Hídlap, 2004. április-június (2. évfolyam, 65-129. szám)
2004-04-17 / 77. szám
Kortárs MAGA2N-604. 04. 17. Köztünk élnek Szóval, hogy egészen pontosak legyünk Benny Benassi mint dj, azaz lemezlovász működik és ő kreálta meg a „The Biz” formációt, akiknek első bemutatkozó lemeze a Hypnotica. Előre is érdemes jelezni, hogy a nyafka sznobok ne róhassanak fel utólag semmit, az albumról kimásolt első maxi, a Satisfaction már letartolta a slágerlistákat és lassan eléri a misztikus pesti csap magasságát, amikor is onnan is elkezd szép lassan folydogálni. A 14 felvétellel előrukkoló istentelenül gépies muzsikát (szó szerint) legyártó BB és aktuális csapata, a The Biz valljuk be, korrekt munkát végzett. A quartett a kemény jelzőre alkotói szisztémájuk ellenére szolgált rá. És az is igaz, hogy úgy fest, nagyon ráéreztek a srácok meg az az egy szem lányka - akinek vagy egész valóját, vagy csak a hangját szintetizálták hogy a viháncoló-táncolók, akik amúgy szívesen lázadnak, mire is vágynak. Mit is hallhatunk a Hypnotica albumon? Egy jó nagy adagot azokból a hangmintákból, melyek a 80-as években születtek, amikor a korszak gügyeségei még nem voltak értékes lim-lom vacakok a la retro korszak; Ez a hangzás tehát, az a hangzás. De ezzel nincs is baj. Bőséges basszusok kezdik ki hangládáink membránjainak szakítószilárdságát. Ezekből a bányamélységű, Gregor apánk hangját mímelő basszusokkal már találkozhattunk Mr. Oizo lemezén, ami Szintén elég kiborítóan kellemes volt, plusz a kis Plüssállat. Puritán gépdob nyesi fel a dallamcsíkokat, mondjuk abban az ipari ismeretterjesztő film hangulatban, ahogy azt a Kraftwerk-től már megtanulhattuk. És mivel mindig a hangulat a fontos, hát az is megvan. A hangulatfelelős jelen esetben egy robot, akire rábíztuk a szombat esténket, hogy kavarjon néhány ultra futurisztikus dance slágert. A „kis droid” tudatmódosító chip-eket fogyaszthatott, mert az eredmény egészen valón túli, már-már emberi. Mozogni, táncolni, elszállni lehet rá. Képzeljük magunkat a Szárnyas fejvadász vagy az Ötödik elem című filmekben bemutatott metropoliszok és csillagvárosok valamelyikének diszkóklubjába, ahol levehető ajtajú NDK turmixgépekkel együtt ropjuk az atommáglyával alulról megvilágított parketten. A basszus olyan mély, hogy az infernális legalsó regiszterekből rezeg elő, a tüc-tüc-ök helyett finom tompított tappancs puffanásokkal jelez a relé, hogy most. Ismét kiemelném az énekesnő hangjával mívelt hangplasztikai műtétek eredményességét. Miszerint az énekhang mindezek fölött siklik egy többszörös digitális szitán átpaszírozva, a felismerhetet- lenségig transzformálva. Nem hinnénk, hogy ez még zene. Nem is hisszük. Érezzük. A droid eközben tovább muzsikál és énekel: „I Wanna Touch Your Soul!”, azaz „Meg akarom érinteni a lelked”. Hipnotikus, nem? oxi Drogma Ezzel kezdődött a cirkusz. A csernuscirkusz. 2003 végén megjelent egy könyv, ami gyorsabban fogyott, mint a gazdaságos teszkóóvszer. Olyan gyorsan, hogy az áldatlan állapotban lévő magyar könyvpiacon példátlan módon múlt héten elkezdődött a könyv utánnyomása, s mivel a még piacra sem dobott példányok mintegy fele (!) előrendelésben elfogyott, így a harmadik, ke- ményfedeles kiadás időpontját is kitűzték. Dr. Csernus Imre Drogma című könyvéről van szó. „Gyerekkoromban jó orvos szerettem volna lenni. Ez volt az álmom. Megvalósítottam tegnapig. Mert MA ma van, újabb nap a bizonyításra.” Csernust nem érdekli, hogy narkós valaki vagy sem. Ha az, hát váljék egészségére, de vállalja a következményeket, és ne nyavalyogjon. Persze a hatás nem ugyanaz, mint januárban. Akkor még alig-alig ismerték az addiktológia mára félistenné dogmatizált fenegyerekét. A könyvből kihámozható Csernus-tanok önkéntelenül is megkoptak a média „ráállásának” köszönhetően. Nagy kár érte. A Gsemus személye körül kialakult bűvöletben szinte nyoma veszett a könyv másik két alkotójának, Dobai Benedeknek és Tárnok Alfonznak, akik egykor mindketten a doktor betegei voltak. Tárnoki például így reflektálja önmagát: „Alfonz nevű Budapest világfővárosban, Kettőezerhárom, I november húszadikán kelt.” Ez a jellegzetes stíl egyébként a könyv egészén végigvonul, s gondoskodik arról, hogy egyik percről a másikra átvedd egy akut betrippezett életérzését. Kiüresedett, nyomasztó, naplószerű fogalmazvány, amely talán éppen vulgáris és drogszlenges nyelvezete miatt sodró lendületű és ijesztően magával ragadó. Igazi intravénás élmény. A könyv egyik nagy erénye, hogy nemcsak a I szerzők rendkívül hangulatfestő életrajzai találjuk | meg benne, hanem a Magyarországon kapható I drogok legfontosabb infói is helyet kapnak az utol- I só oldalakon. Csernus szerint nem az a legmegdöbbentőbb, hogy vannak , hanem az a tény, hogy a hazánkban évek óta folyó felvilágosítómunka ellenére nem csak a fiatalok, de még a szülők sincsenek tisztában azzal, hogy mit jelent drogosnak lenni. „Aki rendszeresen használ drogot - az alkohol, a játék, bármi ideszámít -, ami miatt elveszíti önkontrollját, kiszolgáltatottjává válik szenvedélyének. Egy narkós mindig boldog akar lenni. Tetteiért a felelősséget a családjára, párjára, barátaira hárítja, ő mindig a körülmények áldozata.” A doktor nem hisz nekik, és nem szereti őket. Éppen ezért ellenszenves a legtöbb drogsegítőcsapatnak, akik szerint a könyv nem több, mint egy nagy, de okos átverés. („A kocsmában is az kapja meg előbb a sört, aki hangosabb.”) Dobai és Tárnok nem foglal állást ebben a kérdésben, inkább Csemustól függetlenül írja a saját naplóját, nem asszisztál a doktor imidzsépítéséhez. Mivel egyikük sem profi fogalmazó, néhol kissé szétesik a sztori, és a nagy lendület időnként kifullad. Persze ettől függetlenül Csernusnak még jól megy. Összegzés: Olyan, mintha belőnéd magad. Brutális drogkönyv igazi „résztvevőkkel”. sundy •S' " ' ... ---............................. Uj tárlat nyílt meg a hét elején a Duna Múzeum Galériájában. A kiállított fotók a tengerek színes élővilágát mutatják be. A képek Dombóvári Tibor munkái. Kuriózumnak számít, hogy egy miskolci születésű, tehát magyar úriember, egy tenger nélküli ország polgára tud ilyen képeket prezentálni. A művész több díjat nyert már nemzetközi fotópályázatokon és az Év természetfotósa pályázaton is többször nyert első helyezést. Most a Duna parti városban, Esztergomban is megcsodálhatjuk A tengerek titkos világa című kiállítását..- Nem mindennapi dolog, főleg hazánkban a búvárfotózás. Hogy került ez a nem mindennapi téma a látókörébe?- Már majdnem harminc éves voltam, mikor 1985-ben elkezdtem természetfotózással foglalkozni. Ekkor jutottam el Kubába egy hónapra a haverokkal csavarogni és elkezdtem búvárkodni. Meghatározó élményben volt részem, soha sem felejtem el azt a pillanatot. Megláttam a víz alatti világot és egyből az jutott eszembe, az motivált, hogy ezt le kell fotózni és megmutatni mindenkinek, mert annyira szépek, érdekesek és izgalmasak vagy éppen csúnyák. A kezdtet kezdetétől az motivált, hogy ezt meg kell mutatni mindenkinek, mert fantasztikus dolgokat lát az ember a víz alatt. Első látásra szerelem volt. Akkor határoztam el, hogy megtanulok búvárfotózni. Azóta ez az életem.- Hol, milyen módon sajátította el a technikát?- Autodidakta módon tanultam meg fotózni, mivel a 80-as évek közepén még nem volt internet, nem voltak könyvek, irodalom a témában.- Mennyivel drágább a búvárfotózás, mint a szárazföldi, „hagyományos” természetfotózás?- Nem drágább. Én rendes, normális fényképezőgéppel dolgozom. Ezt beleteszem egy vízhatlan tokba, amiből ki van vezetve az összes szükséges kezelő szer. Vannak olyan gépek is, amelyeket minden további nélkül bele lehet tenni vízbe, de azokkal nem lehet ilyen jó felvételeket készíteni. A kiállított képek eredetije tehát dia, ezeket szkennelem be és nyomtatom ki.- Mi a különbség a víz alatti és feletti fotózás között?- Semmi különbség nincs. Szerintem csak jó fotó van és rossz. Meg kell tanulni a technikát. A nyolcvanas évek végén rájöttem arra, hogy nem hivatkozhatok még magam előtt sem a körülményekre, csak a végeredmény számít, hogy megfelel az én elképzeléseimnek vagy nem. Nem lehet mellébeszélni, hogy zavaros volt a víz, nagy volt az áramlás. Abban viszont más ez a munka, hogy meg kell szervezni a búvárkodást, bár a szárazföldön is nehéz jó helyet találni, ahol lehet bizonyos fajokat fotózni. De a képeim természetfotós mértékkel mérhetők és kérem is hogy azzal mérjék. Ne vegyék figyelembe, hogy víz alatt készültek. Azt nézzék, hogy fotók, melyek valamilyen módon hatnak az emberekre. Az a jó kép, amit az ember nem tud kikerülni, még jobb, ha hasonló érzést vált ki a nézőből, mint amit a fotósból. Nagyon sok búvár fotós barátom van, akik nem készítenek ilyen jó képeket, mert nem képesek attól elszakadni, hogy mentegetik magukat a körülmények miatt.- Gondolom, nem egyszerű az utazások megszervezése sem.- Egy magyar búvárfotósnak sok minden mást is kell tudnia, ellentétben szárazföldi kollégáival. Az is művészet míg az ember megszervezi, hogy eljusson az ilyen helyekre. Az energiám nagy részét az veszi el, hogy pénzt, szponzort keresek az utakhoz. Pápua Új-Guineában úgy voltam négyszer, hogy meghívtak fotózni, és ötödször is megyek, mert egy fotópályázatnak ez volt a fődíja. Egyiptom, a Vörös-tenger viszonylag olcsón elérhető.- Hazánk édesvizeiben is szokott fotózni?- Nem sajnos, mivel a magyarországi édesvizek fotózásra alkalmatlanok. Nem mintha nem lenne bennük elég érdekes élőlény, csak a vizek átlátszósága ezt nem teszi lehetővé.- Gyanítom, akadtak fotózás közben „forró” pillanatok is. Az egyik itt kiállított fotóján egy meglehetősen ijesztő külsejű krokodil látható a víz alól fotózva...- A bordáskrokodil megnő három- három és fél méterre is, de a képen látható példány még kicsi volt. Pápua Új-Guineában a harmadik utam alkalmával fotóztam le ezt a példányt. Egyszer csak jött egy üzenet, hogy az egyik öbölben a bennszülöttek találtak egy bordáskrokodilt. A fotó úgy készült, hogy az állatot körbe fogták, persze nem hálóval, hanem a bennszülöttek terelték felém. Felmerül a kérdés, hogy ez mennyire etikus, de vadon élő, nem befogott példányt, eredeti környezetben fotóztam. Tehát megfelel a követelményeknek.- Mennyi időt tölt a víz alatt?- Otthon vagyok a vízben, szinte a lételemem. Egyszerűen hiányérzetem van, ha pár hétig, hónapig nem tudok víz alá merülni. Naponta öt-hat órát, éves szinten kb. kétszáz órát tesz ki a munka és kétszázötven tekercs filmet. Gál Kata Benny Benassi/The Biz: (kiadó'.Record Express) Másnak is látnia kell!
