Hídlap, 2004, július-szeptember (2. évfolyam, 130-194. szám)
2004-07-03 / 132. szám
hídlapmagazin 2004. július 3., szombat HÍDLAP • Út az útban Camino Érdekes fazon, nem egyszerűfigura - tartják róla. Itt él közöttünk a városban. Nem hord mályvaszínű manager-zakót, viszont hol narancs- sárga, hol piros hajkoronával jelenik meg Esztergom szerte. „—Megbolondult a kisfiam" - mondja az apja, amikor egy-egy újabb hajszín-kombinációval rukkol elő. Én ezúttal nem ítélkezem, nem formálok véleményt — szoros családi kötelékben élek vele. Vadász Vince május 8-án indult útnak, végigjárta Spanyolországban Szent Jakab útját, a Camino-t. Osz- szesen 776 kilométert tett meg gyalog, mint teszik azt évszázadok óta szentek és gyarló zarándokok. Saint Jean Pied de Port-tói Santiago de Composteláig, Szent Jakab sírjáig. Az útról beszélgettünk.- Mi késztetett erre az útra, volt-e valami belső motiváció?- Nem fogalmazódott meg bennem semmilyen indíttatás. Két évvel ezelőtt olvastam Shirley MacLaine könyvét a Camino-ról és egyszer csak előjött, kigyulladt bennem a zöld lámpa, hogy menni kell. Nem tudatosodott bennem a miértje, úgy gondoltam, valami történni fog, vagy legalábbis megtudom, mi végre kellett elindulnom ezen az úton.- Végül megtudtad?- Nem, de ez nem is úgy zajlott, hogy nagy dolgokat, világot átformáló eseményeket vártam. Az út része volt életemnek, folyamatában olyan kérdésekre kaptam választ, amiket fel sem tettem, mert nem tudtam, hogy ott vannak bennem.- Kanyarodjunk vissza az elejére. Egyedül indultál.- Ezt nem én alakítottam így, senki nem tudta szabaddá tenni magát. Nem bántam, mert az út próbatétel és ha társaságban teszi meg az ember, az könnyebbséget jelent. Aztán a próbatételt súlyosan meg is tapasztaltam, szörnyű nehézségekbe futottam rögtön az elején. Egyetlen egyszer akartam feladni, rögtön indulás előtt. Rám zuhant az egyedüllét, rám zuhant az idegen környezet, de leginkább saját önvalóm. Fizikailag jól felkészültem, lelkileg kevésbé. Itthonról, a kertben üldögélve nem igazán lehetett ennek a súlyát átérezni. Na ott aztán teljes erőből. Irgalmatlanul. Hathatós támogatásra volt szükség - telefonon keresztül hogy az ottani hotelszobából ki merjek lépni, el merjek indulni.- Végül elindultál. Milyen volt fizikailag az út?- Sikeres nekilódulásom után egyik reggel sem volt olyan gondolatom, hogy ne indulnék neki az aznapi távnak. Egyszerűen menni kellett. 28 napon át, akár fájó és fáslizott térddel és bokával is, aszfalton, köves úton, mezőkön át. Viszont a Pilishez szokott szemnek az északi spanyol tájak kopárak és sivárak, egyedül a templomoknak volt jelentőségük. A Camino sárga nyilakkal jelölt szakaszain úgy 5-10 kilométerenként vannak falvak, amik sokszor csak pár házból állnak, de templom az mindig van. Nem vagyok hagyományos értelemben vallásos, nekem az évszázados épületekben tapasztalható energiák jelentettek nyugalmat, lelki csillapodást.- Milyenek voltak a szállások? Milyenek a spanyol emberek?- Az utat több száz éve járják, így 20-30 kilométerenként albergue-k, zarándokszállások vannak. Olcsó tömegszállások, európai színvonallal, ahol egyszerre 20-160 úton járó szuszoghatja ki egy légtérben a nap fáradalmait. Néha húzós volt és zajos, egyik alkalommal annyi hely volt az emeletes ágyak között, hogy egy ritka csárdást se tudtam volna eljárni. Jó, ez eszembe se jutott akkor. A spanyolokkal kapcsolatban déli temperamentumra számítottam, e helyett ugyan kedvesek, de rém tartózkodóak és kimértek. Inkább szürkék, mint színesek, a lányok és asszonyok pedig súlyosan elbújhatnak a magyar nők mögött.- Találkoztál magyarokkal?- Igen, de többnyire spanyolok zarándokolnak és franciák, akik xa spanyoloknál még hűvösebbek egy kis felsőbbrendűséggel vegyítve. Aztán következnek a németek, de a legszimpatikusabbak a hollandok voltak. Az első este egy 60-as éveihez közelítő holland házaspárral vacsoráztam. Na, hát ők Hollandiából indultak gyalog, így a Camino elejére úgy az 1500-adik kilométerrel a hátuk mögött faroltak be. Egyébként jellemzően 50 év körüli az útra vállalkozók korosztálya. Gondolom ekkorra érik meg lelkileg és körülményeiben is az ember, ekkorra merülnek fel igazán a lét kínzó kérdései. Egy magyar lánnyal, egy magyar fiúval és egy házaspárral találkoztam. Mindegyikük teljesítette az utat, ami egyszerre zajlik kívül és belül, fizikális és szellemi síkon. Egyébként ha jól számolom, mostanában körülbelül 3000-en küzdenek egyszerre a Camino-n.- Mit jelentett megérkezni Santiago-ba?- Nehéz volt avval szembesülni, hogy maga az út volt a cél. A napok során annyiszor érkeztem meg egyes helyekre, utam végére képzeletben, annyi sírás és tisztulás volt mögöttem, hogy a valódi megérkezés egyike lett ezeknek. Beilleszkedett az egész folyamatába. Nem fogtam magammal kezet, hogy jó gyerek vagy Vince. Ez belül van, de jó és az enyém.- Lett a folyamatnak végső tanúsága?- Nincs általános végső értelmezés. Inkább azt mondanám, hogy mindenki járja - helyszíntől függetlenül - a maga Camino-ját, de mindenki álljon meg 30-40 napra egyszer az életében. Ennyi kell a szembesüléshez. Utána tudnak felszínre törni azok a belső érzékelések, ami csak a tied, ami te vagy és egész életedben lámpásként kell világítsanak előtted. Utadon, a Föld nevű bolygón. • Lőrincz Zsuzsa Nálunk is történhetett Rovatunk olyan apró, színes történetek feldolgozásra vállalkozik, amelyek nagy valószínűséggel sokak számára is- í merősek lehetnek, vagy legalábbis el tudják képzelni őket környezetükben is. i Fontos, hogy a történetek és szereplőik valódiak, még ha olykor - személyiségi jogaik miatt - nem is eredeti nevükön i említjük őket, vagy itt-ott egy kis színe - | zékkel dúsítottuk a sztorit. Mindezek természetesen a történetekben lényegi változást nem okoznak, és hangsúlyozom: a bír igaz. Ez a barátság! Az alábbi történet az emberi kapcsolatok bensőséges, igaz mivoltát igazolja. (És azt, hogy a szesz nem válogat - ahogyan a szóban forgó településen dívó mondás tartja). Történetünk résztvevői becsületes, dolgos, munkásemberek, akiknek életében a munka és a család mellett a vendéglátóipari egységek kiemelten fontos helyet foglalnak el. A helyszín tehát egy igazi kiskocsma, ahol ha a sört nem is pintben mérik, de a bort kannából, ahogyan az mostanában dívik. Az időpont akár mellékes is lehetne, de ezúttal ne tekintsünk el annak közlésétől: Két deci simát! - rikkantotta el magát Imrüske, a falu ásza reggeli nyolc óra tájban, amikor a falu ap- raja-nagyja a péntek esti láz okozta szárazságot már javában orvosolta a kis talponállóban. Imrüske rikkantása nem okozott meglepetést, a két deci sima láttán eljárt tánca is hidegen hagyta a sokat látott, és a korai időpont ellenére meglehetősen ernyedt úri közönséget. A pult mellett álló két jó cimbora is csak egy unott pillantásra méltatta a falu ászát, majd folytatták addigi elmélyült tévé- kenységüket, nevezetesen a pohár aljának meredt szemmel történő, kizárólag tudományos jelleggel végzett lelkes megfigyelését. Imrüskénk az elfogyasztott „simák” után rövidesen a mellékhelyiség felé indult - sietve!- amitől a két cimbora egyike is ihletett kapott. Kimegyek-e! - közölte és úgy is cselekedett. Barátja azonban - kényelmes, és meglehetősen aznapos lévén - megállította. Nekem is kell, kiviszed-e? — tette fel a kérdést, amit csak igazán közeli személyes kapcsolatban állók tesznek fel egymásnak. Ki - érkezett a válasz. Tovább ragozni nem kívánom a történetet: egy a lényeg, egy ember ment ki, kettőjük szükségével, mely közül egyet a nadrágzsebében vitt magával - és az nem a sajátja volt. Az ajtóból még visszafordult: Ez a barátság...! - csapott az ominózus zsebre. A sokat látott, viharvert társaság ezúttal is csendben szemlélte az eseményeket - csupán Marika néni, a kocsmáros hölgy zsémbelt folya- matosan de magukban elkönyvelték az esetet, mint az igaz és mély barátság testet öltött példabeszédét. • BK