Hídlap, 2004. október-december (2. évfolyam, 195-257. szám)
2004-11-13 / 225. szám
________________________________________________________________________________ Ki ncset rejt a Duna Az Alpok szikláiból évezredek óta hozza a folyó az „aranyszemcséket”. Történelmi források tanúsága szerint nem honfoglaló őseink kezdték el itt az aranymosást, hanem már az avarok és a rómaiak is űzték ezt a különös mesterséget. A Duna mentén számos aranyban gazdag partszakaszt ismertek őseink. A Csallóköz, valamint a Dunántúl voltak ezek közül a legismertebbek. És ki hinné, de még Esztergomig is eljöttek a sokak által titokzatos vízi embereknek nevezett aranyászok. Az aranymosás mesterségét nem az ázsiai őshazából hozta magával a magyarság, hanem egyes fogásait az itt talált népektől leste el, de tökéletesítésében a magyarok találékonysága, szorgalma nagy szerepet játszott. Történelmi feljegyzések szerint a rómaiak sirmiumi és sisciai pénzverőikben a Duna győri szakaszán, valamint a Mura, Dráva mentén mosott aranyból verték az aranypénzt, vagyis az ősmagyarok az aranymosást itt találták. De hogy a mai alakja az ő alkotásuk, mutatja, hogy nem hasonlít az ország más vidékeinek arany'mosásához. „Aranyos" Duna A Duna völgyében minden kavics aranyos. A Duna mai szintje alá húzódó öreg kavics éppúgy, mint amit a dombok tetején találunk. A kavics aranya kétféle. Egy része, mint szabad arany van jelen apró pikkelykékben a kavicsszemek között, más része bent a kavics anyagában. Az aranymosás szempontjából az előbbi érdekes. A Duna sodra a kavicsot néhol feldúsítja. A mederben az átlagnál kevesebb az arany, viszont egyes partrészeken a kavics mosható szabadarany tartalma felszökik 0,5-0,8 gr/m3-re. Az arany- dúsulás mindig parti képződmény. Megtalálható ez épp úgy a mai Duna partjain, mint az Osduna szántóföldekkel borított régi kavicshordalékaiban is. A dunai arany az Alpokból ered, a magas Tauernből. Abban az anyagban, amit az erózió onnan elindított s a Duna, Mura, Dráva és mellékfolyói mint kavicsot legörgetnek, megtaláljuk a Tauern teléreinek az anyagát is. A dunai kavics mosható szabad aranya azért olyan rendkívül apró szemű, mert ebből a hosszú úton őrölt, morzsolt anyagból útközben a finoman elosztott arany szabadult ki s verődött laposra. Persze ez az igen apró pikkelykékben termett arany a mederben, ahol erős a víz sodra, nem tud leülni. Az aranyszemek a dió-, mogyorónyi kaviccsal, a magnetitből és az eruptiv kőzetek színes alkotórészeiből álló súlyos fekete porzóval és a rózsaszín gránáthomokkal együtt a part mentén ülepednek le, leggyakrabban a folyó kanyarulatában, ahol domború a part vonala. Ilyen helyen alakulnak ki dús aranyászó partok. Iszapos, homokos partokon, zátonyokon nem találunk soha aranyat, mert az arany az apró kaviccsal ülepszik együtt és nem a homokkal. Minden áradás, minden tavaszi nagy víz, ezeket a partokat és csak ezeket teríti meg friss arannyal. Az ilyen parton a további dúsítást a hullámverés végzi. Fel-felkapja az aranyszemeket, feljebb dobja a parton, de visszavinni már nem tudja, ezért mindig a part legmagasabb részén, a „habzásban” legdú- sabb a kavics. A dús partok keletkezéséből következik, hogy ezeknek a partoknak az aranyban dús rétege nem lehet vastag, 10-20 cm, legfeljebb fél méter. Mielőtt vastagabb réteg alakulna ki, eltolódik a part vonala. Aranypartok - már a múlt A régen ismert jó aranyászó partok nagyobb része Trianon óta nem tartozik Magyarországhoz. Az itt maradtból legnagyobb és legismertebb az Ács község határában lévő Lovardi rét melletti nagy kanyar. Híres még az Ásvány határában lévő Töklevél és a hédervári Kalap-sziget. Kisebb dús partokat azonban találtunk Szőny, Dunaalmás közelében is, tehát biztosan van több helyen is a Duna mentén. Ezenkívül a folyamszabályozás is elszegényítette az aranyászó helyeket. Nem szakít a Duna áradása új partokat, s nincs honnan megterítenie friss arannyal. Az aranymosás különösen a háború óta sokat veszített jelentőségéből. Igaz, az aranyászók is megfogyatkoztak. Esztergomban is kutattak Nemcsak a part menti lakosság, hanem a tőke és az államhatalom is több ízben megkísérelte az aranymosás gazdaságos megoldását. Mindig voltak fanatikus optimisták, akik ezt a kérdést időnként előtérbe hozták. 1921 őszén seprősi Paikert Henrik kezdeményezésére a Pénzügyminisztérium költségén kísérletek történtek a Duna Esztergom-visegrádi szakaszán a kavicsos homok arany- és mag- netit-tartalmának mosás útján való meghatározására. A kísérletekre szánt összeg elértéktelenedése és egyéb akadályok miatt mindössze egy fúrást eszközöltek Esztergomtól lefelé a Duna jobb partján a Garam torkolatától körülbelül egy kilométernyire a dunai malmoknál. Ezzel a fúrással 2,5 méter mélyen kiscelli agyagba jutottak, de a fúrás anyagát meg sem vizsgálták. Ugyaninnen több helyről 5070 méter mélységig terjedő kézi feltárás útján gyűjtöttek be anyagot, amelyet csak tavasszal mostak fel a Magyar Fémelósztó Rt. Pongrác-utcai telepén. Ez a mosási kísérlet azt eredményezte, „hogy a Duna legújabb lerakódása e szakaszon köbméterenként 0,0888 gramm mosás útján kinyerhető aranyat tartalmaz.” Ezek után 1930-ban jelentek meg újságcikkek, amik sürgették a nagyban való aranymosás megoldását. Minthogy ez összeesett azzal, hogy a győrszentiváni határ egyik régi kavicsbányájában is aranyos kavicsot találtak, a hivatalos körök képzeletét is megkapta az a gondolat, hogyha az élő Duna kavicsán nem is sikerültek a kotrási kísérletek, hátha a Duna völgye sokmillió köbméter régi kavicshordalékában több az arany és ott lehetne a kérdést gazdaságosan megoldani. A Pénzügyminisztérium a szakembereket, a Nemzeti Bank a megfelelő anyagi eszközöket bocsátotta rendelkezésre és így 1933-34-ben nagy felkészültséggel megvizsgálták ezt a kérdést. Dunaalmástól Hegyeshalomig harminckét szelvényt fektettek és 1077 fúrást mélyítettek. Vizsgálták a régi kavicsokat, de időt szenteltek az élő folyó hordalékának is. Pár szel- vényt fektettek a Dráva és Mura mentén is. A fúrásokból kikerült kavicsot és a kavicsfeltárások anyagát a legnagyobb gondossággal rétegről-ré- tegre, kis részletekben mosták fel, majd jól felszerelt tábori laboratóriumban dolgozták fel. Lementek a kavicsok fekűjéig, sőt 20-30 méter mélységig is. Vizsgálták az aranynak az elterjedését nemcsak vízszintes, hanem függőleges irányban is. A két2004. november 13., szombat • HÍDLAP * éves vizsgálat azonban, amint arról a Földtani Közlöny LXV kötetében olvasható, sajnos azzal az eredménnyel járt, hogy az aranymosást a Duna völgyében mechanizált nagyüzemben a technika mai színvonalán gazdaságosan megoldani nem lehet. Tehát csak az aranyász és legfeljebb a céltudatosan berendezett és szakértelemmel vezetett kisüzem élhet meg rajta. Az aranyászó ember Sokáig úgy gondolták, sőt le is írták, hogy az aranymosást Magyarországon a romák végezték. A tévedés oka talán az lehet, hogy a roma népet, mint olyat, a tavasz kicsalta a víz mellé pecázni és bizonyosan megpróbálta ő az aranymosást is, de nem lehet azt állítani, hogy ők az aranymosás letéteményesei. Az aranyász mind csónakos gazda. Mint afféle vízi ember, meg tudja fogni a halat is és amíg csendesen meri a kavicsra a vizet, rendesen van pár fenékhorga is kivetve. Alig várja a tavaszt. Ha visszahúzódott a „nagy víz”, berakja ladikjába az aranyászó szerszámot, a halászkészséget, konyhaládát a bográccsal, s nyakába veszi a világot. Ásványról, Hédervárról indul, de elkalandozik Esztergomig is. Persze közben meg-megáll, s ha „jó követő” talál, előbb feldolgozza, s úgy megy tovább. Átlagban alig keres többet a napszámnál, vagyont nem gyűjt, talán nem is akar. Rokona a bányásznak, örül a mának, s nem gondol a holnapra. Szegényen, de könnyű szívvel jár az arannyal terhes parton, hátha egyszer beüt az áldás. És ha kell is szakértelem ahhoz, hogy a „napszámot” megkeresse vele az ember, olyan összmunkát igényel, olyan tág teret ad a találékonyságnak, a kézügyességnek és olyan kevésből áll a felszerelés, hogy szórakozásnak is megéri. Trianon és a folyószabályozások tehát jelentősen visszavetették az aranymosás évezredes mesterségét. Ezt az is bizonyítja, hogy noha tudjuk, hogy környékünk gazdag (volt) aranylelőhelyben, most hosszú keresés után sem sikerült előásnunk olyan embert, aki művelte, vagy csak emlékezne arra, hol és hogyan végezték e titokzatos munkát. A leírások tanúsága alapján a Duna völgyében minden kavics aranyos, amelyeket talán pont a mi szemünk előtt koptat, görget és visz a Duna a tengerbe... Miért nem fogjuk meg? • Összeállította és a forrásokat feldolgozta: Örkényi Anna Aranymosás Több évezredes emberi tevékenység. Régészeti leletek tanúskodnak róla, hogy legősibb fémünk az arany és a réz volt. Mindkettőt termés állapotban ismerte meg az őskor embere. Az arany főleg elemi állapotban fordul elő a felsőbb kőzetrétegekben erek, telérek alakjában. Ez a termésarany vagy bányaarany. Az aranyat tartalmazó kőzet a természeti erők hatására töredezik, mállásnak indul, s a törmeléket a víz patakokba mossa, folyókba sodorja, a termésarany pedig szabaddá válik szemcsék, lemezkék, pikkelyek alakjában. A lelassult vízfolyás helyén, főképp a folyók alsó szakaszain lerakódik a kaviccsal, homokkal együtt. Ezen a másodlagos lelőhelyen már mosott arany a neve. Az arany megszerzésére bányákban és a folyók mentén hasonló módszert talált ki az „ember”. Az aranybányákban összezúzzák a kőzetet, s a fajsúlykülönbségen alapuló fizikai kiválasztással, ún. dúsítással vagy széreléssel víz segítségévet választják el az aranyat a meddőtől. A folyóvizek hosszú útjukon ugyanezt a munkát végzik el: apróra törik a kőzetet, s az így szabaddá vált és lerakodott aranyat az aranymosók hasonlóan fizikai kiválasztással szerzik meg. Ennek legősibb eszköze az állati szőrmés bőr, a rovátkolt deszkalap, fejlettebb formája pedig a posztóval fedett aranymosó pad. A finomabb tisztítást kémiai úton végzik: a higanyos foncsorozással, amalgámozással, ami lényegében nedves úton történő kohósítás, de lúgozásnak is tekinthető.
