Északkeleti Ujság, 1918 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1918-07-27 / 30. szám
X. évfolyam. Nagykároly, 1918. juiius 27. 30-i k szán. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. — A NAGYKÁROLYI KERESKEDŐ TÁRSULAT HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési árak: Egész évre ................................ 12 koronaFélévre ........................................... .. 6 „ Negyedévre ................................. 3 „ Tanítóknak egész évre......................- 10 „ Fészarkesztő: DR. VETZÁK EDE. ESWELBÄIX MI33EM SZ0SBAT8K. Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 30. SZÁM. („KÖLCSEY-NYOMDA* R.-T. NAGYKÁROLY.)- Hirdetések ugyanott vétetnek fel. -------Nv ilttér sora 1 K 20 fillér. á piac. (drkl.) Elkeseredett asszonyok álldogálnak hétfőn a piactéren. Főzniök kellene dolgozó férjeik számára, enni kell adniok éhes gyermekeiknek és a piactéren nincs főzelék féle. Mit adjanak tehát enni? Kenyeret, a mai beosztás mellett ugyancsak vékony szeletkékre kell vágni, ha holnapra is el akarnak tenni. Húst talán? Hiszen ennek ma is 12—14 K-ért mérik kilóját, holott a marha árak május óta legalább 30%>-kal estek! Főzelék volna az egyetlen táplálék és nincs és ismét nincs. Obstruál a vidék! Nem hozza be az uj burgonyát, a zöld babot, a főzőtököt, a korai káposztát stb. Teszi ezt azon okból, mert neszét vette, hogy a rendőrség a közélelmezési miniszter szigorú rendelete alapján nem tűri tovább azt a hihetetlen zsarolást, amit egyesek véghez vittek. Némelyik falusi menyecske 80—100 koronát árult egy-égy hátizsák főzelékből egy hetivásáron s most haragszanak, mert már nem kérhetnek egy maréknyi zöld babért 5 koronát, egy közepes tökért 6-7 koronát, nehány drb burgonyáért 1-2 koronát. Úgy halljuk csapatostul utaznak a megtollasodott falusi kofák Debrecenbe, vagy talán még messzebbre, hogy biztos helyeiken tízszeres áron adják tovább terményeiket. Ez az állapot ma már tűrhetetlen! Nem engedhetjük meg, hogy a környék kiéheztessen, mem nézhetjük tovább, hogy a városi lakosság nélkülözzön a falu csökönyössége miatt! Elhisszük, hogy a vidéki gazdálkodó előtt a pénz már nem bir értékkel, jól tudjuk, hogy a parasztság úgy tele van pénzzel, hogy megolvasni is alig képes bankóinak halmazát. Viszont az is bizonyos hogy azok a szükségleti cikkek, amiket a vidéki nép rendszerint a városban szerezhetett be, ma már képzelhetetlenül drágák. De minderről nem tehet a városi közönség. Amiért a termelőnek drágán kell megfizetnie, ugyanazért drágán fizet a városi is. Közös csapás az ipari cikkek drágasága, amit közös erővel kell az őstermelő áilamban elszenvedni. Ami drága a falusi számára, drága a városinak is, de az előbbinek nagy fölénye, hogy a drágaság mellett legalább nem kell élelmicikkekben nélkülöznie. Méltányos tehát, hogy a termelő fölöslegét a városiaknak átengedje. Semmi sem jogosítja fel a terményekben dús gazdálkodót, hogy a városiakat éhezni hagyja. Az az áldás, amit földje hoz, kell hogy kielégítse a városit is. Az eső nemcsak a falunak esik, nemcsak a falunak melegít a nap. Jogunk van tehát ahhoz, hogy a terményekhez hozzájussunk és pedig a maximált árak mellett, melyek megállapításánál a városi lakosság fizető képessége is figyelembe vétetett, de amelyek a fixből éiő hivatalnoki kar anyagi erejét igy is felülmúlják. Nem tűrhető tovább, hogy a vidék packázzon a várossal. Ám ha nem érzik a közös baj enyhítésének szükségét, módot kell találni, hogy segítsünk az állapotokon. A város a környéknek kell ellátni. Végeredményében a városban dolgozunk a falu jólétéért, biztonságáért. Itt székelnek a hivatalok, melyek közösen szolgálják a vidék érdekeit is, a városi üzletek, a takarékpénztárak, a gyárak, csendőrség, katonaság stb. nemcsak a város, hanem a vidék szükségletének kielégítésére és biztonságának fenntartására hivatvák. Az pedig általános szabály, hogy minden kerület első sorban a saját városának szükségletét tartozik fölöslegével ellátni. Nagykároly várost is saját környékének — és mondhatjuk Dal a betegségről. Beteg vagyok, súlyos nehéz beteg Itt ál! az már éltem alkonyán. Oh Istenem! ifjú éltemnek Mér szakad vége ily korán ! ? Mért szakad vége, mért halok ifjan Csókos, vig életnek rózsás küszöbén Az élet gyönyöréből még semmit sem ittam Csupán bánatát éreztem én! Mért nem szeretnek csókos, szép lányok ? Mért nem néznek rám kacagó szemek? Mért esnek rám szánó pillantások? Mért is vagyok én „szegény beteg“ ? Nem ért meg senki, elhagyottan állok Mint kopár szikla sivár hegytetőn. Egyedül, társtalan égő szívvel járok Lázas szemekkel,... érzőn .. szenvedőn ... Pongrácz Aladár. A szép komédiásleány. Irta: Léber János. Nevetve jött be (meghajolt). A szeme könnyes- barna volt. Fejére fentről fény szakadt S a felkötött trapéz alatt Mosolyogva állt a szép leány .- A szép komédiásleány. — A szó az ajkon mind elült. A térre ijedt csend terült. — „Úristen, ott — a légbe’ fent...?“ — A néma csendben idelent Remegve állt a szép leány: A szép komédiásleány. — Lágyan suhant a halk zene. A nézőtér, — mint egy szeme A zord magasba felfeszült . . . Vékonyrudu trapézon ült, Nyugodtan ült a szép leány: A szép komédiásleány. — övé az est. A taps neki Dübörg s diadalát veri. Bravúrja nagy volt, nagy — csudás. Ilyet nem ért el még komédiás. Tüzesre gyűlt a szép leány : A szép komédiásleány. — De most letéved nagy szeme A nézőtérre, — szembe le: Lát egy fiút, egy hadnagyot, Hölgyére hajlik és nagyot Kacagva ő rá felmutat . . . Úgy látszik rajta jól mulat. — „Szerelme hát nem volt komoly.“ — Ajkára száll e vad sikoly . . . Remegve sir a téren át . . . És megcsinálta könnyesen A legutolsó bravúrját . . . A földrehullt halott leány: A szép komédiás leány. — Az idealizmusról. Irta: Botiinger Pál. Utazáskor hallottam egy katona szájából azt a kijelentést, hogy „ma a XX. században nincs szüksége az embernek idealizmusra, amint ezt a háború fényesen bebizonyította." Ez az állítás nem csak valótlan, de épen ellenkezője igaz Sajnos, vannak olyan kislelkek, kikből a háború megpróbáltatási, méginkább az erkölcsi dekadencia, kiölte az idealizmust s akik ennek következtében másokat is meg akarnak győzni, hogy tulajdonképen nem is létezik idealizmus, vagy ha van is, hát az fölösleges. Ezek az emberek vagy nem tudják, hogy mi az idealizmus, vagy olyan eldurvult a lelkűk, hogy meg sem érthetik, meg sem érezhetik létezését, jelentőségét. Pedig óriási a jelentősége, még- nagyobb a fontossága. Móricz Zsigmond mondja egyik regényében (Harmatos rózsa), hogy az élet legnagyobb szerencsétlensége: elveszteni annak zománcát, az idealizmust. S ha ez igaz, — márpedig igaz — akkor nem kis dolog lehet az idealizmus. Minden ember életében szükségképen van egy eszménykép (ideál), amely cselekvéseibe elhatározó befolyással van, amely folytonosan tettre ösztönzi s bizonyos tekintetben minden cselekvésének rugója. Ez az ideál folyton szeme előtt lebegvén, olyan élénk befolyást gyakorol birtokosára, hogy megvalósításáért a legnagyobb áldozatokat is meg tudja hozni. Az eszme megvalósítására törekvő állandó tettre- készség az idealizmus. Vájjon nem a hazaszeretet ideálja testesült meg abban a katonában, aki életét önként, feláldozza a hazáért? Ha nem élne lelkében izzó, tüzes idealizmus, mely őt egészen az élet feláldozására készteti, meghalna-e a hazaszeretet nagyszerű ideáljáért? Ha az orvos szivében nem élne élénken az emberszeretet ideálja, amely őt a legundokabb fertőző beteg ágyához huzza, ha nem lenne meg lelkében a hivatásért mindenre kész idealizmus, feláldozná-e életét egy nyomorult beteg megmentéséért ?!
