Hídlap, 2004, július-szeptember (2. évfolyam, 130-194. szám)
2004-07-30 / 152. szám
hídlapmagazin 2004. július 31., szombat • HÍDLAP • „Azért is megmutatom!” • Interjú Király Lindával Jött és győzött. Szerelem utolsó vérig, Big Brother, Az operaház fantomja, tnelyben a világ legnehezebb musical-szerepét játssza, profin énekel operát, musicalt, r'nb'-t, s mindezeket ötvözte l# című lemezén. Jelenleg a nagyvilágnak szánt anyagán dolgozik - a legnagyobb producerekkel. Már csak centik választják el attól, bogy nemzetközi szupersztár legyen. És lesz is, higgyenek nekem!- Kezdjük az elején. Mi volt életed legelső emléke?-Jé! Te ilyeneket is fogsz kérdezni? Ez tetszik. A tízéves korom előtti időkből nem emlékszem semmire. Kiesett, nem tudom, miért. Bár... emlékszem arra, amikor anyukám - aki csángó népdalénekes volt - óvodába vitt minket, énekelt az autóban, és én visszaénekeltem.- Milyen gyerek voltál?-Azt mondják, hároméves koromig tiszta vörös volt fejem, és ordi- báltam. Akkoriban beteg voltam, fájt a hasam. Aztán meg rengeteget verekedtünk a testvéreimmel, [nevet] Egyébként nem volt közöttünk viszálykodás, ilyesmi, ma is ők a legjobb haverjaim, imádom őket. Az egyik most az IBS-re jár, a másik színész szeretne lenni, de most elkezdett zenével foglalkozni, stúdióban van, népdalokat énekel, fantasztikusan. Talán még lemeze is lesz egyszer.-Maradjunk Amerikánál. Hogy élted meg, hogy magyar vagy?- Amerika egy olvasztótélyeg, rengeteg etnikum él egyetlen országban, és mindenki nagyon büszke a származására. A kezdetektől fogva nagyon büszke voltam a kultúrámra, arra, hogy magyar vagyok, fironxban születtem, és Long Island-en laktunk. Anyukám kimondottan utálta Amerikát. Művilágnak tartotta, és igaza volt. Én sem illeszkedtem be igazán sehová. Nem voltak soha barátaim, haverjaim. És a gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni, ha valaki túlsúlyos, - amilyen én voltam. Nem öltözködtem jól, kimondottan ronda kislány voltam. Azonkívül más érdekelt, mint a többieket. Mindig előre gondolkodtam, mindig az éneklésben, zenében...- A zenébe menekültél?- Lehet! Teljesen igazad van. Nekem az éneklés volt az egyetlen dolog, amit én tudtam, amiben jobb voltam, mint a többiek. Amerikában olyan támogatást kaptam a tanáraimtól, amiért még ma is hálás vagyok. A szüleim nem igazán akarták, hogy énekesnő legyek. Féltettek a pályától, - zenészek voltak, és tudták, hogy nagyon kemény élet. Leginkább attól féltek, hogy nem vagyok igazán tehetséges. A tanárok mutatták az utat, biztattak. Emlékszem, anyukám egyszer azt mondta apukámnak: „Tomi! Figyelj már oda a lányodra!” Apu nem volt elragadtatva a dologtól. Nagyon sok énekesnő mögött dobolt, és mesélte, hogy a nem túl tehetséges énekesnőket hátul kicsúfolták, nem vették komolyan, nem tisztelték, s ettől féltett igazán. Tudta azt, hogyha bekerülök, mindennek és mindenkinek ki lesz téve a lelkem, az dobálhat sárral, aki akar, - és nagyon erősnek kell lennem. De a vége felé már úgy tűnt, hogy a világpiacon is megáll- nám a helyem. Tudtak rólam; a művészeti gimnáziumban a fellépésekre nem ritkán igazi „fontos emberek” jöttek el. Lett volna mit csinálnom! De az élet úgy hozta, hogy anyukám beteg lett. Nagyon erős nő, ő a példaképem. Túl volt már három műtéten, végigcsinálta a kemoterápiát, s az utolsó kezelés után mondta, hogy haza kell jönnie, különben nem bírja tovább. Ahogy voltunk, összepakoltunk, és eljöttünk.-Legendaszámba megy a sztori: egy nagy nevű tehetséggondozó gimnáziumba felvételiztél, ahova hatszáz jelentkező közül kettőt vettek föl. Az egyik te voltál.- Ez a művészeti gimnázium na- gyon-nagyon pici volt. Kábé ötven gyerek járt oda, és nagyon tehetségesek voltak. Bementéi, és teljesen más volt a légkör, mint a másik suliban. Élmény volt odajárni. Ott már a barátok sem maradtak el! Mindenkivel barátkoztam. Aztán tizenhét évesen elköltöztünk. Barátokat és életem első nagy szerelmét hagytam magam mögött. A költözés jó volt arra, hogy felnőjek, élettapasztalatom legyen, hogy bizonyítékot találjak magamban arra, hogy valóban a zene az én utam. Amikor ideköltöztem, fogalmam sem volt, hogyan tovább... De a küzdést már korábban megtanultam. Szerencsésnek érzem magam, hogy olyan családban nőhettem fel, ahol tizenkét éves korunktól dolgozunk, megtanultuk értékelni a pénzt, az életet, az embereket. Először gyerekekre vigyáztam, azután egy sminkes boltban dolgoztam, ahol először takarítottam, aztán elkezdtem sminkelni. Után egy Starbox nevű kávézóban főztem kávét, meg takarítottam.- Magyarország! Apukád szerette volna, ha a konzervatóriumba jársz...- Hatalmas mélypont volt az éle- temberí a konzervatórium másfél éves időszaka. Majdnem minden nap sírva mentem haza... nem tudom, miért voltak olyanok velem a tanárok... csöndes voltam, féltem mindentől, mindenkitől, nem laktam Európában, nem ismertem ezt a helyet... Mindenre az volt a válasz, hogy „lehet, hogy Amerikában máshogy csinálják, de itt nem!” A vizsga volt a legszörnyűbb élmény. Mindenki áriákat kapott, én pedig valami katicabogaras dalt. Aztán mindenki előtt: „Hát... Király Linda, kettest adunk neked, de csak mert akkora a szívünk. Figyelj, olyan vagy a színpadon, mint egy civil...” Ezután Komlóssy Erzsébethez kerültem. Bekopogtam hozzá; jó napot, Király Linda vagyok, meghallgatna? Azt mondta, tehetséges vagyok, gyönyörű a hangom, viszont muszáj, hogy dolgozzunk rajta, mert a képzés, amit a konziban kaptam, majdnem tönkretette a hangomat. De Istentől egy olyan adottságot kaptam, ami lehetővé teszi, hogy r’n’b’-t, musicalt, vagy operát énekeljek. Amúgy sem szeretem behatárolni magamat egy bizonyos stílusba! Én mindenhez szeretnék érteni! [nevet] A Dívák éjszakán Dobrai Gyula hallott énekelni, ő szólt Presser Gábornak, szeretné, ha én énekelném fel a Szerelem utolsó vérig című dalt. Pici bácsinál egy spirituáléval indítottam. Ült csöndben, nézett, aztán elmosolyodott.- Mi hozta meg az igazi ismertséget? A Big Brother, vagy a Szerelem utolsó vérig?...-A Himnusz! [nevet] Idejöttem Amerikából, és egy nagyon-nagyon szerető, összetartó családban élek. Boldog vagyok, azt csinálom, amit szeretek. Azért ezt nehéz megemésztenie egyeseknek, nem gondolod? Nem olyan kellemes... Ember vagyok, hibáztam. Igaz, hogy nagyot, és nagyon rossz helyzetbe kerültem miatta. De az, hogy három év után sem tudnak mást kitalálni, az már kimondottan fárasztó.- Mihez kezdtél az első időben az ismertséggel?- A mai napig nem érzem a változást! Azonkívül, hogy néznek, vagy beszólnak. Felénekeltem a Szerelem utolsót, elkezdték játszani a rádiók, és egyszer csak azt vettem észre, hogy néznek. Aztán mondogatni kezdik: királyiinda! királyiinda! De ezekkel keveset foglalkozom, mert nem érzem magam benne kellemesen. Nagyon félénk ember vagyok, nagyon zavar, ha néznek. Az elején, amikor elkezdtek nézni, folyamatosan elővettem a tükrömet, és nézegettem, nincs-e valami az arcomon... És hát persze voltak komoly mélypontok. Nagyon sokáig, a Himnu- szos ballépést követően depresszióba estem, nem akartam folytatni az éneklést. Nem értettem, miért van, hogy ennyire tudnak valakit bántani az emberek, hogyha vajon az a fontos számukra, hogy elrontsak valamit, és piszkálhassanak miatta, hogy legyen mint elszórakozni, akkor minek énekelni? ! Na, ennek hamar véget vetettem! Újra rá kellett jönnöm, hogy az éneklés és a zene okozza, és okozta mindig, minden mélypontról az elmozdulást, a felszabadulást. Ha akkor abbahagyom, nagy baj lett volna... Egyébként kimondottan erőszakos, vagy inkább akaratos ember vagyok. Nem hagyom abba, azért is megmutatom! Azért is fogok maradni, hogy megmutassam, hogy igenis megcsináltam.- Akkor is itt maradnál, ha már világsztár lennél?- Akkor is!- Miért?- Akkor is!- De miért?- Mert nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ilyenek az emberek! Én egész életemben piedesztálra emeltem a magyarokat, annyira büszke voltam, hogy ez a hazám, ez az én kultúrám! Azért is maradok, - amíg nem érzem, hogy szeretnek, és elfogadnak. A rosszindulatú emberekkel meg nem akarok foglalkozni, csak hátráltatnak. • Szalay Álmos
