Északkeleti Ujság, 1917 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1917-01-13 / 2. szám
ÍX. évfolyam. Nagykároly, 1917. január 13. 2-ik szám. r F Északkeleti újság NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK /S ÍJ c' & fjac ■Cu POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. - A NAGYKÁROLYI KERESKEDŐ TÁRSULAT HIVATALOS Köf^YJE^G^ — -------------------------• ■ 1 ' ■rr' íiri .............' ............................’’—1—‘ Qi» lT,. > r* ’Z. mátii ej Cv Előfizetési árak: Egész évre ................................ Fél évre ...................... Ne gyedévre Tanítóknak egész évre .. 3 korona. Főszerkesztő: DR. VETZÁK EDE. 3E8IBIESIK SODEB SSOXB&TOH. Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY. SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM. („KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.) Hirdetések ugyanott vétetnek fel. = Nvilttér sora 60 fillér. Olvasóinkhoz ! Lapunk január elsejével kilencedik évfolyamába lépett. Majnnem egy évtized egy vidéki lap életében oly nagy idő, melyet csak az a sajtóorgánum érhet el, mely mint nélkülözhetetlen tényező tud belekapcsolódni a közéletbe. Az eltelt nyolc esztendő eredményei megnyugtatnak bennünket afelől, hogy az irány, mit eddig követtünk, helyes! Ezen az utón haladunk ezután is. Célunk állandó és egyetlen: városunk clöhaladúsának ügyét szolgálni! Meggyőződésünk, hogy csak igy van meg lapunk létjogosultsága és csak ilyen utón tarthatjuk meg közönségünk rendíthetetlen bizalmát. Egyéni célok szolgálatába nem adjuk erőnket, melyet eléggé lefoglal a mindennél elébb való: a közügy. Mindennel és mindenkivel csak annyiban foglalkozunk, amint ezen egyetlen céllal vonatkozásba kerülnek. Lapunk különösen fontos, nemes és hazafias szolgálatot teljesít e rendkívüli időben, mikor megértve e rendkívüli helyzet által diktált nemes kötelességeket, erőteljes támogatást nyújt' minden hazafias és emberbaráti mozgalomnak. Állandó agitációjával ébren tartja és fokozza a közönség érdeklődését és áldozatkészségét. Figyelemmel kisérünk minden helyi eseményt; hírszolgálatunk előnyös összeköttetéseinknél fogva mindenkor kitűnő. Lapunk utján a legteljesebb felvilágosítási nyerik Olvasóink az összes fontosabb országos érdekű és helyi eseményekről. Noha a papír és nyomdai szerek ára háromszoroséira emelkedett, nem emeltük az előfizetés diját, mert célunk nem a nyerészkedés, hanem a közügyek áldozatkész szolgálata. Meggyőződésünk, hogy az Északkeleti Újság Nagykároly és Érmellék-ben egy a mai kor színvonalán álló, komoly és becsületes helyi lapot adunk az olvasó közönség kezébe. Lapunk van hivatva egyesíteni azok táborát, akik városunk előrevitelét komolyan akarják. Lapunk elterjedése és eddigi múltja is azt igazolja, hogy megtaláltuk a helyes utat, mely a megértő, komoly olvasó közönséghez vezet. T. Olvasóközönségünk eddigi támogatását hálásan köszönve, melyre ma különösen szükségünk van, kérjük, hogy bizalmát és támogatását ne vonja meg tőlünk ezutánra sem Kiváló tisztelettel: az Északkeleti Újság Nagykároly és Érmellék szerkesztősége és kiadóhivatala. Á városi fűszer. A világháború harmadik esztendejében megértük azt a csodát, hogy a helybeli kereskedések a hivatalos várostól kaptak aszalt szilvát, csokoládét, kávét, gyertyát, grizt stb. mint valami nagykereskedéstől. A világháború csodája ez is, mint sok annyi más olyan jelenség, amilyet évekkel ezelőtt a legvakmerőbb jóslás sem mert volna kilátásba helyezni. Amikor a rendkívüli élet oly sok különösségeit éljük át, érdemes foglalkozni a városi élelmezési bizottság tevékenységével, mint olyan működési körrel, amelyet a háború kreált. Előállt az a helyzet, hogy a polgárok ügyes-bajos dolgainak elintézése mellett megélhetéséről is a városnak kell gondoskodnia. A városi hivatalnoknak közgazdának kell felcsapnia. Statisztikákat kell tanulmányozni és helyi viszonyokra átültetni, hogy igazsággal, hozzáértéssel állapítsa meg, hogy melyik társadalmi rétegnek rendes fogyasztása szerint mennyi cukrot adhasson családonként és fejenként? Hogy ez mennyi fáradsággal jár, azt senki sem kérdi, de mindenki elvárja, hogy megélhetéséről gondoskodjanak. És valóban, ha máshol nincs módunkban elnyerni az élet féltőiéit, oda fordulunk segítségért, ahol Búcsú Én már megyek!. . . Fáj, hogy itt kell hagynom Magát! Édes, csicsergő szavát, csengő kacaját. Sokszor nevető, sokszor könnyező szemét A telkemig ható szelíd, néma tekintetét. Elvisz a kényszer!. . . Ki tudja mikor latom! De akárhol leszek mindig visszavágyom! 5 ha kikelet lesz, meg virágfakadás, Akkor . . . jusson eszébe majd a kis komédiás! Jávor Antal. A megbékítitek. Irta: Léber János. (Folyt, és vége.) — „Nincs szükségem utitársra. Meglelem én magam is a házam kapuját,“ — válaszolt Kárászné. S ezzel még egy utolsó, dühös tekintetet vetve a másikra, tüntetőleg elfordult : tőle. Pokoli tűz, elkeseredett gyűlölet lángolt j fel fekete szemében. Petőkné meg szegény csakhogy nem; elájult fájdalmában. Keserűn, szive legmélyéből szakadt fel újból a sírása s körülötte félkört alkotott a kíváncsian részvevők tömege. — „Szegény asszony ! susogták néhányan. — Bizonyára az urát siratja . . .“ -- Pedig talán nem is annyira azt, mint ezt: ezt az elvakult, kőszivil asszonyt siratta szegény. Telt múlt az idő s a háború vészmadara még mindig vijjogott. Egyre másra jöttek a szomorú hírek , . . Ma ez, másnap már a másik sírta végig panaszával a falu utcáját. Feketébe öltözött mindenki, hiszen mindenkinek volt már gyászolni valója . . . Szótalanul, lecsüggesztett fejjel jártak, keltek az emberek s ha nagy ritkán megesett, hogy beszédbe elegyedtek, mindig csak a háborúról szóltak . . . Szomorúan, beboruit lélekkel . . . S láthatólag összerezzentek, ha megkondult a falu öreg harangja . . . „Vájjon megint . . .?“ — Megtörte már mindenkinek a lelkét a szenvedés s részvéttel hallgatták egymásnak panaszát még a réges-régen haragosak is . . . Csak Kárászné nem akart békiilni. — Nincs ember a földön, aki minket összehozzon ... — szokta volt mondani, ha úgy néha igyekeztek a (lelkére) leikéhez szólni. — — „De van Isten az égben . . .“ — dünnyögte magában Cseriné asszony, mialatt hazafelé ballagott egy-egy sikertelen kísérlet után. — Hiába irta a férje: „Béküij meg asszony . . .! Mert az Isten keze lesújt a haragosra s engem is találhat . . .“ ! nem használt semmit... — „Nem, és nem ..." — sziszegte dühösen s vad, fekete szeme gyűlölettel nézett a szomszéd házára . . . Pedig az a másik asszony kereste a békét. Megalázta magát, tűrte a bántalmakat . . . Kért, könyörgött, esdekelt, csakhogy megpuhuljon a kőszívű asszony ... — De hiába. Elment személyesen meglátogatni őt, amikor egy alkalommal ágynak döntötte a betegség. Megtette ezt is, mert az ura, a haragos szivü Petők Pál is igy irta már a levélben: „Csak az Úristen tudja, hogy mit érünk még . . . Minden pillanatban elszólithat az Ur, mert a halál kaszája szüntelenül suhog közöttünk . . . Imádkozzál értem . . . imádkozzál sokat . . .! Béküij meg szivedből Kárászné
