Hídlap, 2004, július-szeptember (2. évfolyam, 130-194. szám)
2004-08-07 / 157. szám
2004. augusztus 7., szombat • HÍDLAP • Az utolsó hangos dal Nem mondhatom teljes bizonyossággal, hogy tudom, milyen ember Ákos. Nem elég felkészülni belőle, nem elég tudni róla mindent, bele kell veszni a személyiségébe. Beleúszni, beleivódni világába. A magyar zenei élet egyik legkiemelkedőbb alakjával, Ákossal esztergomi koncertje előtt beszélgettünk az Esztergomi Ünnepi Játékok színfalai mögött.- A maival együtt még hat koncertje van bátra Az utolsó hangos dal című turné nyári előadásaiból. Mi adja az erőt, hogy mindig ugyanazzal a lendülettel, hévvel képes kiállni a színpadra?- Igazából ezen még nem gondolkodtam, mert számomra természetes dolog az éneklés, nem kell „erőt vennem magamon”. Szeretem, amit csinálok és szerencsére így van vele a közönség is. Néha nagyon fáradtan és betegen is színpadra kell lépni, de fásultságról szó sem lehet. Ha itt az idő, kezdődik a koncert, tompul és megszűnik minden külsőség, csak a feladat marad, amit tisztességgel akar végezni az ember. És persze az sem baj, ha örömét leli benne.- Melyik idei koncertre emlékszik visz- sza legszívesebben?- Elég kevés koncertünk van, így mind emlékezetes. Eddig talán a tus- nádfürdői fellépésünk a legkedvesebb. Igaz, hogy tizenhat órát bu- szoztunk oda is, vissza is, mégis a hely atmoszférája, az ottani közönség ki tudta törölni belőlem a fáradságot és az összes nyűgöm. Fantasztikus érzés, hogy egy olyan országban, ahol hivatalosan nem is forgalmazzák a kiadványainkat, rengetegen ismerik és szeretik ezeket a dalokat. A fellépés további, számomra kissé kellemetlen hozadéka, hogy a magas páratartalmú hűs levegőt éneklés közben letüdőztem és jól megfáztam.-Mi a meglátása az esztergomi koncert helyszínéről?- Csodálatos ez a kis tér. A Bazilika dombjának tövében vagyunk, jobbról a Szentháromság-szobor, balról pedig egy Caritas-templom őrzi a színpadot. Akusztikailag nem a legideálisabb, a kissé szűkülő, épületek határolta térben nehéz hangosíta- ni, de a stábunk nagyon lelkiismeretes, így ma is jól fog szólni a buli.- Saját, és mondhatni elsőosztályú technikával érkeztek. Úgy hallottam, hogy ez néha hátrányt jelent.- Több előkészítő munka van vele, hosszabb az építés ideje is, és drágább üzemeltetni. Emiatt kevés fesztiválra jutunk el, inkább saját koncerteket adunk, ez anyagilag is kockázatosabb. Kivételként a turnéindító soproni előadást, az Esztergomi Nyári Játékokat, valamint az utolsó nyári előadásunkat említhetném, amely Szegeden látható majd, az Ifjúsági Napok keretében. A legtöbb fesztivál számára kényelmetlen az ilyen extra felszereléssel játszó produkciók felléptetése.- Ezért nem lép fel a Szigeten sem?- Nem, annak más oka van: a Szigeten nem játszhat magyar zenekar főműsor időben, maximum valamelyik külföldi híresség előtt, fél nyolckor. Ha nem, hát nem, szerencsére nem vagyok elveszett zenész a sziget nélkül sem.- Olvasva az eddig megjelent albumok címeit-A jel, Jóslat, Test, Beavatás, Keresem az utam, Az utolsó hangos dal - mintha a világ folyását vetítené elénk a teremtéstől az utolsó ítéletig. Mennyire épült fel ez tudatosan, volt-e benne aka- ratlagosság?- A munka közben nem tervez évekre előre az ember. Mindig arról énekeltem, ami igazán foglalkoztatott. Nem tudattalanul írok, igyekszem pontos és hű lenni az eredeti érzéshez, gondolathoz, és persze azt is szeretném, hogy a dalaim eljussanak a közönséghez.- Az utolsó hangos dal saját megfogalmazása szerint a végítéletről szól. Mi lesz azután?- A végítélet után? Semmi, gondolom. Az én életemben Az utolsó hangos dal után még sok minden lesz, remélem. Nem volt pálfordu- lás az életemben, gyanítom, hogy nem is lesz, maradok, aki vagyok. Nincs előre gyártott tervem a jövőt illetően. A zene mellett vonz a színház és a film, színházi munkára már kaptam felkérést, a film még mesz- szebb van, ahogy elnézem.- Minden ember életében -szerencsés esetben- van egy olyan pillanat, amikor úgy érzi, rátalált a saját ösvényére, önmagára. Emlékszik ilyenre? Kapcsolódott ez a zenéhez?- Nem tudok ilyen momentumról beszámolni. Voltak talán kisebb mellékvágányok, leágazások a zenében és a magánéletemben is, de összességében úgy érzem, egyenes utat jártam. A dalaim egymásból következnek, egy tőről fakadnak, ezt köny- nyen leellenőrizheti bárki, aki eljön a koncertekre. • Lőrincz Zsuzsa A tiltott zóna - Maupassant Oly szigorúan klasszikus a vonalvezetése, mint a régi francia és olasz novellistáké, tiszta epikus, csak az események elmondására szorítkozik. Ha mulatságos történetet beszél el, ő maga közben sosem tréfál, stílusának egy arcizma sem rándul meg (...)" - Szerb Antal Nem tudhatni, anyám ismerte-e a pszichológiai tételt, mely szerint a gyerek figyelmét a tiltott gyümölccsel lehet felizgatni leginkább - pedagógusként nyilván -, de GUY DE MAU- PASSANT-ra a tiltott (inkább rejtett, elzárt, titkos) zónában találtam rá. És ennek megfelelően azonnal kiemelt figyelmet kapott. És amilyen szerencsésen nyúltam be a Maupassant polcrészre, ahonnan a Péter és János című „lélektani tanulmány”-nak nevezett regényt loptam ki. A Péter és János arról beszél - emlékezetem szerint olyan tisztán és kamaszfiú számára is érthetően, hogy a szentként tisztelt anyáról kiderül, nem annyira szent, mint látszik, hogy a testvérek tudtu- kon kívül féltestvérek. Anélkül vált hirtelen minden másnál érdekesebbé, hogy ismertem volna a Maupassant tényleges családi hátterét, a történelmet, az apai, társadalmi vonatkozásokat. És az örök igazságot: „Véletlenül soha nem történik semmi.” Ugyanis Maupassant árvagyerek. Anyja Flaubert ifjúkori szerelme, vagy olyasféle, a szövegek szerint reménytelenül. A költői szerelmek öntörvényének megfelelően a hősnő egy Maupassant nevű emberhez megy férjhez. De minthogy az élet kiszámíthatatlan, Maupassant papa is, a hősnő is fiatalon elhagyja az árnyékvilágot. Előbb a papa. Az agglegény Flaubert - az irodalmi szeméremnek mindenben megfelelve - hátsó szándék, szexuális és egyéb tervek nélkül gondoskodik az ifjú árváról, és látván az ifjú irodalmi tehetségét, elhatározza, tudományos alapon írót farag az ifjúból. Kényszeríti a tüzetes megfigyelésre, a koncentrált fogalmazásra, és annak tudomásulvételére, hogy az irodalom szavakból áll, tehát nem mindegy, mit használ. (Ismerünk kortárs magyar írót, akit - éppen így, mint Flaubert Maupassant-t - a Belügyminisztérium III/III nevű irodalmi szakosztálya szoktat fegyelmezett betűvetésre, ami, tekintve a kor erőviszonyait, legalább olyannyira díj-, és dcánon- szabó erő, mint Flaubert és köre.) De Flaubert nem csak ennyit tesz. És ez a nem mindegy: beviszi a jóba, a meghatározó irodalmi belvilágba. Ahonnan, ha a tehetség nem hiányzik, egyetlen út vezet a Parnasszusra. Harmincéves, amikor első novellája egy Zola szerkesztette antológiában megjelenik, ez viszi közönség elé. Flaubert, mint aki megtette, amit megkövetelt a haza , meghal ugyanebben az évben. A percet, amikor Flaubert elköszön és Maupassant átveszi a stafétabotot, az' irodalomtörténet szimbolikus nemzedékváltásnak tekinti az európai „polgári” irodalomban. Maupassant a kötetben eltűnődik a regényírás dilemmái fölött. Jöhetett volna közelebb egy vérbeli prózista esszéje, de legalább eszembe juthatott volna, amikor saját regényíró dilemmáimmal vesződtem, mert a fiatal mester szerint nem elég, éppen kevés, ha az író kitalál valamilyen történetet, kaland és szenvedély megfelelő elrendezésében. A jó regény ennél sokkal több. A jó regény nem más, mint „ödetes kombinációk sorozata”. Ami igaz is. Harmincévesen lép be az irodalomba. Tíz éve van hátra. Nincs negyven, amikor elméje elborul, negyvenhárom, amikor meghal egy elmegyógyintézetben. A tíz év alatt, dolgozik, mint a megszállottak. Egy verseskötet után tizenkilenc novelláskönyv, hat regény, három kötetnyi útirajz, irodalmi elmélkedés, egy rövid Flaubert-élet- rajz, kötetnyi színjáték. Alig világos, hogyan csinálta, mert eközben: társasági, nők, szalonok, utazások szárazföldön és tengeren. írásai erkölcsi és anyagi sikere lehetővé teszi, hogy a fenékig élvezze az életet. Szeret és tud élni. Élvezi a francia konyhát, a francia (és olasz) nőket, vitorlázik Nizza és Antibes között, de amikor betegsége elhatalmasodik, befekszik meghalni Blanche doktor intézetébe. 1820- 1900 között a francia társadalommal szembejön a szifilisz. Az értelmiséget, a felső tízezer sorait sem kíméli ez a betegség (miért tenné, ők is hasonlóképpen szaporodnak, jutnak különféle bűnös élvezetekhez etc., mint az alsóbb osztályok), megfertőzi Zolát, a Goncourt fivéreket. És megfertőzi azt a Maupassant, akiről a lexikon azt írja, hogy elmebaj végzett vele. Arról persze diszkréten hallgat, hogy tercier szifiliszes stádiumban. A vérbajjal ebben az időben képtelen az orvostudomány mit kezdeni, és ha az alap-baj nem gyógyítható, akkor persze a pszichiátertől lehet csodát várni, de ő nem tud csodát tenni. Ma sem. Franciaországban 1820-1900 között forr a levegő. Rezsimek buknak, kisebb forradalmak söpörnek végig, ötször történik államformaváltás. Len- tebbi társadalmi rétegekben ezek a változások nem olyan erőteljesek, mint odafent. A kisember a tizennyolcadik században is húzza az igát, hogy ne haljon éhen, semmibe nincs beleszólása. Az emberek mindennapi életét nem is a szociológusok írták meg, hanem a kor nagy irodalmárai: Balzac, Flaubert, Emilé Zola, Maupassant és kortásai. Maupassant hatását a világirodalom prózatermésére igen pontosan felmérte az irodalomtudomány. Főleg novellisztikája fogott az utána következő prózaírók technikáján. „Maupassant a világirodalom egyik leglebilincselőbb, legszórakoztatóbb elbeszélője. A stílus nagy varázslója. Mosolygunk, miközben tragédiákat veszünk tudomásul. Elbűvölő a szépség, miközben tudomásul vesszük, hogy milyen undorító az a polgári világ, amelyet ábrázol. Nála tetőződött a nyugati polgári irodalom.” - írja a 111 éve meghalt Maupassantt-ról Hegedűs Géza bácsi. Ezért nem értem, és legközelebb meg is kérdem anyámat, az én európai kurzusomból miért hagyta ki önkényesen. Azt értem, hogy a kamaszt megzavarja a testiség, a szex, túl azon, amennyire eleve meg van zavarva. Azt is, hogy a maga korában Maupassant-t nem olvashatták (csak titokban) haja- donok, de hát a hatvanas években hajadon se voltam, s a tizenkilencedik század is elmúlt egy ideje. • oz
