Északkeleti Ujság, 1918 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1918-05-25 / 21. szám
X. évfolyam. Nagykároly, 1QÍ8. május 25. 21-ik szám. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. — A NAGYKÁROLYI KERESKEDŐ TÁRSULAT HIVATALOS KÖZLÖNYE. Slőíisetési árak: Egész évre .......................................... 12 korona. Fé lévre ..........................................................6 „ Negyedévre ........................................... 3 Tanítóknak egész évre...................................10 Fész e-rkeszt® : DR. VETZÁK EDE. MEEiELSNIK MINDEN SZOMBATOK Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 29. SZÁM. (,,KŐLC3EY-NYOMSA“ R.-T. NAGYKÁROLY.) Hirdetések ugyanott vétetnek fel. ~ 1 Nviítiér sera 1 K 20 fillér. —HBMH—M———— A Magyar keletiek épen olyan kitagadott testvérei voltak a magyarságnak, mint a magyar görög katholikusok. Erdély székelylakta vidékein, az oláhság közé beékelve tiszta magyarajku községeket találunk, melyeknek görög keleti vailásu lakossága évszázadok óta a román görög keleti püspökség fennhatósága alá tartozik. A magyarság, melynek sokfelé elfolyó vérvesztesége alig pótolható, nem nézheti közönyösen az eloláhosodás veszélyének kitett véreinek helyzetét. Hogy e színtiszta magyarság megtartása érdekében mindezideig az illetékes püspökség fel nem állíttatott, az nem azt jelenti, hogy nem volt reá szükség, hanem azt, hogy a mindenkori kormányok elhanyagolták. Talán még évtizedekig nem is kerülne reá sor, vagy a jó magyar görög keletiek eloláhosodásával tárgytalanná lenne a kérdés, ha nem irányítja rá a figyelmet a magyar politikai életnek egyik kimagasló alakja, az igazi hazafias fajmagyar politikának egyik érdemes képviselője, dr. Falussy Árpád, országgyűlési képviselőnk. Közszeretetben álló képviselőnk ezen újabb akciója ismételten tanúsítja, hogy kerületünk képviseletét érdemesebb hazafira, mint rá, nem is bízhattuk volna. Ezen tettévei is bebizonyította, hogy a magyarság érdekeinek mindenkor éber, lelkiismeretes őre. Ismerjük az ő tiszta, fajmagyar érzületét vármegyei életünk múltjából is, amikor sokszor láthattuk, hogy a nemzetiségek létérdekeinek támadása nélkül minkenkor védelmére kelt a magyar nemzeti állam eszméjének. Minden kicsinyes elfogultságtól menten csak egy magasabb politikai cél vezeti őt, magyar nemzeti államot építeni. E cél nem a magyarságért való, hanem sokkal magasabbért. Az államért. A túlfeszített középeurópai faji aspirációk nem a magyarságot, hanem a magyar államot veszélyeztetik. Ennek az államnak, mely egyforma védelmet nyújt minden fiának, fent kell maradnia mint olyan államalakulatnak, mely a legtökéletesebb konsolidációt biztosítja a rajta lakó népeknek. Vagy óhajt-e ma cserélni egy magyarországi román Ts a romániai fajrokonnal, vagy a szerb a szerbiai honfitársával? Vágyik-e a mi ruthénünk a bolsevikiek rémuralma alá? Az ezeréves Magyarország a jog, függetlenség és szabadság hazáját jelenti minden rajta lakó nemzetiség számára ma is. Hogy régen is az volt, azt mutatja áz tény, hogy az ezeréves magyar „elnyomás“ dacára is, még ma is érintetlen nemzetiségi területeink vannak, mig más nemzetek már évszázadokkal ezelőtt eggyé olvasztották népeiket. Mert Olaszország, Franciaország, vagy Németország ezelőtt évszázadokkal épen olyan heterogén népelemekbői állott, mint ma Magyarország, de az erőszak ledöntötte a válaszfalakat. Akkor sok vér és köny folyt ott emiatt, de ma nekik jobb. Magyarország nem az Isten rendeléséből nemzetiségi állam ma is, hanem a magyarság türelmességéből. Ilyen múlt után a nemzetiségeink mai helyzetében nem agressivitást, hanem az egyedül biztos alapot adó magyar nemzeti állam keretébe való beilleszkedést diktál a józan belátás. Nekünk magyaroknak pedig állami létünk függ attól, hogy egységet teremtsünk. Amikor az államnyelv ellen annyi bűnt követnek el hibás itéletü politikusaink, elégtétellel, büszke örömmel hivatkozunk országgyűlési képviselőnkre, aki a magyarnyelvhez kötött választójog kérdésében is, most meg a görögkeleti magyar püspökség felállításának indítványozásával ismételten kimagasló szerepet tölt be az országos politikában. / Szeretlek . . • Toll van a kezemben, Te vagy az eszemben . . Szeretlek! Leírnám nevedet Szivem is megremeg . . Szeretlek 1 írnék rólad szépen Csak egyre emlékszem . Szeretlek! Az utcán vártalak Nem láttál — láttalak . Szeretlek! Bűneim meggyóntam, Könyeztem, zokogtam . . Szeretlek! Álmom vált válóra Sorsom szivem sorsa . . Szeretlek! Idegenbe járva Nem leszek már árva . . Szeretlek! Kigunyolsz? Kinevetsz? Még az is gyönyör lesz . . • • Szeretlek 1 Félek, de megkérdem, Csalfa-e reményem? Szeretz-e ? Berkes önkéntes. A falusiak. Irta: Kincses István. Király Jánosnét a asszonyok megoktatták a vasutban, hogy negyven koronán alul a világért se adja darabját a libájának, mert halálos vétek volna értük. — Tartsd ötvenre ! — bucsuszkodott el tőle az állomás kapujában Abért Istókné — megadják érte. Én mondom, Örzsi szivem, hogy megadják. S a fiatal tapasztalatlan menyecske hálás szívvel vette a jóakaratu tanácsokat. A kis libákat is a vén lúd viszi a tarlóra. A sok utas tolongott a kijáró körül is. Király Jánosnénak vigyáznia kellett.hogyebbena tolongásban le ne forduljon fejéről a kosár libástul. így is, mikor a kapun végre ki tudott ká- szolódni, majdnem az ölébe fordult három ott várakozó asszonyságnak. Hanem azok nagyon szívesek voltak: sze retettel tárták szét két karjukat elébe, hogy a tolongástól megvédelmezzék. Király Jánosné azt sem tudta, melyiket válassza. Milyen jók is azok a városi emberek! — Hogy adja lelkem darabját a libának? — tudakolta egyik igazi szerető kedvességgel. — Jöjjön! — ragadta meg a másik két kezénél fogva, még mielőtt a liba árát megmondhatta volna — én veszem meg. Jó árt adok érte. — Adja darabját ötvenöt koronáért? — szólt közbe a harmadik. — Ötvenöt koronáért? bökte ki amúgy gondolatban elcsodálkozva Király Jánosné. — Hiszen Abért Istókné is csak ötvenre taksálta. Az pedig ért hozzá. Rázni próbálta a fejét. — Nem adja? — boszankodott az ajánlatot tevő — hát nem bánom, adok hatvanat érte. — Én hetvenért tartom — licitált hegyébe a másik. A szelíd falusi asszony csak bámult. Hinni sem akart a szemének, fülének, mert hogy valaki a liba darabjáért hetven koronát beígérjen, ostobaság. Ki hallotta? Annyi pénzt el sem merne fogadni értük. Pedig az asszonyok egymás között veszekedni kezdtek, kié legyen a liba. Nem is voltak olyan jóságos népek, amilyeneknek őket első tekintetre gondolta. Szitkozódtak, káromkod- tek, akárcsak könyvből olvasták volna. És abból a sok szitokból Király Jánosnénak is kijutott. — Mit, hogy hetven koronáért nem adja? — rontott neki a legpaprikásabb asszony hát van magának lelke? A falusi asszony éppen válaszolni akart, de szavába esett a másik: — Nem bánom, megadom, a hetvenötöt. De fillérrel sem többet, tudja? Emiatt is sütni fogják magát az ördögök, várjon csak. Azzal lekapta Király Jánosné fejéről a kosarat, kihúzott egy libát a nyakánál fogva, hogy szegény falusi asszony elszörnyülködött, amiért olyan durván is bánhatik valaki az ilyen jámbor álattal; kezébe nyomott Királynénak csomó bankót és futásnak eredt. Mindez pillanat müve volt, meg sem lehetett volna akadályozni, annyi erőszakkal csinálta ez a városi asszony. Királyné a bankókat kezdte olvasni.Kiváncsi volt, ha csakugyan megvan-e a hetvenöt korona, mert sokszor hallotta, ezekben a városi népekben megbízni nem valami tanácsos.
