Hídlap, 2004, július-szeptember (2. évfolyam, 130-194. szám)

2004-07-30 / 152. szám

hídlapmagazin 2004. július 31., szombat • HÍDLAP • „Azért is megmutatom!” • Interjú Király Lindával Jött és győzött. Szerelem utolsó vérig, Big Brother, Az operaház fan­tomja, tnelyben a világ legnehezebb musical-szerepét játssza, profin énekel operát, musicalt, r'nb'-t, s mindezeket ötvözte l# című lemezén. Jelenleg a nagyvilágnak szánt anyagán dolgozik - a legnagyobb produ­cerekkel. Már csak centik választják el attól, bogy nemzetközi szuper­sztár legyen. És lesz is, higgyenek nekem!- Kezdjük az elején. Mi volt életed leg­első emléke?-Jé! Te ilyeneket is fogsz kérdez­ni? Ez tetszik. A tízéves korom előtti időkből nem emlékszem semmire. Kiesett, nem tudom, miért. Bár... emlékszem arra, amikor anyukám - aki csángó népdalénekes volt - óvo­dába vitt minket, énekelt az autóban, és én visszaénekeltem.- Milyen gyerek voltál?-Azt mondják, hároméves koro­mig tiszta vörös volt fejem, és ordi- báltam. Akkoriban beteg voltam, fájt a hasam. Aztán meg rengeteget vere­kedtünk a testvéreimmel, [nevet] Egyébként nem volt közöttünk vi­szálykodás, ilyesmi, ma is ők a leg­jobb haverjaim, imádom őket. Az egyik most az IBS-re jár, a másik szí­nész szeretne lenni, de most elkez­dett zenével foglalkozni, stúdióban van, népdalokat énekel, fantasztiku­san. Talán még lemeze is lesz egy­szer.-Maradjunk Amerikánál. Hogy élted meg, hogy magyar vagy?- Amerika egy olvasztótélyeg, ren­geteg etnikum él egyetlen országban, és mindenki nagyon büszke a szár­mazására. A kezdetektől fogva na­gyon büszke voltam a kultúrámra, arra, hogy magyar vagyok, fironxban születtem, és Long Island-en lak­tunk. Anyukám kimondottan utálta Amerikát. Művilágnak tartotta, és igaza volt. Én sem illeszkedtem be igazán sehová. Nem voltak soha ba­rátaim, haverjaim. És a gyerekek na­gyon kegyetlenek tudnak lenni, ha valaki túlsúlyos, - amilyen én vol­tam. Nem öltözködtem jól, kimon­dottan ronda kislány voltam. Azon­kívül más érdekelt, mint a többieket. Mindig előre gondolkodtam, mindig az éneklésben, zenében...- A zenébe menekültél?- Lehet! Teljesen igazad van. Ne­kem az éneklés volt az egyetlen do­log, amit én tudtam, amiben jobb voltam, mint a többiek. Amerikában olyan támogatást kaptam a tanáraim­tól, amiért még ma is hálás vagyok. A szüleim nem igazán akarták, hogy énekesnő legyek. Féltettek a pályától, - zenészek voltak, és tudták, hogy nagyon kemény élet. Leginkább attól féltek, hogy nem vagyok igazán te­hetséges. A tanárok mutatták az utat, biztattak. Emlékszem, anyukám egy­szer azt mondta apukámnak: „Tomi! Figyelj már oda a lányodra!” Apu nem volt elragadtatva a dologtól. Na­gyon sok énekesnő mögött dobolt, és mesélte, hogy a nem túl tehetséges énekesnőket hátul kicsúfolták, nem vették komolyan, nem tisztelték, s et­től féltett igazán. Tudta azt, hogyha bekerülök, mindennek és mindenki­nek ki lesz téve a lelkem, az dobálhat sárral, aki akar, - és nagyon erősnek kell lennem. De a vége felé már úgy tűnt, hogy a világpiacon is megáll- nám a helyem. Tudtak rólam; a mű­vészeti gimnáziumban a fellépésekre nem ritkán igazi „fontos emberek” jöttek el. Lett volna mit csinálnom! De az élet úgy hozta, hogy anyukám beteg lett. Nagyon erős nő, ő a példa­képem. Túl volt már három műté­ten, végigcsinálta a kemoterápiát, s az utolsó kezelés után mondta, hogy haza kell jönnie, különben nem bírja tovább. Ahogy voltunk, összepakol­tunk, és eljöttünk.-Legendaszámba megy a sztori: egy nagy nevű tehetséggondozó gimnáziumba felvételiztél, ahova hatszáz jelentkező kö­zül kettőt vettek föl. Az egyik te voltál.- Ez a művészeti gimnázium na- gyon-nagyon pici volt. Kábé ötven gyerek járt oda, és nagyon tehetsége­sek voltak. Bementéi, és teljesen más volt a légkör, mint a másik suliban. Élmény volt odajárni. Ott már a ba­rátok sem maradtak el! Mindenkivel barátkoztam. Aztán tizenhét évesen elköltöztünk. Barátokat és életem el­ső nagy szerelmét hagytam magam mögött. A költözés jó volt arra, hogy felnőjek, élettapasztalatom legyen, hogy bizonyítékot találjak magam­ban arra, hogy valóban a zene az én utam. Amikor ideköltöztem, fogal­mam sem volt, hogyan tovább... De a küzdést már korábban megtanul­tam. Szerencsésnek érzem magam, hogy olyan családban nőhettem fel, ahol tizenkét éves korunktól dolgo­zunk, megtanultuk értékelni a pénzt, az életet, az embereket. Először gye­rekekre vigyáztam, azután egy smin­kes boltban dolgoztam, ahol először takarítottam, aztán elkezdtem smin­kelni. Után egy Starbox nevű kávé­zóban főztem kávét, meg takarítot­tam.- Magyarország! Apukád szerette vol­na, ha a konzervatóriumba jársz...- Hatalmas mélypont volt az éle- temberí a konzervatórium másfél éves időszaka. Majdnem minden nap sírva mentem haza... nem tudom, miért voltak olyanok velem a tanárok... csöndes voltam, féltem mindentől, mindenkitől, nem laktam Európában, nem ismertem ezt a helyet... Mindenre az volt a válasz, hogy „lehet, hogy Amerikában más­hogy csinálják, de itt nem!” A vizsga volt a legszörnyűbb élmény. Minden­ki áriákat kapott, én pedig valami ka­ticabogaras dalt. Aztán mindenki előtt: „Hát... Király Linda, kettest adunk neked, de csak mert akkora a szívünk. Figyelj, olyan vagy a színpa­don, mint egy civil...” Ezután Komlóssy Erzsébethez kerültem. Bekopogtam hozzá; jó napot, Király Linda vagyok, meghallgatna? Azt mondta, tehetséges vagyok, gyönyö­rű a hangom, viszont muszáj, hogy dolgozzunk rajta, mert a képzés, amit a konziban kaptam, majdnem tönk­retette a hangomat. De Istentől egy olyan adottságot kaptam, ami lehető­vé teszi, hogy r’n’b’-t, musicalt, vagy operát énekeljek. Amúgy sem szere­tem behatárolni magamat egy bizo­nyos stílusba! Én mindenhez szeret­nék érteni! [nevet] A Dívák éjszakán Dobrai Gyula hallott énekelni, ő szólt Presser Gábornak, szeretné, ha én énekelném fel a Szerelem utolsó vérig című dalt. Pici bácsinál egy spirituáléval indítottam. Ült csönd­ben, nézett, aztán elmosolyodott.- Mi hozta meg az igazi ismertséget? A Big Brother, vagy a Szerelem utolsó vérig?...-A Himnusz! [nevet] Idejöttem Amerikából, és egy nagyon-nagyon szerető, összetartó családban élek. Boldog vagyok, azt csinálom, amit szeretek. Azért ezt nehéz megemész­tenie egyeseknek, nem gondolod? Nem olyan kellemes... Ember va­gyok, hibáztam. Igaz, hogy nagyot, és nagyon rossz helyzetbe kerültem miatta. De az, hogy három év után sem tudnak mást kitalálni, az már ki­mondottan fárasztó.- Mihez kezdtél az első időben az is­mertséggel?- A mai napig nem érzem a válto­zást! Azonkívül, hogy néznek, vagy beszólnak. Felénekeltem a Szerelem utolsót, elkezdték játszani a rádiók, és egyszer csak azt vettem észre, hogy néznek. Aztán mondogatni kezdik: királyiinda! királyiinda! De ezekkel keveset foglalkozom, mert nem érzem magam benne kelleme­sen. Nagyon félénk ember vagyok, nagyon zavar, ha néznek. Az elején, amikor elkezdtek nézni, folyamato­san elővettem a tükrömet, és néze­gettem, nincs-e valami az arcomon... És hát persze voltak komoly mély­pontok. Nagyon sokáig, a Himnu- szos ballépést követően depresszióba estem, nem akartam folytatni az éneklést. Nem értettem, miért van, hogy ennyire tudnak valakit bántani az emberek, hogyha vajon az a fontos számukra, hogy elrontsak valamit, és piszkálhassanak miatta, hogy legyen mint elszórakozni, akkor minek éne­kelni? ! Na, ennek hamar véget vetet­tem! Újra rá kellett jönnöm, hogy az éneklés és a zene okozza, és okozta mindig, minden mélypontról az el­mozdulást, a felszabadulást. Ha ak­kor abbahagyom, nagy baj lett volna... Egyébként kimondottan erőszakos, vagy inkább akaratos em­ber vagyok. Nem hagyom abba, azért is megmutatom! Azért is fogok ma­radni, hogy megmutassam, hogy igenis megcsináltam.- Akkor is itt maradnál, ha már vi­lágsztár lennél?- Akkor is!- Miért?- Akkor is!- De miért?- Mert nem vagyok hajlandó elfo­gadni, hogy ilyenek az emberek! Én egész életemben piedesztálra emel­tem a magyarokat, annyira büszke voltam, hogy ez a hazám, ez az én kultúrám! Azért is maradok, - amíg nem érzem, hogy szeretnek, és elfo­gadnak. A rosszindulatú emberekkel meg nem akarok foglalkozni, csak hátráltatnak. • Szalay Álmos

Next

/
Thumbnails
Contents