karvezető szakán, s akkor helyeztek Esztergomba, a zeneiskolába. Az első időkben né- hányan összegyűltünk zenélni családoknál, lakásokban, udvarokban az akkori zeneiskolásokkal, akik közül néhányan - Wölfinger Mária, Baranyai Irén, Rosta Béla- még ma is zenekari tagok. Egy kis kamarazenekar alakult ki, majd három év múlva, 1968-tól kaptunk támogatást az akkori tanácstól. Ugyanebben az épületben voltunk, a fák és a Kis-Duna csendjében. Ez fontos, mert gyakorlásainkkal nem zavarunk senkit, s mert a zenéléshez nagyon is hozzátartozik a természet.- Mivel lehetne jellemezni a zenekar elmúlt majd negyven évének sikereit?- Minden évben tíz koncertet adunk, aminek létjogosultságát önmagában sikernek tekintem. Létjogosultságról beszélek, ami annyit jelent, hogy nagy létszámú közönségünk van, ami közel-távol nincs, csak Esztergomban. Szoktam tréfálkozni, hogy már az első hangverseny olyan sikerű volt, hogy a közönség minden tagja gratulált. Igen ám, csak hogy akkor többen voltunk zenészek, mint a közönség. Azóta szerencsére megfordult az arány. Már nem gratulál minden zenekedvelő, de a taps és a szinte teltházas előadások megmutatják, hogy nagy szükség van a komolyzenére, s talán ránk is.- Fiatalok is látogatják a hangversenyeket?- Nem tapasztaltam, hogy emelkedne a fiatal nézők száma. Szidjuk a mai gyermekeket, de nem velük van a baj, hanem velünk, felnőttekkel. Kevés az olyan felnőtt, aki a szépre, erkölcsre nevelné őket. Ha Hitler tanítja őket, fasiszták lesznek, ha Kodály, akkor rendes emberek. Irányt kellene nekik mutatni, kezüket fogni, túl a kötelező iskolai órákon. A Szent István Gimnáziumnak most nagyon jó énekkara van, amihez kell egy olyan ember, mint Durzák Anna, aki lelkesíti őket, megtanítja nekik a zene élvezetét. Vagy a Bottyán János Szakközépiskola kara, ahol 60-70 fiú énekel. Gondoljon bele, fiúk, kamaszok, ráadásul nem humán beállítottságúak. S mégis elmennek és énekelnek. Tavaly eljöttek az egyik koncertre, nem egy heavy- metal ruhában. Volt, aki azt mondta, hogy na én ide soha többet, de olyan is, akiben megmozdult valami, utat talált magának a zene szépsége.- Miért fontos a zene?- Ez az életem, lételemem egész létezésem során. Ha azt kérdezné, munka-e, azt válaszolnám, hogy nem munka, hanem élvezet. Ha az ember izzad és küzd, majd győzedelmeskedik, az maga a gyönyörűség. Még egy mezei próba is élmény, amit nem hall senki. Nem munka, hogy reggel fél héttől szolfézst tanítok, mert az órákon a kis ember fejlődik, változik, a zene elméletén keresztül világosodik meg előtte a konkrét zenélés gyakorlata. Szépséges folyamat, végigkísérve, újból és újból átélve lelkesedéssel tölt el. Ez az öröm megsokszorozódik, amikor növendékeim játéka sikert arat a közönség előtt.- Van-e utánpótlása a zenekarnak?- Szerencsés, hogy a zeneiskola és a zenekar egy épületben működik. Jó értelemben véve egymásra vagyunk utalva. A hangszerek biztosítottak, s lehetőségünk van a bontakozó tehetségeket felkarolni. Az idén három gimnazista épült be a zenekarba. Elhivatott hegedűsök, mert igen nagy áldozatot követel tőlük az iskola mellett a heti 4 óra zenekari próba, két szolfézs és két hangszeres óra, az otthoni gyakorlások. Kényszeríteni senkit sem lehet, de mindig akad olyan gyerek, aki képes ezekre az áldozatokra.- Még tart a 200412005-ös évad. Milyen darabokat adtak, adnak elő?- Havonta egy hangversenyt adunk ebben az idényben is. A 23 tagú zenekar mellett gyakran fellépnek olyan zenészek, akik az Operaházban, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekaránál, vagy a Filharmonikusoknál profi zenészek. Oboista, kürtös, vagy harsonás vendégzenészeket hívunk, ha olyan a darab. Több kuriózummal tudunk szolgálni, mint a Zeneakadémia. A szokásos hegedű, vagy zongoraversenyek mellett gyakran játszunk oboaversenyt, trombitaversenyt, vagy például januárban játszottunk kettősversenyt oboára és trombitára. A zenekar dicséretére válik, hogy ezek a művészek, akik mesterek a maguk hangszerein, szívesen, szinte menetrendszerűen jönnek hozzánk zenélni. Nem a kevéske pénz kedvéért ülnek le közénk, amatőrök közé játszani. A darabok kiválasztásánál mindig törekszünk valami újat, különlegeset bemutatni, hogy ne csak mindig Haydn és Mozart legyen. A szokásos karácsonyi zeneművek mellett Purcell művet adtunk elő, teltházas közönségsikerrel.- Mik a zenekar távolabbi tervei?- így tovább, ilyen sikeres hangversenyekkel. Szeretnénk további érdekességeket bemutatni az esztergomi közönségnek. Ha New Yorkban lépnénk fel, akkor sem lennénk jobb, vagy nagyobb zenészek. Nemrégiben a Balaton partján, a tóra néző teraszon ebédeltünk a zenekarral. Jó hangulatban, egyetértésben. Kérdeztem is tőlük, hogy „-gyerekek, ha most a Riviérán ülnénk és utálnánk egymást, az jobb lenne?” • Lőrincz Zsuzsa „Piktorrá váltam'1'' A zongora mellett felravatalozott nagyapa, mesés bőséggel termő gyümölcsös a nyergesi villa kertjében, a Duna és a lovak . talán ezek voltak Kernstok Károly első, meghatározó élményei az életről. Azután maga az alkotás gyönyörűsége. Az anyai ágon olasz, apai ágon német származású mester felmenői mind kőfaragók voltak, így a festés-faragás-alkotás gyönyörűségét már szinte genetikusán hordozta magában. Mindenben rendkívüli volt, még a születésében is. Úgy jött a világra 1873-ban „mint nem egészen minden ember” -léte édesanyja életébe került. Helyette nagyszülei nevelték Nyergesen, ahol már gyerekkorában festett lámpaernyőt, katonát - papírra, falra, mindenhová. Lovakat faragott és fakardot, vésett mindenfélét és hetente az apjához intézett leveleiben egyre csak festéket kért. AzuKernstok Károly - Lovas a vízparton tán apja újra nősült és a hatéves kisfiú a szabad falusi életből Pestre került. Szomorú volt és magányos, esténként nagyapja gitár- vagy hegedűmuzsikája mellett vigasztalódott. O mesélt neki '48-ról, a kölni dómról, csodás templomokról és képekről. Időnként a saját rajzait is megmutogatta, de csak titokban, pedig az országos hírű fotografálóintézettel rendelkező öregúrnak nem volt szégyellni valója. Károly némi kalandozás után a Magyar Iparművészeti Iskolába lépett be azután tífuszban súlyosan megbetegedett. Gyógyulni szülei a Kárpátokba küldték. Halászott vadászott, járta az erdőt, a réteket, néha ott aludt, ahol ráesteledett. Amit látott - a legelésző őzek, a vaddisznócsordák, a rusznyák parasztok kemény vonásai - mind-mind képpé alakultak a gondolataiban és úgy, amint a hangosan kacagó lányok is képtémákat termékenyítettek a fiatalember lelkében. Amint írta: „Ekkor már vágyaimban és értelmemben piktorrá váltam.” Felépülve apja kezdeti tiltakozása ellenére Münchenbe ment tanulni. Hollósy Simon magániskolája azonban rövidesen szűknek bizonyult a tehetséges ifjú számára. „Párizs, óh az más volt, a levegője is más volt” - emlékezett lelkendezve azokra a pillanatokra, amikor megérkezett a Szajna partjára, a művészetek fővárosába. Itt minden suttogásban a forradalom, az ifjúság szelleme bujkált, Kernstok Károly - önarckép az újszerűség a Toulouse-Lautrec plakátokban, a Tahitibői megtért Gauguin élményei, vagy a Delacroix-kiállítás George Petitnél. Felejthetetlen élményekben gazdagodva tért haza a millennium esztendejében 1896-ban, és itthon egy forrongó társadalmat talált erősödő munkássággal, visszaszoríthatatlan baloldali tendenciákkal. És Kernstok szocialista érzelművé vált. Halászokat festett és „Szocialista agitátor”-okat. Az „Agitátor egy gyár kantinjában”című képe osztatlan sikert aratott. Amint a Magyar Hírlap kritikusa írta róla 1897-ben, „Kernstok. Az ő „Agitátor a gyár kantinjában” című képével megállítja a nézőket.a félmeztelen alakokkal, akik a szociáldemokráciát hallgatják. Amire a figyelmét odafordította, az az akt, az izmok anatómiája. „ A tárlatot maga Ferenc József is megtekintette és dicsérettel illette a neki bemutatott ifjú piktort. A „Vontató hajó- sok”-kal talán még nagyobb elismérést aratott. A képet az 1901. évi Velencei Nemzetközi Kiállításon is láthatta a közönség. Sikerére jellemző, hogy Udine városa megvásárolta saját képtára számára. Sikert sikerre halmozott a nemzetközi kiállításokról már elmaradhatatlan magyar művész. A „Szilvaszedők”, a „Kubikus” vagy a „Nyolcak” már mind-mind remekművek. Részt vett az 1918-as őszirózsás forradalom előkészítésében, sőt kormány- biztosi tisztet vállalt a Károlyi-kormányban. A diktatúra után elfogták, Esztergomban, majd a kőbányai gyűjtőben raboskodott. Szabadulása után Bécsbe, Münchenbe majd Berlinbe emigrált. „Önarckép” című műve a gondokkal, kételyekkel küszködő ember vonásait tükrözi. 1925-ben tért haza, nem hivatalos rehabilitációjára 1928-ban került sor, amikor a Képzőművészek Űj Társasága elnökévé választotta. Ettől kezdve, rendszeresen kiállított, gyűjteményes kiállításain hemzsegtek a látogatók. Örökké kísérletezett. Festett monumentális freskókat, a „Szép Heléna elrablását” mozaikban álmodta meg. Lankadatlan munkakedvének 1936 végén bekövetkezett súlyos betegsége vetett véget. 1938-ban még látta életműve gyűjteményes kiállítását az Ernst Múzeumban. Képről képre haladva búcsúzott alkotásaitól és az élettől. 1940. június 10-én, 67 esztendős korában halt meg. Emlékháza Nyergesen, az úgynevezett „Kernstok-villában” tekinthető meg. • PABLO
