Hídlap, 2004, július-szeptember (2. évfolyam, 130-194. szám)

2004-07-24 / 147. szám

hídlapmagazin 2004. július 24., szombat • HÍDLAP • Markó... „Mindennap újra kellett kezdeni. Mindennap újra kell kezdeni. ” Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. A tánc volt a min­dene. Ha édesanyja nem nézett volna rá úgy, ahogy még ma is él benne a nézése, ma valaki más lenne belőle. Határtalan akaraterő, és vértehet­ség: már fiatalon sztár lett, - nagyon fiatalon. Huszonévesen eljutott a csúcsra. Ma a halott és élő balettklasszikusok nagyon gyér táborának egyik legékesebb dísze. Úgy hívják, Markó Iván. A kisfiú táncol mindenhol: az ud­varon, a nappaliban, a konyhában, a vécében. Ez nem is olyan egyszerű egy olyan helyen, ahol négy szobában négy család éli mindennapjait. De a kisfiút hatalmas szeretet veszi körül, — szeretet és Isten közelsége. Ezek a kezdeti örökségek végig kísérik egész életében, s fájdalmasan hiányozni fog abból világból, melybe erőn felül beletáncolja magát. Édesanyja „a legtisztább nő volt, a legtisztább em­ber, aki valaha élt a világon.” Ügy nézett a fiára, mint egy istenre, s ez a nézés hajtja a fiút, majd a nyurga ka­maszt, később már a világhírű tán­cost abban, hogy mindig a lehető leg­többet adja. Édesapjáról keveset be­szél. „Papával nagyon furcsa a volt a kapcsolatom. Igazi bohém ember volt. Szórakoztató, laza, de okos, ada­kozó, egészen más, mint anyuka. O egy jómódú budapesti családból jött, anyám pedig Tokajról, irdatlan sze­génységből. Egy igazi zsidódzsentri volt, és ebben minden benne van.” S honnan jött Isten? Markóék zsidó család voltak, s a megtépázott múlt még élénken él az ötvenes évek társa­dalmában; a zsidókat a holokauszt el­lenére is rendszeresen megalázzák, és kirekesztik. Nagyapjáról így emlé­kezik: „Imádkozni készültünk, s nagyapám éppen a zsidó szokások­nak megfelelően fátylat terített az ar­cára. Furcsa látvány volt, nagyapám ugyanis a legkevésbé tűnt zsidó em­bernek, sokkal inkább egy megter­mett, gyönyörű magyar ember volt ő, erős, nagybajuszú. És imádkozni kezdett. Tátott szájjal néztem, s úgy éreztem, ott ül előttem az Isten.” Ta­lán mert Markó a lehető legmélyebb, legkitaszítottabb, legmegalázottabb, és legszegényebb közegből indult, — innen a vágy, hogy megmutassa. „Nem is olyan ritkán egy-egy elő­adásra nem a legmódosabbak, hanem a középosztály, vagy a még szegé­nyebbek látogatnak el. Kimondhatat­lan földöntúli vágy él bennem, hogy jó legyek: előttük, értük odaadni ma­gam, magamból a lehető legtöbbet. Nagyon jó szeretnék lenni.” És már akkor, gyerekkorában is biz­tos volt benne, hogy nagyon jó, - igaza volt. Még csak kilencéves, de egy érett felnőtt is megirigyelhetné figyelemre méltó elszántságát: tűzzel-akarattal tudja, hogy táncos. Nem „táncos akar lenni”, vagy „jó lenne annak lenni”, egyszerűen tudja magáról, hogy az. Még csak kilencéves, - nem veszik fel. „Álmodni egy nagyot, - nem olyan nehéz. Megvalósítani annál inkább. Je­lentkeztem az Állami Balettinézetbe. Két alkalommal utasítottak el. És az maga volt a halál. Tudtam, hogy ne­kem ezt kell csinálnom, és bármilyen furcsán is hangzik egy kilencéves, vagy még fiatalabb gyerek szájából; mikor elutasítottak, úgy éreztem, meggyilkol­tak. De életben maradtam, és tudtam, hogy a mestereknek, a szakma krémjé­nek, akik elutasítottak, be fogom bizo­nyítani, hogy nincs igazuk. Mikor har­madik alkalommal édesapám közben­járására felvettek, elhatároztam, hogy nálam jobb nem lesz az országban. En­nek nagy ára volt. Hihetetlen munkába kezdtem gyerekként... Reggel nyolc órától a Balettintézetben voltam, a szakmai órák délután fél egyig tartot­tak, fél egytől kettőig ebédszünet volt, kettőtől negyed hatig általános iskola, később gimnázium. Napközben - egy nagyon kedves magyartanárom javasla­tára - rendszeresen elsétáltam az Ope­rától a Hősök teréig, aztán vissza. Mi­kor este vége volt az iskolának, haza­mentem, megírtam a leckémet, lefe­küdtem egy fél órát, és... - így igaz! - tizenegy éves koromtól húszéves koro­mig minden este, nyolc órától éjfélig gyötörtem magam - táncoltam. Nem volt tükrünk, egy politúros szekrény­ben láttam magam, - és nem volt se szombat, se vasárnap. Minden nap megtettem.” Sok minden kimaradt, de még több maradt. „Mindennek ára van. Méghozzá mindennek kemény ára, és az ember minél nagyobbat álmodik, an­nál nagyobb az a bizonyos ár.” Az Állami Balettintézet rigorózus intézmény, s ez nem csak legenda. „Általában megalázták, és a mai napig is megalázzák az embereket. Úgy gondolják, ez egy módszer. Amit egy gyereknek meg kell tanulnia, hogy hatalmas önfegyelem kell ahhoz, hogy végigjárja az utat. Ennek a küz­delemnek, amely során önmagát kell megfaragnia, soha nincs vége. Minél több energiát fektet bele a balett mű­vészetébe, annyit tud visszakapni, és adni. Ez egy tiszta dolog. Itt nem le- * hét nyerészkedni, lopni, csalni, ha­zudni. A mestereknek példát kéne mutatni! Sajnos az intézetben ez nem így működik.” Persze azért nem kön­nyű egy gyereknek, - bármilyen erős is legyen - tíz éveket várni arra, hogy megtörténjen az, amiben hisz. „Nem lehetett nem megbecsülni. Tizennégy évesen többet tudtam technikailag, mint az akkori Kossuth-díjasok. És ez mérhető volt! Csináltunk forgóver­senyt, a Kossuth-díjas táncművészek kezdték, forogtak hatot-hetet, én mi­nimum forogtam 12-t. A művészet leglényege azonban nem mérhető. Minderre irigység, gyűlölet volt a vá­lasz. Én pedig hiú voltam és naiv, azt hittem, ha megmutatom, mit tudok, szeretni fognak. És ez a gyűlölet-do­log a mai napig így van. A különbség csak annyi, hogy most van mellettem egy csapat, és egy fantasztikus közön­ség, itthon és a világban.” S ha már a világnál tartunk, Markó elmondja, mi a különbség a külföldi és az itthoni munkákban - a megbecsülés; „Ma­gyarországon legyél bármilyen tehet­séges, ha az érdek úgy kívánja, bárhol, bármikor el taposnak.” 1967-ben a Magyar Állami Opera­ház tagja lesz, 71-től magán táncos. 69-ben már sztár! „Fantasztikus időszak volt. Szólista­ként a lehető legszebb és egyben a leg­nehezebb feladatom volt. A hátamon volt az egész darab. És nem csak tán­colni kellett, hanem sugározni, kívül­belül, egy az egész este rajtam múlt. Tudtommal, most, hogy ötvennyolc éves vagyok, senki nem táncol, nem végzi azt a munkát, amit én. És most nem tánc-imitálásra gondolok, hanem igazi táncra! Ehhez még ma is önsa­nyargatás kell, kifaragni az alakot, ahogy régen. Nem csúsztam szét so­ha, de mégis mindennap szétesem. Am reggel felkelek az ágyból, s a_ mo­tor megy tovább. És nem áll meg, Show must go on, - a show-nak men­ni kell tovább, jut eszembe. Néha me­nekülni szeretnék... milyen jó lenne menekülni... de pontosan tudom, hogy magam elől nem tudok elfutni.” Jön Maurice Bejárt társulata. „Bejárt egy előadás után karon fogott, és azt mondta: »Nem akar a vezetőtáncosom lenni?« Nem akartam elhinni.” Bejárt mellett Markó feljutott a csúcsra. A vi­lágot (a szó szoros értelmében) bejárta, betáncolta, eljutva a hegy csúcsáig. Az egykori, a próbákra mackónadrágban járó szegény pesti fiúból a nemzetközi felső tízezer rajongott géniusza lett. Legnagyobb szerepe talán a Tűzmadár volt, amelytől rengeteg gondolatot, ér­zést, örömet, és szomorúságot kapott. Több mint ötszáz alkalommal táncolta el ezt a szerepet a világ szinte minden táján. „Mai napig el tudnám táncolni, annyira bennem van még most is. Min­den egyes mozdulata...” Számoljanak csak egyszer utána! Egy huszonéves fiatalember, aki jog­gal érezhette, hogy mindent elért... Még sem szállt el. (Habár a szárnyai meglettek volna hozzá...) „Én nem tudok elszállni. Nagy baj, ha megtörténik, mert odafönt le­rángatnak minket. Mint Ikarusz vég­zete... Szárnyakat kaptam, mert soha nem látott körülmények közé kerül­tem. Nem csak anyagilag, nem csak azért, mert a felső tízezerrel nagyon szoros kapcsolatba kerültem. Ez iszonyatos felelősség volt! Ami teg­nap ment, nem biztos, hogy ma men­ni fog. Ha ma ment, nem biztos, hogy holnap is menni fog. Minden­nap újra kellett kezdeni. Mindennap újra kell kezdeni.” Volt, hogy nem ment? - kérdezem tőle - „Nem. Volt hogy sérültem, de olyan, hogy nem ment, olyan soha.” De Bejárt alakjaival való azonosu­lás megváltozott, és vége lett a ka­landnak. „Nem a zsenialitás, nem a minőség, hanem a mondanivaló vál­tozott meg. De nem akarom őt bán­tani...” Bejárt és Markó útjai elvál­nak. Magyarországra jön, és a Balett- intézet akkori végzőseiből megalapít­ja a Győri Balettet. „Épült egy színház, ami alkalmas volta táncra, - tehcnikailag, méretei­ben, és igény is volt rá, hogy történ­jen valami. Ezzel a fiatal kezdőcsa­pattal lehetőség volt arra, hogy mű­vészeti forradalmat csináljunk. Úgy látták, kell egy nemzetközi rangú ember, aki képes erre a forradalom­ra. Én meg úgy gondoltam, hogy mi­után eddig táncművész voltam, és nem alkotó, nem vállalhatom el, amíg előtte ki nem próbálom maga­mat. A fiatalok maximálisan partne­rek voltak! Rajongtak értem, és én rajongtam értük. Ez a nagyon erős kapocs már az első munkánk során kialakult, amit az Opera-beli vizsga­előadásukra készítettünk - ez volt a Carmina Burana zenéjére írt A nap szerettei című táncelőadás. De a kö­zöttünk lévő kapcsolatnál fontosabb volt, a társulat, és a közönség kontak­tusa.” Markó egyébként bármennyi­re is tiszteli és szereti a klasszikus ba­lettet, ő maga soha nem koreografált ilyen jellegű műveket. A Győri Tánc- és Képzőművészeti Szakközépiskola igazgatása után szin­tén luxus körülmények közé kerül, ez­úttal Richard Wagner unokája veszi pártfogásába, s lesz mai napig a Bayreuthi Ünnepi Játékok állandó ko­reográfusa. Ekkor 1985-öt írunk. Hat év, és vége szakad a Győri Balett igaz­gatói posztjának. „Ha lehet így mon­dani, akkor és ott szárnyaim nőttek, és elszálltam. Azt hittem, meg tudom változtatni az embereket. Az emberek hozzáállását a világhoz. De nem sike­rült.” Nem tudta megértetni a sikerre, megmutatásra vágyó fiataloknak, és a kiöregedés lassú, emésztő tüzétől ret­tegő harmincas éveikben járó művé­szeknek, hogy mindig, minden hely­zetben figyelni kell a másikra. Aztán jött a Magyar Fesztivál, és ezzel elérkeztünk a jelenkorhoz. És amit az előbb olvastak, az még csak a jéghegy csúcsa. „Ezekkel a fiatal, lel­kes, és kiváló művészekkel a Fesztivál Balettet csinálom, ami már önmagá­ban kész szerencse, és a Jóistennek köszönhető.” No meg Kupa Mihály­nak, aki évekkel ezelőtt felajánlotta segítségét a művésznek. Azóta ismét töretlen a lelkesedés, a siker, - s a mozdulatok. Egy kérdés azonban azóta sem hagy nyugton. Mi lesz velünk, ha egyszer már nem lesz? Lesz egy vilá­gunk. Markó Iván nélkül. • Szalay Álmos A szürke feketék és a hófehér vágyak Markó Iván: Bolero - Káin és Abel Az Esztergomi Ünnepi Játékok megnyitotta díszes kapuját, egy tér- iszonyosoknak rémálom nézőtérrel. Mindet leszámítva nagy és méltó csin­nadratta fogadta Markó Iván és társu­latának, a Magyar Fesztivál Balett Bolero - Káin és Ábel című modern- balett show-ját. Kedves, megszeppent, történelmi ruhába burkolt leánykák kí- sérgették hunyorgó elemlámpával a népet a helyére. így kezdődött. Szürke mindennapok, - fekete ruhá­ban. Ülnek, állnak, ölnek, - mozdulat­lanok. Egymás mögött, egymás mel­lett, egymás nyakán. Középen egy hó­fehér centrum, egy hófehér vágy, egy kis csábítás. A szürke feketék észre sem veszik, katatón állapotban süllyedtek el önmagukba, valamikor az idők kezde­tén. A hófehér élni kezd, - a feketék dühösek. Rúgnak, üvöltenek, porrá zúznák a hófehér vágyat, ha tehetnék. Ha tehetnék... Rúgásuk, toporzékolá­suk szép, fegyelmezett ütemekre kop- pan. És a csábítás bedől a szürkék ki­szikkadt vágyainak, odaadná magát ne­kik. De ők nem értik. Elfordulnak tőle. A szürke mindeiínapok dühösen fo­gadnak mindent, ami emlékezteti őket saját feketeségükre. S a hófehér Vágy üvölt. Mindenki akar belőle. S ő ad ma­gából, hiszen ebből létezik. Miután a szürke hétköznapok sötéten-feketén, kielégülten visszamerevednek régi megszokott illataik, színeik közé, a hó­fehér Vágy magára marad, magányo­san gyötri önmagát. Visszajönne, adni szeretne. Am a jéghideg szürke-fekete hétköznapok támadnak, meggyilkolják, - majdnem, - de életben marad. A szürke feketék nem látják meg. A Vágy egyedül, akár a csillagok, felgyullad, magába zár, és meghal. Káin és Ábel: nincs rá jó szó; katartikus, elsöprő, fő­leg az anya szerepe rémületes, s a csábí­tó könnyűvérűek. Markó zsenialitását tükrözi, hogy hamisítatlan arab-izraeli diszkózene (!) adja az érzelmek kon­centrálódását, emelését, - mégsem vá­lik kárára a mondanivalónak. (De a Bolero mellett semmivé válik.) Aztán a meglepetés. Bolero-t látjuk ismét. Ugyanazt. Minden marad a ré­giben; a zene, a szürke feketék, - csak a főszereplő más. Ezúttal egy fiút lá­tunk. Egy fiatal, lázadó, mindenen át­lángoló hiú alázat. A naiv Fiatalságot. A szürke, fekete, irigy, és a képessége­seket, a lázasakat lehűtő gyűlölet, a társadalom. Nem engedik. Ülnek, áll­nak, ölnek, mozdulatlanok. Egymás mögött, egymás mellett egymás nya­kán. Középen a hófehér Szűz, aki tisz­ta, s nem ad magából, mert nem tud­ja, hogy adni kell. A szürke feketék ki­tépik a valóságba. S a Szűz eggyé vá­lik velük, ő is fekete lesz. Halott. Markó rémálmát, és valóságát mutat­ja be. Szavak nélkül. Halálosan. • SLEEPY

Next

/
Thumbnails
Contents