Északkeleti Ujság, 1918 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1918-07-20 / 29. szám
X. évfolyam. Nagykároly, 19Í& juiiué 2Ó. NAGYKÁROLY ES Politikái és társadalmi hetilap. — a nagykárolyi kereskedő társulat hAvatalps közlOnyI, RHÜ Eléíiietési árak: Egész évré .............................................. 12 korona. Fé lévre ................................. .. .. 6 Negyedévre ............................... 3 „ Ta nítóknak egész évre...................................10 * FS szwkésztó: Dfc. VETZÁk EDE. HBCSELBSIK M1SBS8 SZOMBATON. Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZJÉCHENYI-UTCZA,20. SZÁM. (»KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.) Hirdetések ugyanott vétetnek fél. == jV Nyi«fétr,8ftra 1 .K 2vUillftí»( ,v,1JC4i A nők és a választójog. Irta: Botiinger Pál. Nem vagyok sem munkapárti, sem Károlyi-párti, sem néppárti, sem szociáldemokrata, azért objektive szólhatok a dologhoz, mert sem pártérdek, sem személyi tekintetek nem kötnek. Miről is van tulajdonképen szó? Azt mondják túlzó fennimisták és elsősorban természetesen feminák, hogy mivel nagyon sok nő önállóan keresi kenyerét és ennek megfelelően adót is fizet, azért méltányos dolog, hogy ők is active és passive részt vegyenek a politikai életben. Nevetséges dolog! „Szeretnők látni azt az államot, — mégpedig folytonos fejlődésében — melynek igazgatását nők teljesitik és amelynek határait női Őrség védelmezi.“ (Dr. Verus: Sociális kérdés hajdan és most. 115. 1.) Az activ és passiv választójog a közterhek viselésének recompenzatiója. A katonáskodás a közterhek egyik legelemibbje és egyúttal (különösen ma) legsulyosabbika. Ha tehát a nők a közterhek viselését vállalják s ennek fejében választói jogot követeinek, következetesség elve szerint katonáskodniuk is kellene. Ettől pedig minden jóérzésü ember visszariad.“ Ha tehát visszariadnak attól, hogy megtegyük őket katonáknak akkor józanul nem nyithatjuk meg előttük a politikai élet kapuit sem, mondja egy hires szociológus. Maguk a józanabb gondolkodású nők tiltakozn ak a nők politikai szereplése ellen. A magyar urinők országos egyesületének közgyűlésén a következő- képen nyilatkoznak: „A politika elsodorná a nőt és nem hozna annyi hasznot, mint amennyit ártana, mind a családi, mind a társadalmi életnek. Van a magyar nőnek olyan tisztelete, melynél többet egy nemzet fia sem ad honleányainak. S ezt nem a szavazati joggal, hanem egyéniségével kell kivívnia.“ A politikai szereplés ártalmára lenne első sorban a családi életnek. Az a nő ugyanis, aki szavazati jogát érvényesíteni akarná, kénytelen volna megismerni az egész politikai életet. Ezt úgy tehetné, hogy állandó figyelenm.c! kisérné az újságok politikai közleményeit, a képviselőházban történő eseményeket, választásokat, politikai gyűléseket stb. Milyen sok időt rabolna ez ei attól a nőtől, kinek minden gondját a gyermeknevelés a háztartás kell hogy alkossa. Ennyivel még nem elégelhetnék meg a politikus nők, mert mint szavazók, tagjai lennének valamelyik politikai pártnak, e párt jelöltjeinek érdekében agitálnának nemcsak a sajtóban; hanem a magánéletben is. Gondoljuk meg azt, hogy minő érzelmekkel nézné ezt a férj, pláne ha őmaga más politikai nézeten volna. Civódások, perpatvarok milyen gyakran fordulnának elő, ami a gyermekekre igen rossz hatással lenne. Ha pedig férjtelén nőkről nan szó, akik esetleg hivatalba járnak, vájjon a fent említett dolgok nem akadályoznák-e meg a hivatal pontos betöltését? De a nő politikai szereplése ártalmára lenne a társadalmi életnek is. A nők tisztelete ugyanis rohamosan alább' kezdene szállani s a társadalmi harcok is szélesebb alapot vennének. „Tévednek a nők, ha azt hiszik, hogy politikai emancipációval nevüknek több becsületet és tiszteletet szereznek a férfivilág előtt. A férfi szívesen tiszteli a nőt, ha ez viszont oltalma, védelme alá helyezi magát. Ha azonban a nő a férfivel szembeszáll és vele együtt a létért való küzdelem talajára lép, akkor vele szemben sem fog más tekinteteket érvényesíteni, mint az erősebbnek jogát és ebben a küzdelemben a nő el fog bukni.“ Szerelemébredés. Irta : Léber János. w Hallgattunk mind a ketten. Valami gyötrő fájdalom szakadt a sarkunkba. Kiáltásba, sikoltásba kívánkozott, de magunkba fojtottuk lecsukott ajakkal. Ezért hallgattunk. Ezérl ültünk sápadt-szomoruan a cserepes kályha mellett. Azon az estén váltunk. Azon az estén nyilalott lelkűnkön először keresztül, fájdalmasan az édes tudat, hogy szeretjük egymást. Hogy is nem gondoltunk eddig erre? Hány hosszú, nyári délutánt töltöttünk el együtt. Hányszor suhant el csónakunk a Kraszna felett összehajló nádas boltozata alatt. Csak ketten ültünk benne. És mégse láttuk egymást. Nem éreztük egymás közelségét. Nem rezzentünk meg, Nem pirultunk pipacspirosra, ha néha-néha — ez is megesett — szoros egymásközeiben ültünk s úgy hajtottuk két oldalt, áttüzesült arccal karcsú csónakunkat. Különös. Eddig úgy ültünk egymás oldalán, mint két gondtalan pajtás, akik az életből csak annyit ismertünk, hogy szép, mulatságos — és semmi több. A belülvalókról fogalmunk sem volt. Szerettük egymást, úgy ni pajtásosan, lélekben szántó érzés nélkül. Nem okozott eddig, fájdalmat a válásunk-, valamint hogy nem borultunk egymás nyakába, se az ujra- taláfkozáskor. És most? Szemben ültem a ieánynak. És nem tudtunk feltekinteni egymásra. Talán a lábunkat ölelő puha szőnyeg színes virágágya vonta le magához tekintetünket. Nem. Megszokhattuk ezt már régen, hiszen időtlen időktől fogva töltöttük a délutánjainkat a itt cserepes kályha meleg körzetében. Valami más: az a torkunkbaszaladt sikoltó kiáltás verte a földre tekintetünket. A tudat: hogy szeretjük egymást — merevített szoborszerü némaságba. Pedig kedélyesen köszöntöttem be most is. — Halló! Vagy alusznak, vagy nem hallják, vagy talán . . . Elébeni lebbent csipkésfehéren a leány. Háta megett zajtalanul csukódott be a szalón ajtaja. — Jó napot. — Jó napot. Olyan furcsán hangzott most az a „jónapot.“ Valami belecsengett s valami kicsengett belőle. Mintha fogó lett volna téve a leányhang muzsikájára. Olyan fátyolosán, szinte, szinte szomorúan hangzott. — Jó napot. — Kezét csókolom. Hát csak egyedül? Nem fél, högy elvész ebben a rettentő kastélyban. Valahogy az én viccem is lefagyott. Éreztem, hogy nem sikerült úgy, ahogy akartam. A leány se kacagott reá. Lsültünk. Mint rendesen, szemben egymással s belehalgatództunk a terem süket csendjébe. — Van itthol még valaki? — kérdeztem zavartan, csakhogy már szóljunk is valamit. — Igerr. Anyuka itthon van. A kis konyhában lesz valószínűleg. Jöjjön, nézzünk le hozzá. Szerettem volna felállani s elmenni vele, csakhogy megmeneküljek ettől a fojtogató csendtől, ettől a . . . nem is tudom mitől, — ettől a négyszemközfől. Már ajkamra siklott a „menjünk“. De mégsem álltam fel. — Óh, maradjunk. Ne zavarjuk a dolgában. Majd feljön ő is későbben. • Csak nem fogok gyáván megfutni egy üres szobából, egy leánynak a közelsége miatt. Cigaretára gyújtottam. Belenéztem az ellobbanó gyufafénybe s arra gondoltam, hogy mi lelt ma bennünket. Különös. Nem jött szó a számra, csak úgy banálisán kérdeztem újból: — Volt ma korcsolyázni ? — Nem. — Miért nem ment? Hallottam, hogy jó társaság volt együtt és a jég a szezon legpom- pásabbja volt. Kedvetlenül, röviden felelt: — Nem volt kedvem. Mintha ijedség remegett volna át a hangján. Ezzel a pár szóvei n ár elárult valamit. Észrevette ő is s hogy tovább beszéljen megkérdezte tőlem : — Hát maga volt? — Nem. Nem kérdezte, hogy miért nem. Én se tudtam volna rá különbb választ adni. Csakugyan nem volt kedvem. Bántott volna a játék, mosolygás, kacagás a mások vidámsága akkor, amikor én bucsudélutánt szenvedek. Mert valóban szenvedtem. A jövő előreérzett szenvedése nyomult a lelkemre. A katona jövendőé. Másnap — február 8-án — berukkoltam. Kinyílt az ajtó. Égő lámpát hozott be a német leány. Letette az asztalra, hangtalanul kiment megint. Felkönnyebbülfem a világosságban. — Na holnap ilyenkor már másutt gyújtanak nekem világot. . . szóltam könnyedén s eldobtam cigarettám végét. Ránéztem a leányra. Milyen halovány volt. Hosszú szempillája árnyékotvetően feküdt a szemére. Görcsösen vonaglott, remegett meg néha-néha s két könnycsepp szivárgott ki alula. Piciny eperajka vérpirosra harapdálva vonaglott.
