Északkeleti Ujság, 1915 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1915-01-09 / 2. szám

2-ik oldal.

2-ik szám.

ÉSZAKKELETI ÚJSÁG NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK.

egy fonnák szerinti párbajjal nem is foltozta meg.

A fegyveres elintézés joga sohasem állt előttünk olyan nagydimenzióju fogalomként, mint most. Ma, mikor népek milliói állnak fegyverben, halálos pár- viaskodásban, mi most két embernek a lovagias ügye? Úgy érzik a levegőben, hogy most nem lehet bárbajozni. Ennek az öntudatlanul érzett elvnek igazolása lett a napokban két pesti urnák az esete, akik nem párbajozhattak meg, mert nem kaptak négy embert, aki a segéd- séget vállalja. Mindenki azzal kosarazta ki őket: „Hja barátom, ha te most verekedni akarsz, eredj a harctérre!“ És a két ur mellőzve a komédiát, mindjárt a dologra tért. Kibékültek. Mert a legtöbb párbajnak ez a vége.

Ha a dolog mélyére nézünk, a párbaj, eltekintve rendkívüli esetektől, formális eljárás, mely a béküléshez vezet. Egészen olyan, mintha gondolatszegény vagy kis erkölcsi bátorságu emberek találták volna ki. Aki helytelenül cselekedett embertársával s vagy nem tudja magát kimagyarázni, vagy a beismerésre nincs erkölcsi ereje, összeverekszik s e forma után éri el a végcélt, a megoldást, a békülést.

E háború talán kiöli a párbaj kultuszát. Annyi önérzetes férfi lesz köztünk, akik a kardok egész erdejével, a golyók záporával néztek szembe, hogy ez lejárja a párbaj tekintélyét. Rátérünk arra, ami sokkal férfiasabb. Ha elragadtatva magunkat tévedünk, beismerjük a hibánkat, jóvá tesszük s ezzel reparáljuk a becsületünket.

1 Adakozzunk a Vör'és Kereszt Egylet nagykárolyi fiókjának.

A polgárőrség

működésére hova-tovább mind több szüksége lesz a város közönségének és a reája háramló feladatoknak mind nehezebben fog tudni megfelelni. A katonai erők igénybevétele a hadjárat céljaira, mindnyájunk érdeke. Azon kell tehát lenni, hogy lehetőleg felszabaduljanak az ország területén helyőrségi szolgálatra visszatartott katonai erők.

Egyrészt ez a szempont is, másrészt városunk köz- és vagyonbiztonságának szempontja is kötelességünkké teszi, hogy a mi polgári életünk igényeit magunk teljesítsük és ne szolgáltassuk ki magunkat a katonasággal, mikor az a haza védelmére hivatott.

Ez a legcsekélyebb, amit tőlünk jogosan elvár mindenki. Még tovább is mehetne a polgárság. Országosan szervezkedve a teljes belliéire fentartását, vasútvonalak, utak biztosítását is magára vállalhatná. Mennyivel inkább kötelessége tehát legalább a maga polgári életének, a városi személy- és vagyonbiztonságnak őrzése.

Ez a szolgálat hazafias és polgári köte- lességeképen nehezedik mindnyájunk vállára, mely alól nem szabad kivonni magát senkinek sem, aki csak ennek teljesítésére képes. Minél többen ajánlják fel becses szolgálataikat a köznek, annál könnyebb lesz a kívánt közbiztonság és rend fenntartása és annál könnyebb lesz egyeseknek is a szolgálat.

Még csak ezután, jönnek a zordabb éjelek a nehezebb szolgálat és egyúttal akkor lesz nagyobbb szükség a tulajdon önzésére. Hogy az egyesek minél könnyebben felelhessenek meg ezen feladatoknak, férfiúi kötelessége minden erre alkalmas polgárnak, hogy részt vegyen ebben a mindnyájunk polgári szükségét és a haza javát szolgáló kötelesség teljesítésében.

Karácsonyi emlékek. .

'

A torlódó ünnepek miatt, mely lapunk megjelenését is kimozdította a rendes terminusokból, csak most jutunk ahoz az alkalomhoz, hogy városunk nagyközönsége előtt egyetem- j legesen kifejezzük elismerésünket és köszöne- tünket azon nagyarányú, lelkes, nemesszivü áldozatkészségért és részvételért, mellyel körünkben, városunk falai közt élő sebesültjeink karácsonyesti ünnepét minél kellemesebbé, emlékezetesebbé tenni igyekeztek. Mindazok, kik az egyes kórházakban jelen lehettek e karácsonyestén, a legnagyobb meghatottságtól megíhletett lélekkel örvendhettek e nemes munka eredményeinek. Könyekig megható jelenet volt látni a figyelem ennyi jelétől elérzékenyült, kemény katonákat, akik közül legtöbb könnyes szemekkel hallgatta a kis fehérruhás leánykák szép köszöntő verseit és a kis alkalmi karácsonyi énekeket. A fájdalmat, mit az övéikre való gondolás okozott szivükben, megkönnyebbitő elér- zékenyedéssé változtatta annak a tapasztalása, hogy itt, az idegenben is mily sokan vannak, akik felkeresik a katonakórházak lakóit,- hogy fájdalmait és gyönyörűségeit megosszák velük a karácsonyestének, a világot megváltó emberbaráti szeretet eme gvünyörü ünnepének.

Az ünnepélyek műsorát közöltük már előbbi számainkban. A lefolyása mindenkit magával ragadó, mélyen megható volt. Áldott munkát végeztek mindazok, akik a rendezésben részt vettek, kiknek minden szóbeli dicséretnél értékesebb, igazibb gyönyörűséget és elégtételt adhatott az a látvány és az az érzület, amit az ünnepélyes est lefolyása nyújtott.

A vasútállomáson, felállított hatalmas karácsonyfa most is gyönyörködteti az átvonuló katonákat. Esténként meg is gyújtják a gyertyáit. Hasonló szép karácsonyfák voltak felállítva a kórházakban is. Úgy ebben a munkában, mint az adakozásban nagyon sokan és

l.uzáig — Paoloval együtt. Ha drágálja a dolgot, visszavonhatja szavát.

Hamar kivettem órámat zsebemből, lehúztam ujjamról a smaragdot és rubint s elővettem erszényemet is. Mind letettem az asztalra. Peppa ugrálni kezdett, mint egy kecske és igy szólt:

— S mindez az enyém lesz.

Piros kendőt tett fejére s elmentünk a ragyogó csillagos éjszakában. 0 ez az ut az isteni szicíliai éjben! Paolo ment elől. Peppa az én oldalamon.

Majd hallgatott, majd halkan, de éles hangon valamely dalt trillázott. Eleinte vigyázott bizonyos távolság betartására, azután közelebb jött. Kezeink érintkeztek, megfogta karomat, éreztem teste jóleső melegét. Mintha egy eltűnt korszak szépsége kábítaná el lelkemet, mintha Marius vagy Julius Caesar korának egy leánya lett volna oldalomon, úgy éreztem magam. Áz idő tudata teljesen elenyészett bennem; életem céltalannak, végtelennek tetszett, mint egy kis gyermeknek. Nem voltam többé térben, egygyé forrtam a végtelenséggel, csillagaival, a levegő illatával, elvesztem a mindenségben ezzel a gyönyörű, kápráztató teremtéssel. így értünk Szirakuza kikötőjébe.

Ekkor Peppa bátyját félreküldte s igy szólt hozzám: Hallgass ide. Fajomból egy lány sem bukott még el. Tudom, hogy Jézus Krisztus és Szűz Mária előtt nem lehetsz férjem ... Mégis szeretnélek halálomig. Ó idegen, nemes szokásaid vannak . . . megadok neked mindent, amit Szicília egy szeplőtlen lánya adhat.

Hevesen megfogta fejemet bűnös karjai közé, éreztem édes vágyát ajkaimon. Aztán egy fohász tört föl kebléből, Peppa ellökött magától és elmenekült . . .

Nincs tovább. S ha rágondolok, fáj a szivem, térdem inog s a szokatlan történetek elfakulnak, unalmasakká válnak . . .

összes vendéglői gonosztevők tanyái . . . Isten ments, signore. Inkább tiszteljen meg engem azzal, hogy elfogadja meghívásomat egy kis vacsorára, melyet elég bőkezűen fizetett meg, Paolo pedig elkíséri önt Szirakuza kapujáig.

Ezzel vállára vetette fegyverét és elül- ment Kaktuszok és ürömbokrok között meredek utón jött Paolo mögöttem. Végül egy márvány- és római cseréprom közelébe értünk.

— Otthon volnánk, mondta vezetőm. Rendszerint itt töltjük pihenő-óránkat.

Azután füttyentett egyet.

*

Beáll az éjszaka. Fáklyaként világítja meg beomlani készülő házak közt elvezető utunkat. Nemsokára egy teremben vagyunk, mely nagyszerű lett volna, ha a szél mind a négy irányban át nem járta volna. Tető helyett a csillagos ég látszott; máskor bizony jól megfáztunk volna benne. Hirtelen egy női alak állott előttünk. A fáklya fényénél észrevettem, hogy barna, mint a Szahara egy nomád asszonya és sas orra van, mely azonban rendkívül finom formájú és cimpáinak pikáns nyugtalansága folytán bájos volt. Haja vörösesen fénylett és kigyózószerüen gyűrűzött feje felett. Arca olyan volt, mint Homérosz hősnőié, kis keze mint egy arab hercegnőé. Szóval legszebb gyermeke ez országnak, melyben ázsiai, afiikai és európai fajok évszázadokig keveredtek. Bármily helyzetben tetszett volna. De mikor szemét rám irányította s ajkát mosolyogni láttam, életem legszebb szerelmi varázslata fogott meg. Valósággal varázslónő és istennő szemei voltak; égett bennük a szabhat lángja és a ragyogó csillagok tüze. Ajkai duzzadtak az egészséges, heves vértől; szinte meg akartak pattanni. Olyanok voltak, mint gyengéd, piros vérrel telt virágszirmok. Elragadva, hipnotizálva, lélekzet nélkül álltam. Aztán magamban mondtam:

— A szirakuzai Vénuszra! ... Ez a leány gyönyörű.

Mosolygott s közben látszottak ragyogófehér, éles fogai. Atyja-* igy szólt hozzá:

— Peppa, ez az túr megtisztel bennünket azzal, hogy velünk vacsorái. Tégy ki magadért. Te pedig fiú, hozd fel a bort.

Peppa sorban tálalt makkaronit, kitűnő friss halat, fügét, dinnyét s a gazda öntötte a jó szirakuzait, melynek virágos zamatja fűszeres fenyőillattal volt telítve. Kitűnő lakoma volt. Egyszerre nyeltem a leány tekintetét és az ételeket. Szokatlan boldogságérzet töltött el. Az a hirtelen támadó érzet, mely nem ismer időt, melyet gyermekek oly sokszor éreznek, ifjak ritkábban, érettek csak hébe-korba, öregek soha ... És mindennek vége szakadt. Az utolsó falatoknál már nagyon komor voltam.

— Ön lehangolt, mondá az atya. Nem ízlett a vacsora ?

— Hogy mondhat ilyet? Úgy étkeztem, mint egy ifjú isten. De — tettem hozzá sóhajtva, — most távoznom kell; s azt hiszem, kegyetlenség volt öntől, hogy ide hozott . . . Szivemnek jókora részét hagyom itt.

Egy tekintetet vetettem Peppára s láttam, hogy sötét bőrén pirosság fut végig. A gazda jóindulattal nézett bennünket.

— Már azt hittem, — mondta, — hogy sajnálja a szép pénzt.

— Istenem ! — kiáltottam, ha még néhány órát itt lehetnék, szívesen odaadnám, amit ön meghagyott ... sőt kétszeresét, háromszorosát.

— Egy pár óráért! — kiáltotta atya.

— És a donna szép arcáért.

Peppa keze reszketni kezdett. A legnagyobb elragadtatás hangján mondta!

— Igazán ? Pusztán az arcomért ? Óh atyám, oly szép az, amit ez az ur mondott.

— Szép, gyermekem fejedelmi szavak. De majd meglátjuk . . . Szeretném tudni, hogy több-e puszta beszédnél ? Signore, rukkoljon hát ki. Óra, gyűrűk, erszény. Az valaha Peppa hozománya lesz. Hálából elkíséri önt Szira-