Északkeleti Ujság, 1918 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1918-10-05 / 40. szám
X. évfolyam. Nagykároly, 1918. október 5. 40-ík iwám. Északkeleti újság NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. — A NAGYKÁROLYI KERESKEDŐ TÁRSULAT HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési árak: Egész évre ................................. Félévre .......................................... Negyedévre ................................. Tanítóknak egész évre .. 12 korona' 6 . 3 , 10 , Főszerkesztő : DR. VÉTZÁK EDE. XEG3ELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENY1-UTCZA 20. SZÁM. („KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.) Hirdetések ugyanott vétetnek fel. .......... Ny ilttér sora 1 K 20 fillér. Székhelykérdés. (III. cikk.) Lapunk előbbi két számában már foglalkoztunk a székhely áthelyezésének kérdésével. A szatmári urak akciójával szemben lapunk kötelességének tartja, hogy foglalkozzon a kérdéssel. Nyugodtan, higadtan szólunk miiídenkor a tárgyhoz. Mi nem támadni akarunk, noha védekezni sem igen van okunk. Minthogy azonban a kérdés előbb-utóbb a plenum elé fog ráncigáltatni, szükségesnek tartjuk vele foglalkozni, hogy ezúton is kellő tájékozódást nyújthassunk olvasóinknak az ügy igazi mibenlétéről. Egyik legfőbb törekvésünk épen az, hogy érzelmi momentumok érintése nélkül, tisztán csak a vármegye és nem Nagykároly város érdekéből fektessük fel a kérdést. Nézzük tehát, hogy előnyős-e a székhely átvitele a vármegyére nézve ? E nagy, sőt rendkívüli anyagi áldozat meghozatala előtt, célszerű és mulaszt- hatatlan kötelességünk is latolgatni azokat az előnyöket, melyek az uj beosztásból a megyére származnak. De csakis a megyére és nem pedig Szatmár városára. Mint ahogy viszont azzal sem szabad törődnünk, hogy milyen hatással lenne a székhely elvitele Nagykároly jövő fejlődésére nézve. De ha valaha erre is tekintettel akarnánk lenni, csakis a vármegye általános érdekéből szabadna döntenünk Nagykároly jövőjéről, abban a világításban, hogy vármegyei szempontból mennyire szabad mennünk egy város érdekeinek elismerésében. Nagykárolyt nem önmagáért kell tekintenünk, hanem mint Szatmármegye egyik városát. Bizonyos, hogy a megye tekintettel kell, hogy legyen városaira, de viszont a megye boldogulásának egyik megyei város sem állhat útjában. Ha úgy üdvös, legyen ott a székhely, ahol üdvösebb, ha van. De ennek okát, magyarázatát kell adni a megye közönsége és törvény hatósága előtt. Különben minden önző kilincselés odafönn, a megye megkérdezése nélkül céltalan, az ilyen klikkek vesszőparipáját összetörjük még ide lent a megyében. Nagy politikai, közigazgatási és pénzügyi okok gátolják a megye székhelyének Szatmárra való áttételét. Amint legutóbbi számunkban röviden érintettük, a vármegye hajlékát veszítené el a köny- nyelmü játékban. Minden egyéb akadályát figyelmen kívül hagyva, ez alkalommal csupán ezen anyagi szempontból vegyük tárgyalás alá a székhely áthelyezésének kérdését. Általában véve a pénzügyi, illetve annyagi nehézségeket, melyek a kérdést döntően befolyásolják, megállapíthatjuk, hogy az uj megyeházának Szatmáron való felépítése a vármegyét teljes anyagi tönkremenetellel fenyegetné. Vagyona, tudjuk jól, semmi sincs vármegyénknek, ellenben a törvény által megengedett pótadó teljesen ki van merítve sőt túl van már haladva. Miből lehetne tehát pénzt csinálni? Azonban még tudnunk kell a kővetkezőket is. A nagykárolyi megyeháza telkét, amint előbbi cikkünkben megírtuk, gróf Károlyi Antal adományozta a megyének. Adományozta pedig azon bontó feltétellel, hogy ha ezen telek megszűnnék vármegyei székház céljára szolgálni, tulajdonjoga az adományozóra, illetve jogutódaira száll vissza. A Nagy László által vezetett székhelyharc idején, mikor a szatmáriak a későbbi jogtipró megyefőnök hajóján evezve a nemzeti ellenállást szervező károlyiaktól a székhelyet akarták elragadni, gróf Károlyi István a grófi család nevében ezen kikötésnek telekkönyvi kiHangulatok. Irta: Honti Jenő. Csillagfényes, meleg nyári este. A teli hold kíváncsian néz le az égboltról, mintha az én sorsom iránt érdeklődnék. De úgy látszik nem jól láthat le onnét a magasból, vagy meggyöngült a látóképessége, mert kiváncsi ábrázata állandósult, pedig ha meglátná az én életemet, bizonnyára savanyúvá változnék a képe. Mit is nézne rajtam? Itt állok mereven a kut- nál és belebámulok a sötétbe, mintha széjjel akarnám tépni szemeimmel sz éjszaka fekete fátylát, hogy fényt igyék a szemem, hogy életet érezzék már vibrálni valahol, ne csak a komor elmúlás képe mutassa felém fakó, sárga arcát. A világosságban keresem az életet, a sötétben csak az elmúlástól félek. És mintha igazam lenne. Egymásután kialusznak a házak lámpái, a pirosló ablaküvegek megvakulnak, mindenütt kihal a fény és győz a sötét. Pedig az imént még forrt az élet, még sürgő emberek járkáltak az utcákon a kenyér után a fényben, az életben és — ime kifáradtak. Világosságban élni és kifáradni, szinte megfoghatatlan kontraszt most előttem. Nem értem, hogy lehetséges. Én úgy érzem, hogyha én a fényben járnék, soha ki nem fáradnék; úgy érzem, mintha mindig a tavasz éltető levegőjében fürödnék, mintha mosolygó virágok életnedve duzzadna ereimben, mintha bennem inkarnáló- dott volna a tavasz és minden többi mosolygás, élet csak az én kedvem viszfénye volna. De én a feketeségben tapogatózom, a sötétben botorkálnak lábaim, minden kis kavicsban megbotlok és azt gondolom, hegyek állanak előttem, óriási, vak hegyek, súlyos, át nem látszó anyagmslekuiák gigászai. — Bizonnyára ezek nem engedik hozzám férkőzni a fényt. Hirtelen belemeresztem tekintetemet a holdba. Még mindig néz, még mindig mosolyog. Pedig a sötétbe bámul és — mégis mosolyog. Hogyan? Nekem csak az élet fakaszt mosolyt az ajkamon, én csak a fényben nevetek, mig a feketeségben sírni szeretnék. Önkénytelenül követem a mosolygós arc tekintetét. Már kiváncsi vagyok, mit néz? És ime: egy darab élet a sötétben. Apró gyermekek szilvát magolnak a holnapi lekvár főzéshez. Ártatlan szemük sugara fénylik a fekete éjben. Hangosan vannak. Nevetgélnek, énekelnek. Ilyenkor mindenkinek vígnak kell lenni, mert hiszen a lekvár főzés családi ünnep. Egyszer esik meg egy esztendőben. Milyen kedvvel vesznek ki egy-egy szilrát a halmaz közül. Úgy veszik kezükbe, mintha valóságos aranyalma lenne. De nem sokáig tart ám a szilva jódolgá. Apró, fürge ujjak, kiveszik a magvát és az elcsunyi- tott, nyomorék szilvát szinte dühösen hajtják társaihoz. Mintha mondanák: oda váló vagy azok közé, igy csak megrothadnál, de úgy még lesz belőled valami. Igaz, kínlódni fogsz, nagy üstbe tesznek, szortyogsz-hortyogsz, de végre mégis lekvár leszel. De nem beszélnek ám annyit egy szilvaszemnek, mert ha mindegyiket igy búcsúztatnák el, magolhatnának a jövő termésig. Szaporán megy a munka. — A kút kávájára erősitett gyertya lángja küldözgeti bágyadt sugarait a munkásokra, Lobogó fénye sápadt, mint a haldokló ember arca. A fujdogálö esti szelő meg-megingatja a lángot és ilyenkor kísértetiesen táncoló árnyékok játszanak a fekete földön. — Vége felé közeledik már a munka. A gyertyának már csak csutakja van. Fénye néha olyan kicsiny, mintha egy szentjánosbogárka ülne a kúton. Majd nagyokat lobban. Küzd az elmúlással, a halállal. Élni akar még; sötétséget akar még oszlatni, de már nincs ereje. Kínzó sötétség parányi lámpa. Egyszerre véget ér küzdése, szelíd megadással ráhajlik a deszkára, kialszik örökké. Nem marad meg belőle, csak egy csipetnyi hamu. — Végig néztem ezt a haldoklást és úgy találtam, hogy ilyen az én életem sorja is. Picike fény a fekete éjszakában. Kinos küzdés a sötéttel. Csendes halál. Egy marék hamu és utánna még feketébb éj. — * * * Kellemes meleg nyári este. Már kihalt a nap tüze. Szelíd simogatásu szellő szaladgál a légben. Már mindenki fáradt, csak ő nem. Körülcsókolgat mindent, a sötétedő nagy fákat, a házak barna homlokát, a rétek feketeségét. Hozzám is eljön. Halkan mintha félne hozzám nyúlni, bársonyos ujjakkal simogat, édes ábrándokba altat. Álmodozom, gondolataim olyanok, mint az esti szellő. Szaladgálnak, odarepülnek minden régi kis emlékhez, de nem tudnak semmit sem megsimogatn, cirógatni, hanem keményen, erősen ütődnek mindenhez. Úgy félek, hogy széjjelomlik minden az erős lökésektől; félek, hogy összedül a vár, amibe valaki elől bemenekültem. Pedig most érzem, hogy hiányzik mellőlem, nem vagyok teljes, mintha lényem egy része repült volna el tőlem Nem maradt bennem más, mint hidegség és köd. Nem akarom tudni, hogy ő érette történt mindez. Más okokat keresek. Talán beteg vagyok ? Ellenkezőleg, talán sohasem volt ilyen kielégítő egészségi állapotom. Talán fáradt a fejein ? Nem gondolnám. Vájjon milehet az ok ? A szerelem ? Ah, hiszen régen szakítottunk már,
