Hídlap, 2004, július-szeptember (2. évfolyam, 130-194. szám)
2004-07-03 / 132. szám
12 • HÍDLAP • 2004. július 3., szombat Sóhajtani, sikítani, nevetni Interjú Tör öcsik Marival Kérdés, hogy lesz-e még egy ilyen - minden értelemben - kegyetlen (jó) előadás a Várszínház nyári évadján, mint amilyen a Szarvassá változott fiú volt. A közönség csak ült, nézett, a végén pedig csak nagyon lassan tudott felállni. Valószínűleg nem felejtik el egy jó darabig a látottakat. A varázslat főszereplőjével, a magyar színház nagyasz- szonyával, Törőcsik Marival beszélgettünk.- Bajban vagyok, minden kérdésemnek oda, mióta megnéztem a darabot. Hogy érzi magát, nem törte össze az este?- Bármilyen drámát játszik az ember, és minél nagyobb idegrendszeri munkát kíván, annál jobban fel van dobva a végén. Tudniillik az ideg- rendszer működik! Ha egy semmitmondó dolgot játszik, - tehát ha olyan szerepe van csak, hogy bejön a színre, beszélget, - akkor olyan semmi a végén az érzés is. De ha nagy vígjátékban vagy nagy drámában alakít, akkor az idegrendszer a csúcson van, tehát fel lesz dobva. Nem szomorú, hanem fel van dobva! Még akkor se, ha egy Shakespeare dráma a feladat. Ez a színészet, amikor az idegrendszer igazán működik. Olyankor az ember felébred, fenn van, fel van dobva. Másrészt egy jó előadást könnyű játszani, egy rossz előadást már igen nehéz, olyankor bajban van az ember.-Ahogy a darab ismertetője említi, nem elég egyszer megnézni az előadást, hogy megértse az ember...- Bizonyos dolgokat nem kell megérteni! A költészetet nem lehet magyarázni. Hozzáértő, érzékeny emberek elfelejtik elmondani a nagyközönségnek, hogy vannak művek, melyekről nem lehet megbeszélni, hogy miről szólnak. Az olyan sorokat, mint, „Ötszáz bizony dalolva ment lángsírba walesi bárd”..., „Egy kerti szék, egy kint feledt nyugágy”..., „Lovasok lovasok zuhogó trappan megjöttek a csatakos virradatban”..., az ember asszociál bizonyos dolgokra, megjelenik a kép, megjelenik a fény, néha még a pára is! Erről a darabról nem úgy kell beszélni, hogy miről szól, hanem bizonyos viszonylatokon, hangulatokon keresztül értelmezhetjük, erről beszélhetünk, nem pedig a mű tartalmáról.- Mégis mi lehet az oka annak, hogy a közönség padlón volt?-Nem tudom, bizonyára a mű tiszta gondolatai. Vidnyánszky nem egy rendezőnek nevezett ember, hanem valóban az. Egy jó előadás egy műalkotás, azt pedig egy ember hozhat létre. Ez nem azt jelenti, hogy idomítja a színészeit, hanem arról beszélek, hogy ha nekem pontosan megmondják, hogy mi a dolgom, akkor tudok igazán szárnyalni, mert akkor nem azzal kell törődnöm, hogy mit csináljak, hanem megmondják, hogy mit csináljak, és akkor úgy sóhajtani, úgy sikítani, úgy nevetni, úgy nézni - úgyis csak én tudok. Pontosan működtethetem az eszközeimet, úgy, hogy azok új fényt kaphassanak. Mert, ha nem jó a rendező, akkor az ember mindig próbál összerakni mindent, ami jó volt eddig. Mivel ezúttal a rendező pontosan tudta, mit csinál, és Trill Zsolt egészen fantasztikus színész, és mivel a társulat hihetetlenül pontos és tehetséges, és mindenki teljes lényével és ideg- rendszerével dolgozik, ettől nem tud szabadulni a közönség.- Miért vállalta el ezt a szerepet?- Mert hallottam róluk. Sosem láttam Vidnyánszky rendezést, és nem láttam őket játszani, csak olyan emberek beszéltek lelkesedéssel róluk, akiknek hiszek. És mikor felkértek Gyulára, akkor kifejezetten a kedvükért elvállaltam. Hiszen az én feladatom annyi, hogy megpróbálom olyan alázattal, az idegrendszeremmel végigkövetni és szeretni a fiamat, ahogy a szituáció megkívánja. Tehát végighallgatom és figyelem, de nem úgy, mint figyelő szem, hanem az idegrendszeremmel követem őt és a művet. Mindig vártam, hogy beleakadjak valakibe, aki elhiteti velem, hogy érdemes csinálnom. Aki inspirálni tud engem, azt talán én is tudom inspirálni. És úgy gondoltam, hogy ebben a közegben érdemes megpróbálnom.- Csak nem csitult a lelkesedés?- Milyen lelkesedés? Dehogy! Ezt a pályát addig érdemes csinálni, amíg elhitetik velem, hogy érdemes. Ehhez kellenek ilyen emberek. Nagyon boldog voltam például, amikor Zsámbékival csináltam a Szent György és a sárkányt, előtte történt a találkozás Vaszilijevvel... Mindig voltak, - már a kezdet kezdetén - Gellért, Major, Apáti, Iglódi, akiknek elhittem, és ma is elhiszem, hogy érdemes kiállnom a színpadra.- Pedig egyre kevesebb fiatal színész hiszi el, hogy sikerülhet. Azt is rebesgetik, valami hiányzik belőlük, ami a „Nagy Régiekben” még megvolt...- Nem igaz! Ez nem így van. Minden kornak megvannak a maga nagy személyiségei, nagy színészei, és a mestereik, aki felemelik őket. Mostanában az a baj, hogy nem, vagy csak keveset játszanak a színészek filmen, televízióban, mert nincs rá módjuk, hiszen nincsenek televíziós játékok, a filmekre nincs pénz, tehát bizonyos igen kiváló színészeket csak a közönsége ismerheti a színházban, az országnak fogalma sincs róla, hogy létezik egyáltalán. Tehát vannak fantasztikus színészeink!- Milyen volt velük játszani?- Nagyszerű! Imádom őket. Gondolja el, tegnap a leheletünk látszódott! Ok tartják bennem a lelket, én meg szeretem őket, és végigcsinálom velük.- Ön szerint milyen jövő vár rájuk?- Remélem jó. Végül is, felépült végre a színházuk. Ott voltam, éppen ezzel a darabbal nyitottak. Elmentem Beregszászra. Remélem, egyre jobb körülmények közé kerülnek, mert megérdemlik. • SLEEPY Vágni az íróból, az igazságból Az alábbi levélrészletet Gorkijnak írta Lenin arról, hogy milyen szerepet kap az értelmiség az új rendszerben: „A munkások és parasztok szellemi ereje egyre növekszik a harcban, amelyet a burzsoázia és annak cselédei ellen vívnak, azok ellen a másodrangú entellektüelek és a kapitalizmus lakájai ellen, akik a nemzet agyának képzelik magukat. Nem a nemzet agya ők, hanem a nemzet szara. ” Ezt körülbelül tudni lehetett. Sztálin is gyűlölte az entellektüeleket, de őt izgatta a szépirodalom, érzéke is volt hozzá. Híres és sokat gúnyolt megjegyzése, miszerint „az írók a lélek mérnökei”, nem egyszerű ostobaság, hanem a terv pontos megfogalmazása, mi legyen az író uralma alatt. Nem fogta fel, a tehetséges író nem képes szembeszegülni a tehetségével, nem képes mérnök lenni. A tehetséges író írni tud. Nagyon kellemes állapot tehetségtelen írónak lenni a Szovjetunióban, és kellemetlen tehetségesnek. (Ezek némileg átszabott Amis-részletek.) Iróbarátom szokta volt mondani, amikor a környezetben nagyon kommunistáznak, hogy ötven- valahány év alatt mindösszesen egy, azaz 1 darab kommunistát ismert meg. Szerencsés ember. Én többnyire leálltam a titkárnőnél (hehe), így aztán a múltból kimaradt az az egy is. Verhetem fejem a falba. Erre most itten előttem egy szalonbalos angol regényíró (a kedves papa is szalonbalos regényíró, ők fejtörés nélkül kommunistázták tnagukat, napersz' könnyű az angol regényíróknak, ha a személyzet mindig időre szervírozza a teát a süteménnyel) szép vastag könyve a Kreml kommunizmusáról. Nem arról a rendszerről beszél, amit mi ismertünk, nem arról, amit ő, hanem amit hihetetlen munkával összeböngészett a megnyílt levéltárak memoárjaiból, tanulmányaiból. Ehhez a dokumentummennyiséghez emeli a maga meglehetősen kifinomult dramaturgiai érzékét - és a könyv nem ül le egy pillanatra sem. Megjelenik az emlékezetes Szamuely elvtárs is, aki mára kikopott a de- likátból. A könyv történik, ahogy történik, ám egyszer csak betéved Szamuely, a hentes és mészáros. Amis azt állítja nem apja, a „nagybácsi”. Nem állom meg, hogy utána ne nézzek. (A névmutató-kedvelők figyelmébe: kiváló névmutató a kötet végén több száz tétellel.) Illetlen volna a saját kedvcsináló őszirózsás fazonommal megtölteni a recenziót, de minthogy Nógrádban Szamuelynek nem múló legendája él a mai napig, azonnal a Szamuely-fiú- ra gondolok, kényszerből, mert Amis jól megkavar. Lehetséges, hogy egy kommunistának soha nincs egy darab megbízható életrajza? „1950-ben letartóztatták. Kiszabadulása után M.o.-ra jött. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) bölcsészettudományi karán az újkori egyetemes történeti tanszék egyetemi tanáraként dolgozott; az ELTE rektorhelyettese volt. Leváltották, mert balos demagógiájával támadta az MSZMP konszolidációs politikáját. [A forradalomban részt vett - vagy csupán azzal vádolt - egyetemi oktatók és hallgatók elleni politikai bosszúhadjárat főszereplői közül különösen háromnak a portréja rajzolódik ki erős vonásokkal és sötét színekkel: Szamuely Tibor rektorhelyettes- pártvezetőé [...]- Forradalom a bölcsészkaron c. könyv.] 1969-ben családjával együtt kiküldetésbe ment Ghánába főtanácsadónak, majd Angliába disz- szidálása után politikai tanácsadóként a Reading Universityn működött. (Magyar Életrajzi Lex. 1990.) Amis ezt a következőképpen adja elő, nála SZU-ról van szó, nem Magyarországról „Tibor egy sor csodálatos csel és véletlen folytán [...] feleségével és két gyerekével és (ami már igazán különlegesség) hatalmas és pótolhatatlan könyvtárával együtt szökött meg. ” A Szovjetunióból két gyerekkel, könyvtárral. Vicces. Ebből következik, hogy ha Szamuely-szerű adatközlőkkel dolgozik az író, az Magyarhonban kétségeket ébreszt. És ebből következett, hogy nem egyszerű könyv, rámegy az ellenőrzésekre két hetem. Meg kell állni néha, lenyelni, de legalábbis megkísérelni lenyelni. De mindegy. Könyv ez a javából. Dráma, rémdráma a javából. Novellák (nem novellák!), novellaszerű képződmények az emberről, az államról és mindezek felett álló terrorszemélyzetről. És persze az örvény középpontjáról, a bajszos Sztálinról. Ékkövek és ékkövecs- kék. Az olvasó bármennyire is kifelé igyekszik (neki egy angol fickó a cilinder alól, legyen olyan drága, ne adja elő a terrort), letaglózó a struktúra tudatossága, és ahogyan Amis elővezeti. A Zoja Koszmogyenszkaja-kultusz novellája a háború nyitányaként, a Gorkij-elbeszélés, a grúz-, az ukránnovellák és a többi, és a többi. Létezett egy nyolclemezes gramofonfelvétel Sztálin leghosszabb beszédéről, mondja Amis. Hét oldal, a nyolcadikon taps. Az ehhez fűzött írói megjegyzés jellemzi legpontosabban Amis írói-szerkesztői technikáját: „Most egy pillanatra csukják be ezt a könyvet, és képzeljék el, hogy ott ülnek Moszkvában, éjszaka, 1937-ben, és a nyolcadik oldalt hallgatják. Olyan lehetett, mint a közelgő iszonyat, mint a pszichózis zenéje, mint az állam tombolása.” Amis zsanér-analógiával jelzi a háború egyik tudatmódosító pillanatát: „Sztálin szellemi útja 1943-ra ellentétes irányba haladt, mint Hitleré. Az egyik közeledett a valóság felé; a másik távolodott tőle. Sztálingrádnál találkoztak össze.” „Hasonlóképpen egy másik kimerült zsarnokhoz, Macbethhez, Sztálin élete is olyan lett, mint az őszi avar. [...] ...utolsó vonaglásaival is a tökéletes történelmi szégyen felé sikerült evickélnie.” Közeledve a vég felé: Koba varázslókat keres, akik megígérik neki, hogy legkevesebb százötven évet él - utolsó öt évében Raszputyin- jellegű figurák veszik körül. De mert a zsidó orvosoktól képtelen kicsikarni a százötven körüli kort, és mert éppen szüksége volt egy új ellenségre (Hitler a példakép ebben is), megtalálja magának a zsidókat. Nem mintha kimaradtak volna korábban, de nem voltak speciális célpont. Az ilyesféle „regényre”, gyilkolásszakdolgozatra, állati mélybúvárkodásra, amely ekkora energiákat összpontosít, hogy az igazságot megkörnyékezze azt mondjuk, összefoglaló. De hát van, amit nem lehet, és nincs értelme összefoglalni. „Úristen! Vajon melyik csatorna mélyére süllyesszük ezt a múltat??” - jajdul fel Szolzsenyicin a Gulag-ban. Búcsúzóul szemérmesen fűzném ehhez a nagy munkához: olyan szerencsés vagyok, hogy stoppos vándor koromból ismerhetem néhány szlovákiai magyar kisváros, és a lengyel Cestochowa fogdáit, viszonyait, de a salgótarjáni és a rétsági fogdát is megismertem belülről, és ha nem is egy Szuhanovka, nekem éppen elég volt. Mint ahogyan vélhetőleg az irakiaknak is éppen elég visszagondolni az Abu Graib fogdafolyosójára, hogy eltűnődjenek a jogrend sokszínűségéről, és hogy ráébredjenek, nincs hová menekülni. Iróbarátom (az egykommunistás) szokta volt mondani, „van az író, és van az igazság, és ezek nem mindig négyzetesek”. Rutinból válaszolom: „vágni kell vagy az íróból, vagy az igazságból.” De csak azért, mert akkor még nem ismertem Amis-könyvet. • Onagy ZoltAn Martin Amis: Koba, a rettenetes Ford. M. Nagy Miklós Európa Könyvkiadó 2004., 2300 Ft.