Északkeleti Ujság, 1915 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1915-01-09 / 2. szám

VII. évfolyam.

Naevkarolv, 1915. január 9.

2-ik szám.

ÉSZAKKELETI ÚJSÁG

NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK

/

/

■:iá >• .jL

0 i

J f

V<

0

5

3

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. — A NAGYKÁROLYI KERESKEDŐ TÁRSULAT HIVATALOS KÖZLÖNYE.

Előfizetési árak:

Egész évre .. ...................... 8 korona.

Fé

lévre .........................................................4 „

Ne

gyedévre .................... 2 „

Ta

nítóknak egész évre....................................5 „

Fő

szerkesztő: DR. VETZÁK EDE.

Felelős szerkesztő :

NEMESTÓTHI SZABÓ ALBERT dr. = MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. =

Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM.

(„KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.)

•=: Hirdetések ugyanott vétetnek fel. .......

Nvilttér sora 60 fillér.

Becsület és bátorság.

A háború forgatagában úgy kavarognak az emberi gondolkodást irányitó eszmék és erkölcsi fogalmak, akár a polyva a szélviharban. Ami tiszta búza, az csakhamr leülepszik, ha fel is kapta a szél, de a tartalmatlan héjat tova röpíti a semmibe.

így van ez most a háború viharát álló erkölcsi értékekkel. Ami nem életre való eszme, hazug erény volt, elenyészik a semmibe. Ami örök igazság, az kiállja a próbát, sőt edződik a további életre.

Ugyanígy megválogatja a háború tisztitó tüze az emberekből is azt, aki érték és azt, aki salak. Tanulságos szemlét lehetne tartani úgy az eszmek, mint az emberek birodalmában. Hogy milyen az igazi hazafiság, az igazi becsület, az igazi bátorság, az áldozatkészség, emberbaráti szeretet stb. stb., azt mind most lehet tanulni.

Egypár újsághír, egypár közeli eset arra indit, hogy a mindennapi életben sokszor egymás mellé került két erényt, a becsületet és a bátorságot a háború tisztitó tüzének világosságánál figyeljünk meg. Apró esetek és megrendítő tragédiák sorakoznak elénk, hogy belőlük tanulságot meríthessünk azon szempontokhoz, melyekből a becsületet és bátorságot értéke szerint ítélhetjük.

Rendezetlen ősállapotunk, az ököljog korának torz örökségeképen ránk maradt párbaj-kultusz felfogása szerint a becsület és bátorság egymást kiegészítő fogalmak. A becsületet a bátorság kitüntetésével lehet reparálni. E szerint a felfogás szerint aki nem bálbajozik, az gyáva és elveszti a becsületét. Hogy ez a felfogás milyen buta s amellett igazságtalan, arra nézve a közeli nagy események egyik epizódja szolgálhat meg- világositásul. Bizonyára akad több is, de ez már kitudódott.

Azoknak az erkölcse, akik minden tyukszemrelépésből párbajt költenek, sokszor a legbátrabb lelkű emberre süti rá a gyávaság bélyegét. Fényesen igazolja ezt egy főgimnáziumi tanár esete. Dr. Hauska Márton pancsovai főgimnáziumi tanárnak u. n. becsületügye akadt egyszer. Valami csekélységért párbajra hívta valami lovag, aki sportot űzött abból, hogy minél több párbaj-üggyel foltozza meg a becsületét. A komoly, tudomá- mányosan gondolkozó tanár elvileg ellene volt mindenféle párviaskodásnak s nem engedett az ügyből u. n. lovagias- kérdést csinálni. Nem fogadta el a kihívást. A harcias ellenfél rögtön világgá kürtölte, hogy X. Y. közönséges, gyáva fickó. Sől tovább ment a nemes bosz- szuban. A tanárt, ki tartalékos hadnagy volt, feljelentette a katonai hatóságnak, hogy rendezetlen becsületbeli ügye van. Lefokozták.

Kitört ez a hatalmas háború, mikor a haza fegyverbe szólította fiák, a gyávákat is, meg a hősöket is. A lefokozott hadnagy mint népfölkelő őrmester ment ki a harctérre, hogy kiálljon az igazi párviaskodásra mindnyájunk becsületéért. Nem szól róla a történet, hogy vajon a krakéler ur oda jutott-e, de a gyávának bélyegzett ember bejutott a hősök galériájába. Az első alkalommal névszerinti kitüntetésben részesült, majd egy hősi küzdelemből sok sebbel és az I. osztályú vitézségi éremmel került be egy kórházba. Ismét visszajutva a harctérre, egy veszedelmes csatározásban, hova mint kipróbált vitézt küldték, hősi halált halt.

Lehetetlen, hogy meg ne indítson bennünket a dr. Hauska Márton marti- romsága. Az ő halála értékesebb mint más drága hőseink halála, mert .a hazának áldozott életével bizonyságot tett egy ostoba és igazságtalan felfogás ellen is. Amilyen bátran szembeszállt a világ előítéletével, mikor visszautasította a párbajra való kihívást, épolyan hősiességgel fogott fegyvert, mikor komolyan volt arra ok, mikor a haza kívánta. Az ő bátorsága az igazi bátorság, mely azoké, kik készek az igazságukért, a meggyőződésükért szembeszállni a világ Ítéletével, mintsem alávessék magukat a becsületről alkotott sablonnak. És kételkedik-e valaki az ő becsületében, noha

Az útonálló leánya.

Irta : I. H Rosny.

Edmond Brillonin beszélte :

A száz meg száz kitűnő tanács dacára, melyekkel elláttak, egyszer mégis egyedül kimerészkedtem Szirakuza környékére. Ráadásul el is tévedtem. Már közeledett az alkony,, az. a nagyszerű alkony, mely biborköntösben, ibolya- szinü csipkében és kékszinü selyemben halad Kellemes illatok áradtak szét a rezgő levegőben. Tripolisz vagy Tunisz illatos parkjairól szálltak át. Fakó, visszhangzó talajon mentem végig, valósággal történelmi talajon. Kiemelkedtek előttem a múlt nagy alakjai — Athén hajói, Karthágó flottái, Hamilkar zsoldosai és a dacos római légiók. Így ábrándoztam egy domb lejtőjén. Egyszerié csak kiugrik egy barlangból két napbarnított alak. Az ifjabbiknak fényesen kéklő fekete haja s valóságos: kalózarca volt. A másik jóval idősebb volt, . szökés s arca udvariasnak, szinte jóakarónak tűnt föl.

— Signore, kezdé az idősebbik, nem nagy elővigyázatra vall ilyen magános séta ezen a környéken. Az ember sohsem tudja kivel találkozik. Nézzen meg például bennünket. Nagyon sajnáljuk ugyan ... de ebben a szűkös időben meg kell próbálnunk ... ön vámot fizet nekünk ... ön persze, az adófizetők örökletes szokása szerint, túlságos magasnak fogja ezí a vámot tartani . . .

— S ha vonakodnék megfizetni ?

— Akkor kénytelen volnánk fenyitő eszközt igénybe venni, amely durvább volna ugyan egy adóintésnél, de bizonyára nyomban eredménnyel is járna; egy oly jónevelésü úriember azonban, mint ön, bizonyára súlyt helyez arra. hogy ezt a kelletlen végső eszközt ne használjuk . . .

Szeretetreméltóan vigyorgott s rám szegezte szemeit, malyek nyugtalanságuk és rejtelmes tüzűk dacára némi szelídséget is árultak el.

— Hát lássuk! — mondám hanyagul. — Mennyire taksálnak engem ?

— Önmaga legyen a tanúm, illustríssimo signore, hogy mindent elkérhetnék, ami önön van. De e/. nem felelne meg elveinknek. Tartsa meg ékszereit s csak készpénzének felét adja nekünk. A mi bajunk, ha kevés van az erszényében.

— Ön zavarba hoz — válaszoltam. — Úgy tudom, mindössze hat-hétszáz frank van nálam.

— Micsoda“ fogalmaik vannak a gazdagoknak 1 — kiáltott föl a bandita. — Hisz ez magunkfajta szegény embernek egész vagyon. Háromszázötven-négyszáz lírával hárman, Paolo fiammal és Peppa leányommal egy fertály esztendeig úgy élünk, mint madár a kenderföldön. Látja, ön egy tisztességes család védőangyala.

— Bizonyára nem bánom meg a kiadást. De egy szívességet kérek önöktől. Mutassák meg a Szirakuzába vezető utat s vezessenek egy vendéglőbe, ahol elletem valamit.

— Isten ments, signore, mondá a szicíliai. Vendéglőt! Ez gálád árulás volna. A környék