Északkeleti Ujság, 1918 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1918-10-05 / 40. szám
2-ik ©Idái. északkeleti újság Nagykároly és ermellék 40-ik szám tüntetése iránt pert indított, melynek eredménye az lett, hogy a legfelsőbb birósag, a kir. Curia 2367—1898. sz. ítéletével a kereseti igényt megállapította, a bontó feltétel telekkönyvi kitüntetését elrendelte, mely rendelkezéshez képest a vármegyeházát magában foglaló nagykárolyi 1297. sz. telekkönyvi betétben a következő szószerint olvasható feljegyzés található: „Érk. 1894. juh 3-án 2230. sz. a. — A debreczeni kir. Ítélőtáblának 5710—1892. és a ni. kir. Curiának 2367—1893. p. sz. Ítélete alapján azon körülmény, Jiogy Afl. sorszámú belső telek tulajdonjoga Szatmármegyét csak addig illeti, ameddig ezen belső telken levő épületek a vármegyei székház céljaira szolgálnak, ezen cél megszűntével pedig a telek tulajdona gróf Károlyi Antal örökhagyóra visszaszáll — továbbá, hogy ezen belső telken ievő épületek tulajdonjoga Szatmármegyét illeti, — feljegyeztetik.“ Tehát a gróf Károlyi nemzetségnek feltétlen joga van ahhoz, hogy a megyeház áthelyezése esetén a telket vissza követelje, amiből következik, hogy a vármegye a székházat lebontathatja és elhordathatja. Ennyit megtehet, de többet nem. Van azonban még egy másik komplikáció is. Annak idején, a királyi bíróságok szervezésekor Szatmármegye azt a kötelezettséget vállalta magára, hogy a megyeháza hátulsó épületét a járásbíróság céljaira örök időkre díjtalanul átengedi. Ha tehát a járásbíróság is elvesztené az épületét, ami a székhely áthelyezésével bekövetkezik, a megyének ezirányban is nagy kötelezettsége áll fenn. Tehát a székhely áthelyezése esetén az-vár a megyére, hogy: 1. lebontatja az uj, hatalmas megyeházat, 2. felépít Szatmáron egy uj megyeházat, 3. telket vesz és épit Nagykárolyban járásbirósági épületet. Azt hisszük, sikerült magunkat eleve kimondott szempontunkhoz kötni, hogy a kérdést ne Nagykároly város, hanem kizárólag a vármegye érdekeinek szempontjából tárgyaljuk és ennek a tárgyalásnak során természetszerűleg az a tényállás domborodott ki, hogy nem csak Nagykárolynak van szüksége reá, hogy itt megyeszékhely legyen, hanem a vármegyénk érdeke, hogy itt legyen és itt maradjon a megye székhelye. Ez az érem egyik oldala! Majd megmutatjuk a másikat is. bizonnyára felejteni igyekszünk mind a ketten. Megszakadtak a régi álmok, melyeket együtt szövögettünk, boldogságról, szerelemről. Aludni akarok, nem akarok semmit sem látni, semmit sem hallani. Azt akarom, hogy narkotikus állapotban járjak itt a földön, hadd vesszen ki belőlem minden érzelem . . . Mindig sötétedő est. Már apró csillagpontok is ragyognak a fekete égabroszon. Nyomasztó csend. Egyszerre csak mélaszavu zongora hangokat hoz felém a simogató szellő. Ábrándos, szomorú nóta elhaló akkordjai csengenek fülemben. Lassan, ünnepélyesen húzódnak be, mint akiknek már ismerős az ütjük és sietniük sem kell. Hallgatom a zenét egy ideig minden gondolat nélkül. De ime hirtelen eszembe jut, hogy ez az ő nótája. Milyen csengő hangon és mennyi érzéssel szokta ő e nótát dalolni? Úgy bugyogtak ki száján a nóta hangjai, mint a kristálytiszta patak vize kifakad a hegy lábából, mely egy nagy világot ölel magába. Élet fakad a forrás nyomán, élet, szerelem lüktet dalában, mely virágot fakaszt és uj, szebb világot varázsol ebbe a reális földi létbe. Hányszor hallgattam e szomorú dált! Hányszor merített édes álomba hangjainak pön- gése: Most is magával húz, von, ragad, mint valami ellenállhatatlan mágneses erő, mely oda- / tapad lelkemhez. — Felállók. Lassan megindulok, elfelejtek mindent, tátongó űrt, régi hidegséget. Most mán megyek, rohanok a hangok felé. — Irta: Botiinger Pál. 1849 október 6-ának emléke gyászos érzelmeket kelt fel bennünk minden évben. Az a szomorú esemény okozza ezt, mely e naphoz fűződik. Hisz a nemzet legszebb virágait törték le ezen a napon, amely virágok pedig oly gyönyörűen díszítették hires Pannónia szép virágos kertjét. Ezen a napon szállott le tizenhárom fényes csillag hazánk egéről, hogy fényükkel ezután a hazafiak szivét gerjesszék honszerelemre. S mikor ezekre a gyászos eseményekre vissza gondolunk, eszünkbe jut e sokat szenvedett hazának minden nyomorúsága, mely azelőtt is, azóta is nyomasztólag hat minden igaz hazafi lelkére. És vájjon mi az oka annak, hngy borult egünkön oly sokáig nem oszlotj szét a sötét felhő ? Talán a múltért bűnhődött ez a nemzet, vagy jövőjéért? Pedig már Kölcsey is panaszos türelmetlenséggel mondja: „meg- bünhődte már e nép, a múltat s jövendőt“. Vagy a magyarnak már végzete az, hogy szenvedjen és sohasem legyen,vig? Hisz nagy fiai mindig arra törekedtek, hogy eloszlassák a sok bajt és utjátállják a szenvedéseknek. Sajnos azonban, hogy a nemzeti ideálok sokak lelkében lanyhulni, lassan-lassan pedig kihalni kezdtek. Mikor pedig olyan fiai támadtak, akik küzdeni és szenvedni is tudtak a hazáért, nemzeti törekvéseiket, áldozates honszerelmüket vérükbe fojtották. A kiontott vér azonban nem folyt hiába. Hisz’ emellett tanúskodik ezer éves múltúnk és nemzeti történelmünk minden lapja, Küzdelmeinkben mindig magunkra hagyattunk, tehát már régen elvesztünk volna, ha a kiontott vérnek nem lett volna termékenyítő hatása. „Ezer éve, hogy ezt a fát ültették a hős apák S az utódok vész-vihar közt híven, gonddal [ápolták !„ Épen ezért méltók is apáikhoz; — de nem is lehet az másként, mert „csak sast szemzenek a sasok . . .“ A sas merészségével és az oroszlán erejével szálltak mindig síkra, mikor nemzeti létünk megvédéséről volt szó. Igy^volt ez 1848-ban, igy van ez ma is. Mikor a „haza veszélyben“ volt s ma minden oldalról reá törő ellenség megsemmisítéssel fenyegette, mint egy ember ragadott kardot, hogy jogait és szabadságát megvédje s szent lelkesedéssel sorakozott azok alá a zászlók alá, melyekre a „szent szabadság“ jelszavát írták. S bár oroszlánként harcolt és erkölcsileg, fölénybe került, mégis a roppant ellenséggel nem tudott megküzdeni a maroknyi nemzet, — Világosnál letette a fegyvert. Ami ezután következett arról talán jobb volna nem emlékezni. De hiszen ma oly sok szívben kigyul az emlékezés szelíd gyertyalángja, melynek komor füstfelhője mögül oly biztatólag tűnik elénk a tizenhárom megdi- csőült alakja. Az egész ország gyászba öltözött azon a napon s a keresztjét cipelő nemzetet a Kálvárián végre keresztre feszítették. — A természet őszi haldoklásának kezdetén. 1849 október 6-ra virradó éjjelen talán nem is sokan tudták, hogy a következő napon a nemzet vértauinak száma tizenhárommal fog gyarapodni. A sok néma sóhaj, mely ezen az éjszakán is elhangzott, másnap hő fohásszá magasztosult s a hazáért meghaltak lelkeit kisérte az égbe. Ó mily megható volt az, mikor a négy első a börtönből kilépve egymást megölelte s úgy indult el a vesztőhelyre, ahol nemsokára hárem-három golyó fúródott mindegyikük mellébe. Mily sok minden volt abban az ölelésben kifejezve mult és jövő, haza- és emberszeretet, bátorság, biztatás hit és bizalom. Nem is a hős életét oltották ki a gyilkos golyók, hanem csak az emberét, mert hisz’ a szellemet, az eszményt megölni nem lehet. — Így szenvedett ki a szabadság négy hőse, vérükkel pecsételve meg azt a szeretetet, melynek életükben vallói voltak. Azonban a tragédiának ez csak könyebb része volt, mert a négy első kegyelem folytán lelte golyó által halálát. A borzalom hideg verítéke akkor fut át rajtunk, mikor szemünk kilenc bitófán akad meg, amelyek mindegyikén a szabadság egy-egy hőse fejezi be dicstelen halállal dicső életét. Mily rettenthetetlen megadással viselték a gyalázatot, hisz’ egyedüli vétkük csak az volt, hogy hazájukat szerették. Hányszor mondhatták magukban „ne ily halált adj’ Istenem, ne ily halált adj énnekem“, hanem inkább „ott essem el a harc mezején, testemen át fújó paripák száguldjanak s úgy szedjék össze elszórt csontjaimat“. — Egymás után léptek a bitó alá s mikor a kilencedik is fügött, a hóhér befejezte munkáját s ezzel a nagy nemzetmegváltó munka is befejezést nyert. A szabadság vértanúi pedig nyugalomra tértek, de emlékük, tettük nem lesz elfeledve soha, mert: „Ők élni fognak, élni mindörökre, Szent lesz, örökké szent a sirgödör Mig eszmény ki nem hal a földön, Mig magyar szellem még magasba tör. Az igét, melyért éltet áldozának, Szivébe Írták az egész hazának, Utódtól fogja hű utód tanulni, Hogyan kell élni s hogyan kell meghalni.“ HIRDETÉSEK jutányos áron felvétetnek.
