Északkeleti Ujság, 1915 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1915-05-08 / 19. szám
2-ik oldal. 19-ik szám. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK. az a körülmény, hogy a haza kéri. Pénzre van szüksége a harcot vivő országnak. A pénzt busás kamatra kéri. Nem hozunk vele akkora áldozatot sem, mint mikor a gyerek a csengőjét odaadja, egyszerűen kölcsönözünk. De mivei a hazának kölcsönözünk, kötelességünk a lehető legmagasabb összegig kölcsönözni. Teljesítse m ndenki kötelességét. A kormány uj hadi kölcsönt bocsát ki. Dacára annak, hogy a kamatláb esést mutat, csak a régi, magas kamatozással, hat percent mellett kéri a polgárok pénzét a hadjárat céljaira. Kötelessége mindenkinek, hogy pénzének ezt az előnyös és amellett hazafias elhelyezését elébe tegye minden más vállalkozásnak. Már előre készítsük úgy számlásainkat, hogy pénzünkből minél nagyobb részt fordithássunk a jegyzésre. A nemzet még komolyabban tudja, érti a háborút, tudja, hogy ez a legkisebb áldozat, címit a hazaért tehetünk, de másrészt a legfőbb kötelesség. A „Nagykároly! Kőícsey- Egyesaiet“ közgyűlése. A jelenlegi nehéz idők nyomását semmi sem mutatja oly megkapóan, mint a tisztán ideális célok érdekében a társadalmi erők igénybe vételével működő egyesületek holt pontra jutott jelenlegi állapota. Talán soha sem történt a „Nagykarolyi Kölcsey-Egyesület“- tel, hogy alapszabalyszerüen összehívott közgyűlését, annak határozatképtelensége miatt, újból kellett összehívni és még igy is csak néhány lelkes hölgynek volt köszönhető, hogy az ekként ismételve összehi.ott közgyűlést egyáltalán megtartani lehetett. Hol vannak azok az idők, minor varosunk inteligenciajának szine- java ott soraso ott egymás mellett és a magyar kuliura művelésének nagy feladata mindnyáját lelkesítette. M i már ali; vannak egy nehái.yan, kik az ilyen eszményeknek értékében bizva, arra a háládatlan munkára vállalkoznak, nogy fogyatékos eszközökkel, magukra hagyatva, nem szűnnek meg még mindig hinni abban, amiről Lucánus oly szép ódát irt, mely abban a bizalomteljes jóslásban csúcsosodik ki, hogy „Vécét feiicior aetas“, — „Jönni fog egy boldogabb korszak.“ A folyó évi május hó 2-án megtartott közgyűlésen mindenek előtt felolvasták a vezető alelnök következő jelentését. Tisztelt Közgyűlés! Minden intézmény fejlődésének folyamán többé-kevésbé határozottan alakulnak ki azok az időszakok, melyekben maga az intézmény a i'.ezdet nehészségeiből kiemelkedve, ha életerő van benne, lendületnek indul, majd ismét a I működő erők elmaradhatatlan ványadtsága folytán vagy tengődik egyik napról a másikra, vagy pedig hol lassúbb, hol gyorsabb ütemben hanyatlásnak indul. Teljesen magukra hagyott társadalmi in- lézményeknek rendesen ez a sorsuk. A Nagykárolyi Kölcsey-Egyesület eddigi történetében ezek a periódusok tisztán megkülönböztethetők és abban az időben, midőn az egylet vezetését reám bízták, a lassú hanyatlás jelei szembeszökően nyilatkoztak. És ami a helyzetet még aggályosabbá tette, az a reánk szakadt háborús állapot volt, melynél fogva immár hosszú idő óta nélkülöznünk kell az egyleti működés legtevékenyebb tényezőjét: az egyleti titkárt, aki hirtelen kiragadtatván működése köréből, még csak arra sem volt módja, hogy az őrizete alatt levő irományokat rendezett állapotban átadhatta volna. Az események folyamán ebből töméntelen baj származott, de ezek a bajok egyszersmind föltárták az egyesület vezetősége előtt, hogy mily házagos és hiányo; volt az egyesület működése az utolsó években. Messze vezetne, ha a részleteket, apróra leírnám, ehelyett méltóztassék megengedni, hogy az állapotokat egész röviden s természetesen általánosságban vázoljam. Mindenek előtt a szoros értelemben vett administratio s az azzal összefüggő irományok vezetése, vagyis az egyesület beléletére vonatkozó fontosabb mozzanatok iratszerü rögzítése hihetetlenül gyarló él hiányos volt. Szinte lehetetlennek látszik, Hogy némely fontos irományok abszolúte és végképen hiányoznak; inkább azt akarom hinni, hogy ezek az iratok az egyleti titkár mozgósítása alkalmával valahol elhányódtak és később még előkerülnek. Tény azonban az, hogy ezidőszerint hiányában vagyunk a legfontosabb okiratoknak s el kell viselnünk az ebből származó károkat, mert a hiányzó iratokat pótolni nem tudjuk. Ami egyesületünk anyagi helyzetét illeti, a volt Zenekedvelők Egyesületével való egybeolvadás folyamán súlyos megpróbáltatásokon mentünk keresztül s csak a nagy takarékosság következtében és némely uj bevételi források megnyíltával sikerült anyagi létünket úgy a hogy biztosítani. Alapszabályszerü céljaink elérése tekintetében működésűnk részben a társadalmi erők elernyedése és közönye, de leginkább a háborús állapot bekövetkeztével a lehető legszűkebb térre szorítkozott. Mig a múlt ti elején sikerült még nehány szabad Ivczeumi előadást és két estélyt összehozni, addig a rákövetkező évadban mindezeknek még a gondolatával is fel kellett hagyni. Tisztán látni ezekből mi volt a törekvés a múltban, milyennek kell lenni a jövőbeli programrnnak. 1. Pótoltuk és tovább fogjuk pótolni a kezelés összes hézagait; 2. megerősíteni akarjuk, még pedig lehetőleg minden irányban az egyesület fennmaradása és működésének anyagi előfeltételeit; 3. előkészíteni egy csendesebb időszak beálltával a fellendülésre vezető összes eszközöket. Tisztelt Közgyűlés! Jelentésem tartalma kétségkívül felette sovány. Sem nagy tervezge- tésekröl, sem fényes eredményekről beszámolni nem tudunk, nem tehettünk egyebet, sem többet, mint feltartóztatni az egyesületet azon a lejtőn, melyen a teljes elmeddőzödés felé haladt. Ha az időviszonyok csak valamennyire is kedvezőbbek volnának és a nemzet minden erői más fontosabb célok szolgálatában nem szükségeltetnének, az esetben nem lehetetlen, hogy itt is ott is nagy eredményekről tehetnék jelentést. így azonban kérnem kell a tisztelt közgyűlést, ajándékozzon meg továbbra is jóaka- ratu türelmével, hogy a kitűzött célokat, ha nem is rögtön és egymás után, elérhessük, mert a mostani viszonyok között iparkodásunk és működésünk tartalma csak az lehet, hogy a jobb jövő megérkeztével a Nagykárolyi Kölcsey-Egyesület összes ügyei együttvéve oly alapot szolgáltassanak, melyen a társadalmi erőket egyesíteni, működtetni, irányítani s egészben véve az egyesület felvirágoztatását elérni lehet. Ami egyletünk működésének részleteit illeti, e részben alig van jelenteni valóm. Különböző körülmények össze találkozása folytán azután ... És azután . . . jön-e vájjon a holnapután ? A legényeim is mintha ezt éreznék', játékos kedvük határt nem ismer. Régi, régi serdülő korbeli játékok ifjitják meg őket s űzik el a gondnak felh it. Hangos nevetéstől hangzik a vidék, megy a hosszú méta Az öreg Fábián harmincnyolcéves lábaival úgy szalad, mint a nyúl. A másik csoport meg a budapesti városligetben képzeli magát. Igaz, hogy erős fantáziával kell dolgozniuk, mert, hajh, sok minden Hiányzik itt. Nincs földalatti sárkány- vasút, nincs léghinta, nincs pofozógép (noha folyton biztatják Burnus fiamat, hogy vállalkozzék, lesz jó keresete), nincs mulatóhely és legfőképpen nincs „baka Sári“. Az volt csak a mulatság, mikor a babájukkal andalogtak a verkli-szótól hangos ligetben. Mikor a kis Lidinek a mutatóujját megfogva, ámultak-bá- multák a látványos hódék előtt s még a szájuk is tátva maradt a sok csuda néznivaló láttára. Az óriás, szakállas nőnél oldalba bökték egymást s a Lidi kacéran kérdezte: No, de Juhos fiam se maradt adós. A rézbörii indiánnál ő adta fel a kötekedő kérdési: — Jé, Lidi, ugye ilyen szeretőt kivánsz magadnak ! Amire összemosolyogtak, mintha csak mondanák : — Nincs neked párod, édes, széles, e világon. Hát még mikor a „ringlispi“ keringett előttük struccfogataival, ágaskodó lovaival, csudaszép elefántjaival. Erre már felkivánkoz- tak. A baka természetesen lóra pattant. Lidi meg hintóba ütt s a boldogságtól szélesre húzódó arcával gyönyörködtek a muzsikában : „Jaj, káplár ur, ne tegye bele, Megszakad a szivem gyökere !“ Hát bizony itt mindebből semmi sincs, azaz, hogy tévedtek, mert az ördöngös ezermester, Niederfiringer csinált egy „rínglispi“-t. Finom egy szerkezet volt. Leállított egy jó erős gerendát, ráfektetett egy kocsikerekei. Erre két szálfát kötött, melyről dróton lógtak az ülőhelyek. Mikor mindezzel készen volt, hogy a zene se hiányozzék, szájharmonikán kezdett játszani. Hát volt a forgalom alapos. Mindenki rá akart iilni. Csak az öreg Filótás nézegette tisztes távolból, mondogatván: — Gyereknek való ez, nem nekem. Könnyű azonban ilyet mondani, megállni annál nehezebb. Pláne, ha még bizía ják is. Addig-addig lépegetett egyet egyet előre, mig végre rajta ült az ördöngös marinán. Nie- derfiringer meg kiadta a parancsot a hajtóerőknek : — Szívesen, gyerekek, urat visztek ! Szaladt is körbe a „paripa“, széles ivet Írva le. Filótás meg édesdeden mosolygott a gyönyörűségtől. Hanem egyszer pattant az ülőke, ennyi boldogságot még az se birt ki. Filótás barátunk kapaszkodott füh tz-fahoz, miközben hallatszott a biztatás mindenfelől: — Fogózkodjék kee suszter apám, mert ugv elröpül, hogy csak az ősz köddel száll majd le! Hála Istennek, az öreg nem hagyott itt bennünket. A „ringlispi“ megállt s ő nagy megelégedéssel jelenté ki : — Nem is volt rósz. Érdemes lenne megujrázni. Nem, megint eszembe kellett, hogy jusson a hajnali tánc. Nincs annál jobb, nincs annál kedvesebb, nincs annál féltettebb. Hiszen a végét, az utolsó percét jelenti az örömnek, a vigasságnak, a mámoros életkedvnek, a szeiebnes fürtnek. Még ott érezzük a kedves forró leheletét, még odahajlik a szeretett fő a vállunkra a lenge tánc k *zepette, de már nyitva a bálterem ajtaja, besüvit rajta a józanság szele s rajta kívül lehullik szemünkről a rózsaszínű fátyol, vár reánk az élet ezer gondja, vár reánk a szürke, egyhangú mindennapi élet. Nálunk is elmúlott a „dolce far niente“, nálunk is az utolsó nóta járja, mely, mélán, busongón csendül holdvilágos tavaszi estéken, mikor a közeljövő eiőre veti komor árnyékait, mikor hiába akarjuk nyújtani, kihúzni a hajnali, az utolsó tánc erejét. De nyitva van már az ajtó. Ott künn süvít, zug, zajong az élet vihara, a színes ramények haldoklanak, a báli hangulat utolsó harcát vívja. Megjött a virradat, a nap felkelt, a nap melegen ragyog. A tavasz megérkezett. A költöző madárnap indulni kell a régi fészek felé, északi tájakra. A régi egyiptomi hit szerint ideiglenes la ók vagyunk e földön; vándorok, kiknek nem érdemes állandó tanyát tartani. Az én bakáim itt született nótája sem aktuális többé: Mondom is nekik, hogy ne szokják meg. Nem érdemes erre a rövid időre. Hiszen hallják már az utcLó llCIjiiu, U tánc vérpezsdítő akkordjait ... És azután ... ki tudja, jön-e holnapután ? Dr. Vasadi Balogh György. *
