Északkeleti Ujság, 1917 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1917-06-02 / 22. szám
IX. évfolyam. 22-ik szám. Nagykároly, 1^)17. junius 2. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. — A NAGYKÁROLY! KERESKEDŐ TÁRSULAT HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési árak: Eyész évre ................................ Fé lévre ......................................... Ne gyedévre • .. ...................... Tan ítóknak- egész'£vre .. 8 korona. 4 , Z .. 5 Főszerkesztő: DR. VETZÁK EDE. IE8iniE»IK BUNDEN SZOMBATON. Szerkesztőség és kiadóhivatal: NA >YKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM. („KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.) Hirdetések ugyanott vétetnek fel. - 1' Nviifer sora 60 fillér. Elvitték a harangokat. A győzelem kivívása mind több és több áldozatot kíván. És hogy mi minden áldozatra készek vagyunk, azt a harangjaink feláldozása is mutatja. Ha fájdalommal is, de készségesen, zúgolódás nélkül adtuk oda őket, hogy szolgálják a mindenkor iegelébb való céit, a haza védelmét. Már régóta el voltunk készülve arra, hogy templomaink harangjaitól meg kell válnunk, mégis mint valami leggégsőre úgy gondoltunk erre az eshetőségre. Titokban még azt. is reméltük, hogy sor sem fog kéjül ni erre a nehéz áldozatra. Végül mégis bekövetkezett. A hét első napjaiban városunkba érkezett az a katonai műszaki csapat, mely Szatmárinegye területéről a harangok beszedésére kiküldetett. Ma már a harangok megfogyatkozott számban végzik a nekik jutó funkciókat, Nagyobb részük leszállt évtizedeken át elfoglalt helyéről, hogy uj alakot öltve harcoljon ellenségeink ellen. A levétel szomorú aktusát megható ünnepséggé tette a hívek kegyelete. Ha nem volnának előttünk ismeretesek azok a lelki okok, amik magyarázatául szolgálnak a vallásos nép viselkedésének, szinte érthetetlen volna az a megható ragaszkodás élettelen tárgyak iránt, ami a harangokkal szemben megnyilvánult. Kedves halottat nem •siramak el őszintébb fájdalommal, mint a harangokat. Az egyes egyházak közönségének apra- ja-nagyja ott volt a levételnél, hogy szemével még egyszer végig simogathassa a kedves, öreg harangokat. Mennyi szép és szomorú emléktől búcsúztunk. Akaratlanul-is úgy kei! ereznünk, hogy e szivünkbe markoló emlékeknek megőrzői, tanúi az öreg harangok. Ezeknek hangjára borultunk imára, vagy siettünk az Isten hajlékába már mint iskolás, imádkozni tanuló gyermek. Ünnepies, komoly szavuk hányszor intett bennünket, mikor dolgaink után sietve elkerültük a templomot. Ha hosszú távoliét után hazajöttünk, az édes harangszó lágy ölén bájos emlékek bontakoztak. Ha gyász ért bennünket, sírni, zokogni segítettek. Hallottuk kemény, riasztó szavukat is, mikor éjjelenként veszély idején felráztak tudatlanságunkból. Ha ellenség tört falvainkra, az Ur harangjainak csatakiáitása öntött a férfiakba erőt, a nőkbe bizodalmát az iránt, kinek mindnyájan kezében vagyunk. Most leszálltak a harangok régi helyükről A iágy hangú ércből harsány- szavu szörnyei iesznek a csatáknak. Tágas öblük, honnan lágy, szerteömlő zengés támadt, összeszűkül a tűz olvasztó hevében ágyucsővé, miből a pusztítás üvöltő hangjai törnek az ellenség felé. Az Ur pusztító haragja zúduljon belőlük azokra, kik a békés munka eszközei helyett fegyvert erőszakoltak kezünkbe és ágyukká változtatták a harangjainkat. Vármegyei közgyűlés. Gsaba ádorjáa főispán búcsúja a vármegye közönségétől. Szatmárvármegye törvényhatósági bizottsága május hó 31-én d. e. fél 11 órakor Csaba Adorján főispán elnöklése mellett rendes közgyűlést tartott. A közgyűlésnek különös jelentőséget adott főispánunk bucsuvétele a vármegye közönségétől. A minden oldalról méltánylással és szeretettel fogadott beszédet a következőkben sikerült lejegyeznünk. Tekintetes törvényhatósági bizottság ! Az országos politikai helyzetnek természetes következménye, hogy jelen alkalommal utoljára van szerencsém e helyen elnökölni. Ez alkalmat megragadom arra, hogy a vármegye közöná Monte ClaruntáE. Az Északkeleti Újság eredeti tárcája. Borongós, végső őszi napok voltak. A tél már előre küldte hírnökét apró hókristályok alakjában. A magasságával az egész vidéket uraló Mt. Clarunía bus szemekkel nézte a vele észak-déli irányban húzódó hegyhátak forgalmas életét, szinte restelte elhagyatottságát. És valóban az is volt. A büszke hegygerincet jó ideig nem védte semmi mü az idegen áradat ellen. Mig a hadviseléshez alig értő román gaz nézett velünk farkasszemet, ez fölösleges is volt. A fatum azonban máskép intézkedett 1916. nov. 26. napjával. A bocskoros és beugratott oláh gyönge volt országa védelmére, seditségérl esedező keze a szibériai oroszok felé irányult. Kérésük itt meghallgattatásra talált, fölváltották a vonalból. Kémeink, járőreink földerítése folytán mindent tudtunk — s most már azt is; a Caruntát védelmezni kell. Ép idejekorán érte a tartalékban lévő 11/12. npf. zlj-at a dandár parancs; „nov. 27-én 2. század megszállja a Carunta magaslatait“. E tartalék a D. Secein volt. A figyelőkön kívül még aludt az egész tábor, midőn a fél zászlóalj elindult a hosszú s meredek útnak. Virradni kezdett s a kis csapat a Carunta lábánál volt már. Egy félóra pihenő, közben reggelizés, utána újra neki a majdnem függőleges oldalnak. Ködös, szürke idő szállt a tájra, a nap is csak pillanatokra irányíthatta kevés melegét a hegy s erdő lakóira. Oda át már nagyban készülődött a rengeteg tömeg, hogy számban is eláruljam 40.000 ember. A kis csapat csak vonult, kapaszkodott a nemjárt hegyoldalban s olykor-olykor merő pillantást vetett a már füstfelhőben álló Tatrosz völgybe. Két orosz hadtest rontott a háborúban kipróbált, de a román betörést végigküzdve — elfáradt 61. honvéd hadosztályra. Még csak az ágyuk léptek működésbe s visszhang-visszhangra talált. Zúgott az érd í s hegyhát a bőmböléstől, recsegtek az ágak, omlottak az árkok, levegőbe repült a drótkerí s e drámai szin alatt 50-szeres orosz vonal nyomult előre. Fél zászlóaljunkról csurgott a meleg, fűtött az ut. Odahaza talán épen delet harangoztak, mire a hosszú hegyháton voltunk. S mit láttunk? Nem is volt annyira elhagyatott a Carunta. Két hegyi ágyú várt ottJlbennünket, hogy elkövetkezendő komoly munkánkban erős támaszunk legyen. — A Tatrosz völgyben már többször tombolt a „Hujjá“ sivalgás ezer meg ezer muszka torokból s a gyér számú honvéd- csapat hátrálni volt kénytelen a fűszálakból nőtt muszkák ellen. Balszárnyunk ezzel összeköttetés nélkül állott, a telepfon vezeték tehetetlen, a „Halló“ szóra nem felelt senki, divíziónk hátrább szorult, a 11/12. pedig ott fönt a Caruntán magára hagyatva készült a fejlemények eié. Élelmünk, lőszerünk mindössze annyi volt, amit a bakák erőmegfeszitése hozott föl. A pótlás kizárt dolog volt, mivelhogy a hadosztállyal összekötő utat oroszhad uralta már. Bizonyosat nem is tudtunk a hadosztály felől, csak az ágyuk messzebbről való zúgása árulta el a bajt. Az ellenség félszigetként közelítette meg pozíciónkat, közben pedig mindenféle kaliberű lövedékkel szántotta a tetőt s ásta a sirt uj lakóik számára. Egy előre tolt szakaszunkmint tábori őrs védte zljunkat a meglepetés ellen. Mint hős viselte magát valamennyi s mint kötelesség teljesítők maradtak oda mindannyian. A köd még sűrűbben ereszkedett a bércre s az első izgalmas napokat követte nov. 30-ika. Hol esett, hol havazott s a homály védelme alatt a szibériai gárda nyomult előre. Mi lesz most? ez a kérdés foglalkoztatta valamennyiünk elméjét. Zlj. parancsnokunk W. R. őrnagy mint sziklavár parancsnok állott élénküli s kívüle még némi reményt nyújtott utolsó telepfon fölvételünk, csak kitartást az utolsókig, erősítést fogunk kapni. ' A muszka még nem késett támadásával. Hatalmas vonalakban kúszott kivájt vackunk felé. Löárok csak itt-ott volt úgy 50—50 cm. mélységű, drótkert semmi, nem volt anyag miből alkotni. A figyelők kettőzött őrködése helyettesítette a drótsövényt, a honvédség ébersége és elszántsága a védőárkot. A balszárnyat érte az első lökés és a henger súlya, de a védők vasfalanxként állták az ólomzáport. Hiába volt az orosz elit ezre- dek dühe annyira elszánt, hiába volt bennük a túlerő érzés tudata, nálunk a vagy élet, vagy halál levert mindent. A hegyi üteg sor és kartács tűzzel fogadta a jövevényeket s az egyetlen gépfegyver gyors mozdulattal ott kaszált, hol a legnagyobb szükség volt reá. Az ellen visszaözönlött. Még ebédelni sem volt kedvünk az átéltek hatása alatt, de takarékoskodni is kellett, mert összes élelmünk úgy szűkkeblűén dec. 3-áig szólott. Nagy baj volt a dohány szűk-
