Hídlap, 2004, július-szeptember (2. évfolyam, 130-194. szám)

2004-07-03 / 132. szám

12 • HÍDLAP • 2004. július 3., szombat Sóhajtani, sikítani, nevetni Interjú Tör öcsik Marival Kérdés, hogy lesz-e még egy ilyen - minden értelemben - kegyetlen (jó) előadás a Várszínház nyári évadján, mint amilyen a Szarvassá változott fiú volt. A közönség csak ült, nézett, a végén pedig csak nagyon lassan tudott feláll­ni. Valószínűleg nem felejtik el egy jó darabig a látottakat. A varázslat főszereplőjével, a magyar színház nagyasz- szonyával, Törőcsik Marival beszélgettünk.- Bajban vagyok, minden kérdésemnek oda, mióta megnéztem a darabot. Hogy érzi magát, nem törte össze az este?- Bármilyen drámát játszik az em­ber, és minél nagyobb idegrendszeri munkát kíván, annál jobban fel van dobva a végén. Tudniillik az ideg- rendszer működik! Ha egy semmit­mondó dolgot játszik, - tehát ha olyan szerepe van csak, hogy bejön a színre, beszélget, - akkor olyan sem­mi a végén az érzés is. De ha nagy vígjátékban vagy nagy drámában alakít, akkor az idegrendszer a csú­cson van, tehát fel lesz dobva. Nem szomorú, hanem fel van dobva! Még akkor se, ha egy Shakespeare dráma a feladat. Ez a színészet, amikor az idegrendszer igazán működik. Olyankor az ember felébred, fenn van, fel van dobva. Másrészt egy jó előadást könnyű játszani, egy rossz előadást már igen nehéz, olyankor bajban van az ember.-Ahogy a darab ismertetője említi, nem elég egyszer megnézni az előadást, hogy megértse az ember...- Bizonyos dolgokat nem kell meg­érteni! A költészetet nem lehet ma­gyarázni. Hozzáértő, érzékeny em­berek elfelejtik elmondani a nagykö­zönségnek, hogy vannak művek, me­lyekről nem lehet megbeszélni, hogy miről szólnak. Az olyan sorokat, mint, „Ötszáz bizony dalolva ment lángsírba walesi bárd”..., „Egy kerti szék, egy kint feledt nyugágy”..., „Lovasok lovasok zuhogó trappan megjöttek a csatakos virradatban”..., az ember asszociál bizonyos dolgok­ra, megjelenik a kép, megjelenik a fény, néha még a pára is! Erről a da­rabról nem úgy kell beszélni, hogy miről szól, hanem bizonyos viszony­latokon, hangulatokon keresztül ér­telmezhetjük, erről beszélhetünk, nem pedig a mű tartalmáról.- Mégis mi lehet az oka annak, hogy a közönség padlón volt?-Nem tudom, bizonyára a mű tiszta gondolatai. Vidnyánszky nem egy rendezőnek nevezett ember, ha­nem valóban az. Egy jó előadás egy műalkotás, azt pedig egy ember hoz­hat létre. Ez nem azt jelenti, hogy idomítja a színészeit, hanem arról beszélek, hogy ha nekem pontosan megmondják, hogy mi a dolgom, ak­kor tudok igazán szárnyalni, mert ak­kor nem azzal kell törődnöm, hogy mit csináljak, hanem megmondják, hogy mit csináljak, és akkor úgy só­hajtani, úgy sikítani, úgy nevetni, úgy nézni - úgyis csak én tudok. Pontosan működtethetem az eszkö­zeimet, úgy, hogy azok új fényt kap­hassanak. Mert, ha nem jó a rendező, akkor az ember mindig próbál össze­rakni mindent, ami jó volt eddig. Mi­vel ezúttal a rendező pontosan tudta, mit csinál, és Trill Zsolt egészen fan­tasztikus színész, és mivel a társulat hihetetlenül pontos és tehetséges, és mindenki teljes lényével és ideg- rendszerével dolgozik, ettől nem tud szabadulni a közönség.- Miért vállalta el ezt a szerepet?- Mert hallottam róluk. Sosem lát­tam Vidnyánszky rendezést, és nem láttam őket játszani, csak olyan em­berek beszéltek lelkesedéssel róluk, akiknek hiszek. És mikor felkértek Gyulára, akkor kifejezetten a kedvü­kért elvállaltam. Hiszen az én felada­tom annyi, hogy megpróbálom olyan alázattal, az idegrendszeremmel vé­gigkövetni és szeretni a fiamat, ahogy a szituáció megkívánja. Tehát végighallgatom és figyelem, de nem úgy, mint figyelő szem, hanem az idegrendszeremmel követem őt és a művet. Mindig vártam, hogy bele­akadjak valakibe, aki elhiteti velem, hogy érdemes csinálnom. Aki inspi­rálni tud engem, azt talán én is tu­dom inspirálni. És úgy gondoltam, hogy ebben a közegben érdemes megpróbálnom.- Csak nem csitult a lelkesedés?- Milyen lelkesedés? Dehogy! Ezt a pályát addig érdemes csinálni, amíg elhitetik velem, hogy érdemes. Ehhez kellenek ilyen emberek. Na­gyon boldog voltam például, amikor Zsámbékival csináltam a Szent György és a sárkányt, előtte történt a találkozás Vaszilijevvel... Mindig voltak, - már a kezdet kezdetén - Gellért, Major, Apáti, Iglódi, akik­nek elhittem, és ma is elhiszem, hogy érdemes kiállnom a színpadra.- Pedig egyre kevesebb fiatal színész hiszi el, hogy sikerülhet. Azt is rebesge­tik, valami hiányzik belőlük, ami a „Nagy Régiekben” még megvolt...- Nem igaz! Ez nem így van. Min­den kornak megvannak a maga nagy személyiségei, nagy színészei, és a mestereik, aki felemelik őket. Mosta­nában az a baj, hogy nem, vagy csak keveset játszanak a színészek filmen, televízióban, mert nincs rá módjuk, hiszen nincsenek televíziós játékok, a filmekre nincs pénz, tehát bizonyos igen kiváló színészeket csak a közön­sége ismerheti a színházban, az or­szágnak fogalma sincs róla, hogy lé­tezik egyáltalán. Tehát vannak fan­tasztikus színészeink!- Milyen volt velük játszani?- Nagyszerű! Imádom őket. Gon­dolja el, tegnap a leheletünk látszódott! Ok tartják bennem a lelket, én meg sze­retem őket, és végigcsinálom velük.- Ön szerint milyen jövő vár rájuk?- Remélem jó. Végül is, felépült végre a színházuk. Ott voltam, éppen ezzel a darabbal nyitottak. Elmen­tem Beregszászra. Remélem, egyre jobb körülmények közé kerülnek, mert megérdemlik. • SLEEPY Vágni az íróból, az igazságból Az alábbi levélrészletet Gorkijnak írta Lenin arról, hogy milyen szere­pet kap az értelmiség az új rend­szerben: „A munkások és parasztok szellemi ereje egyre növekszik a harc­ban, amelyet a burzsoázia és annak cse­lédei ellen vívnak, azok ellen a másod­rangú entellektüelek és a kapitalizmus lakájai ellen, akik a nemzet agyának képzelik magukat. Nem a nemzet agya ők, hanem a nemzet szara. ” Ezt körül­belül tudni lehetett. Sztálin is gyű­lölte az entellektüeleket, de őt izgat­ta a szépirodalom, érzéke is volt hozzá. Híres és sokat gúnyolt meg­jegyzése, miszerint „az írók a lélek mérnökei”, nem egyszerű ostobaság, hanem a terv pontos megfogalma­zása, mi legyen az író uralma alatt. Nem fogta fel, a tehetséges író nem képes szembeszegülni a tehetségé­vel, nem képes mérnök lenni. A te­hetséges író írni tud. Nagyon kelle­mes állapot tehetségtelen írónak lenni a Szovjetunióban, és kellemet­len tehetségesnek. (Ezek némileg átszabott Amis-részletek.) Iróbarátom szokta volt mondani, amikor a környezetben nagyon kommunistáznak, hogy ötven- valahány év alatt mindösszesen egy, azaz 1 darab kommunistát ismert meg. Szerencsés ember. Én több­nyire leálltam a titkárnőnél (hehe), így aztán a múltból kimaradt az az egy is. Verhetem fejem a falba. Erre most itten előttem egy szalonbalos angol regényíró (a kedves papa is sza­lonbalos regényíró, ők fejtörés nélkül kommunistázták tnagukat, napersz' könnyű az angol regényíróknak, ha a személyzet mindig időre szervírozza a teát a süteménnyel) szép vastag köny­ve a Kreml kommunizmusáról. Nem arról a rendszerről beszél, amit mi ismertünk, nem arról, amit ő, hanem amit hihetetlen munkával összeböngészett a megnyílt levéltá­rak memoárjaiból, tanulmányaiból. Ehhez a dokumentummennyiséghez emeli a maga meglehetősen kifino­mult dramaturgiai érzékét - és a könyv nem ül le egy pillanatra sem. Megjelenik az emlékezetes Szamu­ely elvtárs is, aki mára kikopott a de- likátból. A könyv történik, ahogy történik, ám egyszer csak betéved Szamuely, a hentes és mészáros. Amis azt állítja nem apja, a „nagybá­csi”. Nem állom meg, hogy utána ne nézzek. (A névmutató-kedvelők fi­gyelmébe: kiváló névmutató a kötet végén több száz tétellel.) Illetlen volna a saját kedvcsináló őszirózsás fazonommal megtölteni a recenziót, de minthogy Nógrádban Szamuelynek nem múló legendája él a mai napig, azonnal a Szamuely-fiú- ra gondolok, kényszerből, mert Amis jól megkavar. Lehetséges, hogy egy kommunistának soha nincs egy da­rab megbízható életrajza? „1950-ben letartóztatták. Kiszabadulása után M.o.-ra jött. Az Eötvös Loránd Tu­dományegyetem (ELTE) bölcsészet­tudományi karán az újkori egyete­mes történeti tanszék egyetemi taná­raként dolgozott; az ELTE rektorhe­lyettese volt. Leváltották, mert balos demagógiájával támadta az MSZMP konszolidációs politikáját. [A forrada­lomban részt vett - vagy csupán azzal vádolt - egyetemi oktatók és hallgatók el­leni politikai bosszúhadjárat főszereplői közül különösen háromnak a portréja rajzolódik ki erős vonásokkal és sötét szí­nekkel: Szamuely Tibor rektorhelyettes- pártvezetőé [...]- Forradalom a bölcsész­karon c. könyv.] 1969-ben családjával együtt kiküldetésbe ment Ghánába főtanácsadónak, majd Angliába disz- szidálása után politikai tanácsadó­ként a Reading Universityn műkö­dött. (Magyar Életrajzi Lex. 1990.) Amis ezt a következőképpen adja elő, nála SZU-ról van szó, nem Ma­gyarországról „Tibor egy sor csodálatos csel és véletlen folytán [...] feleségével és két gyerekével és (ami már igazán külön­legesség) hatalmas és pótolhatatlan könyv­tárával együtt szökött meg. ” A Szovjet­unióból két gyerekkel, könyvtárral. Vicces. Ebből következik, hogy ha Szamuely-szerű adatközlőkkel dolgo­zik az író, az Magyarhonban kétsége­ket ébreszt. És ebből következett, hogy nem egyszerű könyv, rámegy az ellenőrzésekre két hetem. Meg kell állni néha, lenyelni, de legalábbis megkísérelni lenyelni. De mindegy. Könyv ez a javából. Dráma, rémdrá­ma a javából. Novellák (nem novel­lák!), novellaszerű képződmények az emberről, az államról és mindezek fe­lett álló terrorszemélyzetről. És per­sze az örvény középpontjáról, a baj­szos Sztálinról. Ékkövek és ékkövecs- kék. Az olvasó bármennyire is kifelé igyekszik (neki egy angol fickó a cilin­der alól, legyen olyan drága, ne adja elő a terrort), letaglózó a struktúra tu­datossága, és ahogyan Amis elővezeti. A Zoja Koszmogyenszkaja-kultusz novellája a háború nyitányaként, a Gorkij-elbeszélés, a grúz-, az ukrán­novellák és a többi, és a többi. Létezett egy nyolclemezes gramo­fonfelvétel Sztálin leghosszabb be­szédéről, mondja Amis. Hét oldal, a nyolcadikon taps. Az ehhez fűzött írói megjegyzés jellemzi legponto­sabban Amis írói-szerkesztői techni­káját: „Most egy pillanatra csukják be ezt a könyvet, és képzeljék el, hogy ott ülnek Moszkvában, éjszaka, 1937-ben, és a nyolcadik oldalt hall­gatják. Olyan lehetett, mint a közel­gő iszonyat, mint a pszichózis zenéje, mint az állam tombolása.” Amis zsanér-analógiával jelzi a há­ború egyik tudatmódosító pillanatát: „Sztálin szellemi útja 1943-ra ellenté­tes irányba haladt, mint Hitleré. Az egyik közeledett a valóság felé; a má­sik távolodott tőle. Sztálingrádnál ta­lálkoztak össze.” „Hasonlóképpen egy másik kime­rült zsarnokhoz, Macbethhez, Sztálin élete is olyan lett, mint az őszi avar. [...] ...utolsó vonaglásaival is a tökéle­tes történelmi szégyen felé sikerült evickélnie.” Közeledve a vég felé: Koba varázslókat keres, akik megígé­rik neki, hogy legkevesebb százötven évet él - utolsó öt évében Raszputyin- jellegű figurák veszik körül. De mert a zsidó orvosoktól képtelen kicsikarni a százötven körüli kort, és mert éppen szüksége volt egy új ellenségre (Hitler a példakép ebben is), megtalálja magá­nak a zsidókat. Nem mintha kimarad­tak volna korábban, de nem voltak speciális célpont. Az ilyesféle „regényre”, gyilkolás­szakdolgozatra, állati mélybúvárko­dásra, amely ekkora energiákat össz­pontosít, hogy az igazságot megkör­nyékezze azt mondjuk, összefoglaló. De hát van, amit nem lehet, és nincs értelme összefoglalni. „Úristen! Vajon melyik csatorna mélyére süllyesszük ezt a múltat??” - jajdul fel Szolzsenyicin a Gulag-ban. Búcsúzóul szemérmesen fűzném ehhez a nagy munkához: olyan sze­rencsés vagyok, hogy stoppos vándor koromból ismerhetem néhány szlo­vákiai magyar kisváros, és a lengyel Cestochowa fogdáit, viszonyait, de a salgótarjáni és a rétsági fogdát is megismertem belülről, és ha nem is egy Szuhanovka, nekem éppen elég volt. Mint ahogyan vélhetőleg az ira­kiaknak is éppen elég visszagondolni az Abu Graib fogdafolyosójára, hogy eltűnődjenek a jogrend sokszínűsé­géről, és hogy ráébredjenek, nincs hová menekülni. Iróbarátom (az egykommunistás) szokta volt mondani, „van az író, és van az igazság, és ezek nem mindig négyzetesek”. Rutinból válaszolom: „vágni kell vagy az íróból, vagy az igazságból.” De csak azért, mert akkor még nem ismertem Amis-könyvet. • Onagy ZoltAn Martin Amis: Koba, a rettenetes Ford. M. Nagy Miklós Európa Könyvkiadó 2004., 2300 Ft.

Next

/
Thumbnails
Contents