Északkeleti Ujság, 1918 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1918-01-12 / 2. szám

2-ik szám

Aík oldal.

északkeleti újság Nagykároly es érmellék

Az oszlrák politikusok eltűr k azt, hogy c.'-eh nátiók irigy szemekkel szent hataraink felé fordu!janak. S hogy vakmerőségükben nyíltan fegyvert nem fognak ellenünk csak nemesen gondolkozó és a magyar dicsőség iránt teijes elismeréssel lévő fiatal k:rá;yunknak köszönhető, ki hazánk épségben maradását királyi szavával biztosította.

És ez a királyi szó nekünk nagyon fontos! E szó tart viss-a bennünket attól. hogy felemelt öklünk le ne sújtson a rágalmazók szennyes hadára:

Hát mitakar még Ausztria!? Elvette a vérünket, fiainkat, apáinkat. Elvette a nyugalmunkat s minden boldogságunkat! Most még gyermgkeink szájából is kiakarja venni az amúgy is száraz és keserű falapot azért, hogy mi tápláljuk és neveljük azt a tájt, mely későben talán fegyvert is fog fogni ellenünk. Ezért tagadj meg a szén és gyapjú behozatalát, hogy gyermekeink didergő teste indítson meg bennünket mindennapi kenyerünk átadására!

Mi ezt nem fogjuk tenni! A vihar ezen borzalmas, utolsó dühe is végig fog suhanni rajtunk és mi kifogjuk birni azt, mert mindig azokra a beszélő, siró keresztre gondolunk, bosszúért kiáltanak a megmaradóitokhoz, s amelyek bánatos, de dicsőséges ereklyélyét Hungáriának ! M—y.

mwmEMaamwsM

I BORODY GYÖRGY, g

g (1849-19:8.)

Havas eső esik. A téli természet szép fehér hótakaróját kíméletlen szelek sodorják a városháza előtt várakózók szemébe. S révedező szemünk nehezen tud megküzdeni vele, mert még ennél is hatalmasabb ellenséggel van

dolga: az előtörő sűrű könnyekkel. És megállunk és tudjuk, hogy Borody Györgyöt temetjük ezen a havas, Eéli délutánon.

Borody György nincs többé! Mindenkor oly hatalmas lelki ereje nem bírta mára vias- kodást a földi múlandósággal, mert hiszen az égig érő szikla hegyek is leomlanak, elporladnak egykoron.

£s Borody György ilyen sziklája volt a férfiasságnak. Nem tudta őt ledönteni vihar, a hullámok tetején is bátor és büszke férfi volt, kit csak az Idő mindent megörlő ereje volt képes elragadni tőlünk.

Ez az Idp igen kegyetlen volt hozzánk. Mi nehezen tudjuk, nélkülözni Borody Györgyöt, a tudás becáületesség és puritán jellem eme fényes mintaképét.

Á glóriás 1849-ik esztendő szülte őt. Itt született, ebben a városban, hol tetemei is pihennek immár! A boldog gyermekkor fiatal éveit is itt töltötte s itt ismerkedett meg a betűk nagy tudományával. Középiskoláit a nagyváradi hires praemontrei főgimnáziumban végezte s rendkívüli szorgalma és fényes tudása által máris magára vonta tanárai figyelmét. Jogászkodni Nagyváradon jogász'kodott, ebbén a gyögyörü kőrösmenti városban. Az ügyvédi vizsgájának 1873-ban történt letétele után visszaköltözött szülővárosába, hol is a-' közönség bizalma és szeretete már az 1877-ik esztendőben a város tiszti ügyészi tisztségére emelte őt, amit azóta mindenki megelégedésére, a város és a közjavak hasznára oly sok éven át viselt is.

Borody Qyörgy akkor került a város tiszti ügyészi állásába, mikor az egész város jogi ügyeinek vitele munkaerő híján az ő vál- laira kellett nehezednie. De ezek a vállak erősek voltak s a kiapadhatatlan tetterő uj és uj nemes cselekédetekré ösztönözte Őt.'

Mindenütt tiszteletnek és becsületnek örvendett. Tizenhat hosszú éven át a gróf Károlyi Sándor uradalmának volt ügyésze' és huszonöt évig a nemes Jasztrabszky család jogtanácsosa.

A bizalom a Nagykárolyi Takarékpénztár Egyesület, e kiváló és humánus intézet ügyészév is emelte s tiz évig vezette annak jogi ügyeit. 1891-ben ő volt egyik megalapítója a Kereskedelmi Bank R -T.-nak is. S negyven évig a „Polgári-Casinó“ ügyészi állását viselte.

íme, egész éleiét a munka jegyében töltötte el, mely munka mindig a köznek és soha önző érdekeknek szolgája nem volt. Ily munkás, magasztos élet után csodi-e, ha könnyekkel keli megbirkóznunk, mikor megállunk a koszosukkal borított koporsó előtt.

Az emlékezet földi virágai borítják el azt, mind m.giuyi szerete tlek, hálának elismerő zálogai. Meghatottan elvassuk a szallagokról: „Mélységes bánattal: Pepid.“ „Drága, jó Apukánknak: Béla és Dezső“ „Szeretett Atyánknak: Baby és Elemér.“ „Drága jó Apukánknak : Lajos és Irén.“ „Szeretett tiszti föügyér szenek: Nagykároly város közönsége.“ „Hálás megemlékezésül: Latinovits Róza.“ „Szeretett volt primcipalisának : Dr. Vetzak Ede.“ „Szeretett Gyuri bácsinak : aSzilágyi család.“ „Szeretete jeléül: a Papp család.“ „Szeretett jó szomszédunknak: Annus és Pista.“ Azonkívül mpozáns és gyönyörű koszorút helyezett le az, ügyvédi kar és a „Polgári Cassinó is.

És mikor elvegyülünk a temetési menetbe az emlékezés lelki koszorúját mi is lehelyezzük, oda kün a temetőben : egy sírjára hulló igaz köny alakjában.

Az emlékezés szelin nemtője gyújtson égi fényt sírja fölött.

4 közigazgatási bizottság ülése.

Szatmárvánnegye közigazgatási bizottsága f, hó 11-én ülést tartott, melyen a szakelőadókon, kívül részt vettek : Dr. Falussy *• Árpád Jármy Béla képviselők, Madarassy Dezső, Tóth Móric,.Lub.y Béla, Dr; Böszörményi Emil, Dr. Nemestótbi Szabó Antal, és Dr. Vetzák Ede, bizottsági tagok.

Az ülés első tárgyát a közélelmezési miniszternek azon rendelete képezte, hogy Szatmárvármegyének a közélmezési hivatalba már beszállított 1117 vaggon terményen felül még 700 vaggon terményt kell pótlólag beszállítania.

érzéketlen gyűrű arany karja. Emlékszik-e arra az egv, első tiszta csókra, amelyet a homlokomra lopott. Hosszasan, tüzesen. Mintha csak csókjával a lelkét akarta volna belém lehelni, mig arcomra ráfoly ; arc írói a válásunk keserű könnye.

Emlékszik-e? — Emlékszik-e?

Halaványan, a leikéig megdöbbenve bámult maga elébe. Jól látta ő most is azt az esővel siró szomorú délutánt. Emlékezett mindenre. De nem engedte emlékét a tudatvilágbn. Letagadta. Igyekezett elvonni magától multusok közös, vissza-visszatérő emlékét. Tagadólag feleit most is.

— Miket beszél maga? Én semmire se emlékszem! Kiéreztem hangjából a tagadását Leolvastam halovány arcáról, lecsukott szeméről, hogy nem beszél igazat. Azok az emlékek vibráltak a lelke előtt most is. Ura lettem a helyzetnek. Diadalmaskodni akartam egészen. Megfogtam a kézét. Perzselően meleg hangon suttogtam felé:

—■ Nem igaz, hogy nem emlékszel, Szavad ugyan mondja, de a szemed, szived, arcod mást bizonyít. Nem lehet oly könnyen felejteni, nem lehet a szivünk dobogását tudatosan megfékezni. Esküdhetünk , százszor az ellenkezőjére, szivünk őrült dobogása, arcunk gyors elsápadása hangos bizonyiték, áruló jel leszen az igazságról.

Még sokáig — sokat tudtam volna szólni. Elemében voltam. Forró keze kezemben lüktetett s elárulta remegésévei azt, hogy igazat beszélek. Mámorossá tett a leány fellángoló letagadott szerelme.

De valami történt s elhallgatott a szám, elfogyott a mámorom virága.

Mariska megállód. Hirtelen, dacosan. Szép, halovány arcu fejét felvetette. Tudatosan, büszkén. Szeme szemembe villámolt. Keze ke emben izzott. Szőrit üt jeltadón, szóerö- s tésképen

— Igen, én emlékszem, kedves barátom Emlékszem mindenre, sírásomra, szavamra liszt un. De ezen emlékbe bánat sir belé, Olyan az egész, mint egv terhelt álom. Utálom a múltam. Bánom a könnyemet. Szavaimmal megtagadom régi szavamat.

Dacra daccal, gőgre gőg! Én is odamondtám :

— Hát a csókja?

Megtorpant a leány. Feje eíőrecsukloít. Kereste a földön, bogy mit válaszoljon.

Megtalálta.

Szelíden, nyugodtan, kérőén szólt már:-- Gyermekleány voltain, pulyaésszel tettem, amit tettem.

Szemébe áruló 'könnycsepp szökött

— Igazán nem szép magától, hogy rá-' emlékeztet. Maga tudja a legjobban milyen voltam akkor.

— igaza van. Tudom. Fs a hangom fenyegető, büszkeséggel dongott. Tudom, hogy mi volt maga. Szép, szerelmes, üdvös angyalom volt. A maga arcát láttam mindenütt. A maga lelke suttogása kisért utamon. Tudom mi volt maga és látom, hogy mivé lett. Kicsinyesen akar megbünietni a hibámért, melyet már rég megbántam. Letagadja múltúnkat, rátapos az emlékekre. Ütni. vágni, sértegetni akar. Kacsérkodik mással. Rossz a taktikája — kisasszony — mondhatom, nagyon rossz. Ütéssel, veréssel engem nem lehet büntetni. Annál kevésbbé megtörni. Féltékennyé sem

tesz. Ostobaság volna. Hiszen maga mondta, hogy sohase volt igazán tudatosan az enyém. Bolond félti a más dolgát. Es igy tovább.

Durva voltam, tudom. Nem bírtam magammal. Nem készültem el ilyenre. Nem szoktam meg a szavak vágását. Egy pillanat alalt már én is feledtem mindent. Virágos szerelmem úgy bukott el, mint a rét virága, ha fagyos szél csókolja végig. Még csak fel sem jajdul.

Kacagva tudtam már tőle búcsút venni.

— Köszönöm ez estét. Köszönöm, hogy segített a sirbatenni egy kihűlt világot.

Megértette. Felsőhajtott s befordult a kisajtójukon. Másnap elutaztam; Zajos, élettől pezsgő fürdőn éltem. Hegyek között jártam. Üdültem és vi dáhi akartam lenni. Sikerült is Csak estedén szállott meg a vágy hazaszállani. Magálni egy iapostetős, nagy ház kapujában. Bemondani valakinek, hogy a szivem vérzik. Onnan vérzik, ott sajog, ahonnan a szerelme gyökerét kitéptem. Nem akar gyógyulni. Csak fáj, csak fáj,csak fáj.

Hírek jöttek hazulról is. Mariska is elment. Egy sor volt a bucsuzása tőlem. Nem ő irta. A húgomnak tollába diktálta:

— Az az este, az az este volt az életem legmegbünhődtebb vétke.

Miért vagyunk mi két világ, amely meg- hasonlik. Miért vagyunk mi két csillag, mely egymás körül kering, de összeforrni, egyesülni sohasem fog talán.