Északkeleti Ujság, 1915 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1915-05-08 / 19. szám
VII. évfolyam. Nagykároly, 1915. május 8. 19-ik szám. északkeleti újság NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. — A NAGYKÁROLYI KERESKEDŐ TÁRSULAT HIVATALOS KÖZLÖNYE. } • • 10 Előfizetési árak: Egész évre Félévre ...................... Ne gyedévre Tanítóknak egész évre .. 8 korona. 4 „ o r, Főszerkesztő; DR. VETZÁK EDE. Felelős szerkesztő : NEMESTÓTHI SZABÓ ALBERT dr. = HEGJBLSHIK 9ISÉP3 SSOSBATOS. = Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 20. >ZÁM. („KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.) Hirdetések ugyanott vétetnek tel. -------Nvilttér sora 6J ill r. Az özvegyasszony legendája feltámadt és száz- me.o százezer változatban ismétli meg m;.gáí szerte e hazában. Ismét úgy van mint régen, mikor volt egy öreg, özvegyasszony, kinek legfőbb kincsei, büszkeségei voltak: egyetlen fia, a tehénkéje, meg egy díszes ónedénye. Amint kitört a nagy vérzivataros háború, melynek fergetegé- ben ott morajlott a kérdés: lenni, vagy nem lenni; az öregasszony odaadta mindenét. Tehenét odaadta a katonáknak, az ónedényt puskagolyónak és egyetlen fiát eleresztette honvédnek. A nemzet nagy erőkifejtéséhez most is megtermettek az áldozatkészségnek iiyen típusai. A nemzet kimeríthetetlen életereje most is a régi. Önvédelmi harcot vívunk s ebben részt vesz a nemzetnek apraja-nagyja, gazdagja, szegénye. Úgy érezzük, mintha már átélt nagy idők emlékei suhannának e! fölöttünk, mintha csodált elődeinkkel fognánk kezet az azonos munkában. A „tépés- csinálok“ szorgos keze ma hósapkát köt, százezer és százezer szegény osztja meg jobb falatjait a visszatérő sebesültekkel, előkerülnek az emlékekbe őrzött rézedények, öreg gyeríyatartók, hogy eszközeivé legyenek a hadseregnek. Kishitüek azt hitték, hogy a nehéz viszonyok között élő társadalmat már nem is lehet megterhelni újabb mozgalmak pártolásával s e helyett a valóság az, hogy nincs a hadviseléssel járó jótékonykodásnak egy területe sem, melyet a közönség mostoha bánásmódban részesítene. Á Vörös Kereszt, az Auguszta- egylet, Hadsegéiyző hivatal, a Rokkantalap, a Vak katonák aiapja, itthonmara- dottak gyámolitása stb., stb. mind a közönség szivén viselt mozgalmak. Alig jelent meg a plakát, hogy a hadseregnek fémet kell adnunk, előkerültek a régi k rokból emlékként maradt cinkkupák, rézedér.yek, kanalak, hogy beolvadjanak a nemzet életfolyamatába, uj formában tovább éljenek és használjanak. Mint a hadsereg részére való fémek gyűjtésének egy kedves jelensége, figyelmet érdemel az iskolák munkája e téren. Mióta elhangzott az uj jelszó, hogy „fémet a hadseregnek!“ az iskolák serege leleményes buzgósággal hordja ösz- sze a legkülönfélébb rész, bronz stb. tárgyakat. Előkerülnek a zörgők, csengők, muszka-gombok, töltények, — a gyermekvilág legféltettebben őrzött kincsei. Őszinte lélekkel érzik, hogy amire a hazának szüksége van, mindenről le kell mondani. A szegény özvegyasszony példáját milliók követik ma. Nincsen a hazának egy valamire való fia, aki fél utón meg tudna ádani az áldozathozatal dolgában. Ha odaadtuk valaminket, ez nem ment fel az alól, hogy ne adjuk oda ami megmaradt. Hanem ellenkezőleg, ezután következik ami még megmaradt. Ez az özvegyasszony példája. Sorsunk közös a hazával. Ha adunk is, magunknak adunk. A haza semmit ingyen nem kíván. Megfizet még az unokáinkban is, hetediziglen. Legeiébb is az tévesztette meg a helyes felfogást, aki áldozatot tekintett a hazafias kötelességek teljesítésében. Mindez egyszerűen magunk iránt való kötelesség, mint akár a táplálkozásról való gondoskodás. Amit a haza kér fiaitól, fiainak kéri. Egyik kezünkkel adunk a másiknak. Ha az sem áldozat a hazával szemben, amit lemondással, veszteséget érezve adunk, ennyivel kevésbbé az, amit kölcsönképen, jó üzletképen adunk. Ami az üzleti részt illeti, magunk javának keresése az indító, másrészt parancsoló A gazda közönség Minden gazdának elsőrendű érdeke, hogy a mai viszonyok mellett igen szépnek mutatkozó termését jég ellen biztosítsa és igy magát az esetleges elemi csapástól megvédje. Kevés köttséggel mindenki megteheti, mert a dijak igen olcsók. Forduljon bizalommal hozzánk, a legnagyobb és legmegbízhatóbb biztosító társasághoz, az EIsü Magyar Általános Biztosító Társasághoz. Főfigyaükség: A NAGYKáROLYI ÖNSEGÉLYZŐ NÉPBANK. A hajnali tánc. Vidám, hangos kedvűi mulatságok legjobban visszasirt tánca a hajnali, az utolsó tánc. A többit nem fáj abbahagyni, hiszen mindenki tudja, hogy jön még utána másik. De mikor belopódzik a függönyökön keresztül a- tolakodó napsugár, mikor a villanykörte lángja folyton fakóbbá, erőtlenebbé válik, mindnyájan érezzük, hogy most lesz vége az örömnek, vig- ságnak, a csaló mámornak, hogy most vissza kell menni a szürke, az egyhangú, az unalmas életbe. És szinte követeljük, hogy szóljon a zene, hogy az öncsalásnak vége ne legyen, hogy ha tovább nem, legalább még egy percig simuljon hozzánk a kedves, hogy még egyszer hajtsa oda bájos fejét a vállunkra, azután . . . menjünk robotolni tovább, tovább. így vagyunk mi is ! Azzal a különbséggel, hogy mi a bálba megyünk s a nyugalmat, a pihenést hagyjuk itt. A nyugalmat, a pihenést s vele azt a jóleső érzést, mely abból'származott, hogy közvetlen veszély nem fenyegetett. Olyan szép is volt minden itt. Lestük, vártuk, néztük, amint a tavasz — járni tanuló gyermekek gyanánt — bizonytalan, tétova, félénk léptekkel közeledett. Egy-egy virágszál, egy-egy zöldülő bokor vagy fa hirdette, hogy itt jár már a kertek alatt. A folyó partján 5 fűzfák picike, hegyes, zöld levelekkel, a hegyoldalon a kökénybokrok fehér, havas virágos ágygyal bókoltak a tavaszi szél előtt, mint udvari hölgyek a király érkezésekor, mikor a pávatánc kezdetét vette a néhai nagy Nap király trianoni tündérpalotájában. Szinte feledtük árvaságunkat, szinte eszünkbe sem jutott, hogy világok forgataga visz, sodor magával bennünket, szinte azon kaptuk egymást néha, hogv igy sóhajtozunk : — Bizony Isten szép itt az élet! El se tudjuk másként képzelni a világ sorát, csak úgy, hogy mi innét megyünk haza egyenest tölgyfalevéllel a sipkánk mellett, nótaszóval az ajkunkon. De hát . . . gazda nélkül számítottunk. És most, mint a táncolok a hajnali táncnál szeretnénk még maradni, szeretnénk elhitetni magunkkal, hogy nincs vége az aranyjuezi szép napoknak . . . Hiába, hiába . . . Búcsúzni kell a szép vidéktől. El kell köszönni sok szenvedésünk, nehéz harcaink, kevés örömünk tanúitól. Ott zug, ott szalad a viz. Sárgás víztömegét száguldva hömpölygeti sziklás medrében. Most nem ver fehér habot a köveken, mert mélyen a felszín alatt rejtőznek, nem csúfolja meg az eget azúrkékjével, mert a vör- henyeges agyag szennyessé festette. De sokféle színben is láttuk már. Egyszer olyan ártatlanul mosolygott, mint valami tizenhatéves leány kék szeme. Kitárta előttünk mélységeit, akárcsak a kerekre nyílt leányszemek. Aztán elmosolyodott, zavart lett, mint a szerelmes vággyal teli asz- szonyolc tekintete, mikor könnyek vonnak fátyolt reája. Majd vágtatott szennyesen, piszkosan, mint a fékevesztettt fúriák. Gátakat rombolt, partokat elmosott, mint a csalódott, megalázott szerelmes asszony kinzó' szenvedélye. És ott vannak a hegyek! Utak vezetnek föl reájuk mindenfelől. Mi csináltuk azokat, a mi lábnyomaink nyomán támadt. És mintha a természet is nehezebbé akarná tenni a válást. Minden szépségét feltárja előttünk. Melegen, ragyogón fénylik a nap, ezerfelé szinnel-illattal diszlenek a fák, a virágok. Az ég derült, mély tónusu kékje olyan végtelen, mint a nyugalom, melynek osztályrészesei voltunk. Úgy érzem magam, mint a féktelen kedvű bálák utolsó hajnali fordulójánál, mikor a cigány egész leikével játszotta a bűvös dallamot, mikor szinte perverz gyönyörűséggel örültem a pillanatnak s rettegtem, hogy most . . . most lesz vége mindennek. Es
