Északkeleti Ujság, 1914 (6. évfolyam, 1-53. szám)
1914-05-16 / 20. szám
2-ik oldal. 20-ik szám. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK. iskoláknak és a vallásoktatásnak természetét tekintve — hogy a vallásoktatás odavaló-e? Nem probléma, múltjánál fogva sem, az iskolai vallásoktatás. A nemzet egész lelkére kiterjedő hatások nehezen értékelhetők, mert elvonulnak a kutató szem elől és nem is szabad őket mérlegelni akaró agitációk hevében, hanem át kell engedni az itéletmondást a higgadt tárgyilagosságnak. Az agitáció heve beszél a radikálisokból, amikor azt állítják, hogy az iskolai vallásoktatás a múltban is káros volt, mert időt foglalt le magának a reális tantárgyak rovására és felesleges vallás-mithológiai mende-mondákkal töltötte tele a gyermekek fejét. Tárgyilagos beszéd ez? Nem. Az iskolai oktatás és az idők kulturszükségletei szoros viszonyban vannak egymással, de nagyon téved, aki azt hiszi, hogy az iskolai oktatás a jövendő kultursziikségleteket előre látva és azokat megelőzve rendezkedik be az iskolákban. Fordítva van. Az élet először próbál, igazol és követel és csak azután igazodik az iskola munkája a bebizonyított szükségletekhez. Nem is lehet másként, mert az iskolái, tehát a gyermekek lelkét nem szabad kétes eredményű kísérletezések színhelyévé tenni. Minden történelmi érzéket meghazudtoló állítás tehát az, hogy az iskola a múltban vallás- oktatás hiján több „tudást“ adott volna a gyermekeknek. Minden században any- nyit adott, amennyit az illető kor megkövetelt és bármely kor iskoláinak vezetősége, akár egyházi, akár világi, nem adhatott több tudást, mint amennyit tényleg adott. „A vallás-mithológiai mende-mon- dákat“, pedig ne bánisuk. Krisztus és az Evangelium nem mende-mondák, hanem :sd •• r az utolsó kétezerév legnagyobb történelmi tényei, amelyekhez csak mélységes tisztelettel és óriási tudományos készültséggel szabad közelíteni. A mende-mondák klasszikus arzenálját a szabadgondolkozó literaturában, Häckel Világrejté- lyeben, Ostwald monizmusában és egy- ügyü Vasárnapi prédikációiban, továbbá Fényes Samu falrengető nekilódulásaiban találjuk. Szégyene a magyar tanítóságnak, hogy soraiban néhányan ilyen szellemű portékák kikiáltására vállalkoztak. Amikor iskoláról és a gyermeknemzedékek erkölcsi neveléséről van szó, az egyes vallási irányzatokat nem theológiai szempontból szabad elbírálni, hanem azon nagy erkölcsi hatások és biztosítékok szempontjából, amelyeket mindegyik tud nyújtani addig, áruig híveinek lelkében erős a hit és meggyőződéses a vallásosság. Becsület és igazi hazaszeretet, erény és jóság, tiszta élet és önzetlenség nyernek ilyen módon erős alapot a lelkekben és ki meri állítani, hogy ezek nem nagy és nélkülözhetetlen nemzeti értékek? És ki meri állítani, hogy az iskolai vallásoktatás a múltban is nem ezeket a nagy értékeket közvetítette és erősitgette a magyaf nemzet lelkében? Az iskolai vallásoktatás ügye tehát nem kérdés, nem probléma és nem is engedjük azzá lenni. Az iskola szent hely. Az iskola nem fonográf, amely egyhangú kattogással adatokat közvetít. Az iskola műhely, ahol a legnemesebb anyagot kell csiszolni és egy egész életre előkészíteni. Az iskola a családi tűzhely testvére. A tanító az apa lelkének és szándékainak letéteményese. Az iskola a jobb, erősebb, tisztább, erkölcsösebb nemzedékek temploma. Templom, amelyben Istennek otthona, oltára, tisztelete és imádása van. Az iskola nem a tanítóé és nem az államé, hanem a nemzeté, aminthogy a tanító és az állam is a nemzeté. Az apáké és anyáké, akik éven- kint hétszázezer gyermeket szülnek a nemzetnek. Ők adják a pénzt az iskola építésére, ők adják a legdrágábbat, a gyermeket az iskolák részére. Nem néhány szabadgondolkozó tanító és nem néhány tétovázó áilamférfiu fog tehát az iskolai vallásoktatás ügyében dönteni, hanem a nemző apák és a szülő anyák, a magyar nép ősi vallásossága és a nemzet nagy erkölcsi érzékeihez való elszánt ragaszkodás. Ezek beszéljenek és - megígérhetjük — fognak is beszélni! (0. P. E. V. I.) Lapunkról együgyü élceket faragott egyik-másik laptársunk az egyesülés alkalmából. Olvasóinkat minden félreértést kizáró módon tájékoztattuk akkor az egyesülésből előállott uj helyzet felől. Azok kedvéért azonban, akik nem tudnak olvasni, illetve tájékoztatónk elolvasása után sem tudják megérteni, hogy miképen fér össze a néppárti meg a függetlenségi irány, kénytelenek vagyunk még egyszer ismételni, hogy a Nagykároly és Érmellék nem politikai lap volt, épen ezért politikai „összeházasodás“-róí beszélni nem is lehet. Az egyesült lap pedig pártoktól független politikai lap, melynek hasábjain megjelenő közlemények csak a cikkíró állásfoglalását jelentik és nem a szerkesztőségét, mivel ott és lapunk belső munkatársai között különböző politikai pártáilásu emberek vannak. Bediilt viskón kuvik madár, Rakta a fészkét rája. Ő egyedül, ki siratja, . . . Ház bus lakóját, a Szegény leányt . . . árva leányt.“ Önvallomás . . . Irta: Fehér Ákos. Átkot sohasem szórtam, panaszra nem nyitottam [soha az ajkam . . . Ha bántott valami, eltakartam, hogy a bánat lárnyát ne lássátok rajtam. Könnyet sem hullattam, nem sírtam zokogva, [csak befelé sírtam. Vártam: talán akad majd valaki, aki átvállalná [felét a tehernek S már-már majdnem elhittem, hogy nem kell [tovább vinnem a keresztet. De egyszer csak megbotlott a lábam s én ösz- [szetörve a földre zuhantam. S azóta nem tudok sohasem nevetni, mert zokogásba fül bele az ajkam. A jó fiú. Irta : Maurice Level. Mikor az utolsó kapa földet is ráhantol- ták a koporsóra, szétoszlott a gyászolók serege s az apa is hazafelé tartott a fiával. Nem szóltak az egész utón egymáshoz, mindketten elmerültek néma fájdalmukban. Mire hazaértek, az öreg cseléd úgy, ahogy rendbe hozta a szobákat, melyeket a friss koszorúk virágainak bóditó illata még mindig egészen megtöltött, úgy, hogy szinte nehéz volt bent a, levegő. Téli idő volt, a kályhában vígan ropogott a tűz s barátságos meleg áradt szét a lakásban, amelyben azonban mégis olyan hideg volt. Rideg ürességet csempészett az egész házba a halál kegyetlen angyala. Az apa leült a kályha mellé, fejét tenyerébe hajtotta s felsóhajtott : — 0 Istenem : Szegény, jó mama ! ... Azután pedig két nehéz, forró könnycsepp gördült végig az arcán, majd pedig halkan megszólalt: — Láttad Dupontékat ? Olyan jól esett, hogy eljöttek a temetésre. Meg a nagypapa. Szegény öreget mennyire szerette édesanyád .. . De mond csak, fiam, hogy van az, hogy Bré- mont barátod nem volt ott ? Vagy talán csak én nem láttam ? . .. Azután újra nagyot sóhajtott: — Ó szegény kis fiacskám, te! Az a huszonöt esztendős fiúcska pedig az apai szeretet ekkora becézgető megnyilatkozása alatt csak sirt, sirt és szólni nem tudott. Majd bejött a szobába az öreg cseléd, lassan, lábujjhegyen. Alig vették észre, csak mikor megszólalt : — Uram, talán jó lenne, ha ennének valamit ! Mindketten feltekintettek s úgy vélték, hogy az öreg cselédnek igaza lehel. Csakugyan éhesek voltak. — Hozzon hát valamit — szólt a cselédnek, mialatt fia, Jean felkelt és kifelé indult. — Hová mész?-— kérdé az apja. — Csak kabátot váltok, rögtön itt leszek. És amint bemenj a másik szobába, az öreg cseléd utána osóíit s egy levelet húzott ki a köténye alól: T — Jean ur, ez a levél önnek szól. A kedves jó édesanyja irta önnek halála előtt nyolc nappal és reám bízta. Szivemre kötötte, hogy átadjam önnek. Keze szinte reszketett, amint a levelet átnyújtotta a csodálkozó ifjúnak, aki hirtelen utána kapott a levélnek és bement abba a szobába, ahol anyja meghalt. Gondosan magára zárta az ajtót, nehogy valaki megzavarja s azután egy pillanatig elgondolkozott a szobában, ahol minden a megboldogultra emlékeztette. A szomszéd szobában tányérzörgés hallatszott, amint az öreg cseléd az asztalt terítette. Jean most egy hirtelen mozdulattal feltörte a levél borítékját és olvasni kezdett : Édes jó fiam ! Utolsó órámat érzem közeledni. Nyugodtan halok meg, nem félek a sírtól, mert tudóin, hogy jól teljesítettem anyai kötelességemet. Felneveltelek, férfi vagy, aki meg tud élni a maga lábán is. Azonban mielőtt örök álomra hunynám szemeimet, egy titkot kell veled közölnöm és pedig egy igen nagy és fontos titkot. Eddig titkoltam előtted s igy méltán vádolhatom magamat azzal, hogy én, akit gyermekkorodtól fogva rajongó szeretettel vettél körül — megcsaltalak. Az az ember, akit te megszoktál atyádnak nevezni, az nem apád neked. Te nem vagy az ő fia. Egyszer, csak egyszer szeretr tern igazán az életben ... s te egy gazdag, nagy urnák a gyermeke vagy, aki bár csak kicsi korodban látott, de azért tudom, hogy
