Északkeleti Ujság, 1914 (6. évfolyam, 1-53. szám)

1914-03-14 / 11. szám

-.1

VI. évfolyam.

Nagykároly, 1914. március 14.

11-ik szám.

Északkeleti újság

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP.

Előfizetési árak:

Egész évre

Félévre ..............................

Ne

gyedévre ..............................

Ta

nítóknak egész évre ..

8 korona4 ,

2 „

5 „

Felelős szerkesztő:

NEMESTÓTHI SZABÓ ALBERT dr.

Szerkesztők :

Dr. Suták István Csáky Gusztáv. = MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. =

Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM („KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.)

1 Hirdetések ugyanott vétetnek fel. =

_________ Nyilttér sora 4Q fillér._________

Züllött állapotok.

Régi igazság, hogy nem boldog a magyar. Mikor mindenfelől húzzák, nyúzzák, szorítják, nyomják. Hogy tud ilye- ténképen zöld ágra vergődni, hogy tud ilyen viszonyok mellett tisztességesen megfelelni kötelességének.

A jövedelem nem hogy emelkednék, hanem inkább csappan ennek ellenében óriási mértékben és megállapodás nélkül emelkedik mindennek az ára. A két legfontosabb kelléke a társadalmi életnek: az élelmiszer és a lakás szemérmetlen módon megdrágult. A hús szinte megfizethetetlen, a lakások ára szintén olyan aránytalanul nagy, hogy a szükes viszonyok között élő ember még kisebb lakásban huzza meg magát, hogy valahogy élhessen, illetve lakhasson.

Ha nálunk valami megdrágul, az okát nem kell nagyon kntatni s csak a szomszédba kell mennünk, látunk vígan dörzsölő kezeket, megelégedettségtől derűs ábrázatokat. A mi jó osztrák szomszédaink mindig gondoskodnak arról, hogy nekünk egy kis mulatságot szerezzenek: összeállanak a nagy iparosok, a vállalkozók s egyszeriben elhatározzák, hogy ennek vagy annak a nélkülözhetetlen cikknek, tárgynak az árát felsrófolják. Akinek nem tetszik, ne vásároljon belőle, ha meg vásárol, ugrálhat mellette, de fizetni kell érte, ha megpukkad is bele.

így vagyunk sok tekintetben kiszolgáltatva Ausztria kénye-kedvének, kapzsiságának, nyerészkedési vágyának. Gondoskodnak arról, hogy mindent drágán megfizéssünk. Ebben nyilvánul meg a közös vámterület áldásos volta. Ezért kapálódznak úgy odaát az önnálló vámterület ellen.

Hogy aztán oly nagy arányokat öltenek a kivándorlások, azon nem lehet csodálkozni. Elvégre munkaszerető, dolgos, izmos karú földmives nem várhatja a sült galambokat, meri a család jól nem lakhatik a reménykedésből. Vagy nem kap egyáltalán munkát a szegény ember vagy munkáját oly gyatrán fizetik meg, hogy legszerényebb életmódja mellett sem telik mindenre. £ két ok készteti a kivándorlásra, főleg azokat, akiknek meg van valamelyes vagyonuk s ennek roncsai megmentendő, itt hagyják szülőföldjüket, holott szívesebben dolgoznának idehaza, ha lenne mit, örömest maradnának itthon, ha munkájukat legalább csak annyira megfizetnék, hogy családjaikkal eltengődnének.

A világ egyik részében sem aknázzák annyira ki az embert, mint nálunk. A kizsákmányolásban valóságos versengés folyik a telhetetlenek között. A la- kásüzsora valósággal tobzolódik, az élelmicikkek árai oly magasra szöknek, hogy távcsővel kell utánna nézni. Miután elsősorban a fővárosban emelkedik beláthatatlan magasságra minden elképzelhető dolognak az ára, természetesen a középpontból szerte ágazik az ország megannyi részében s egyértelmiileg megszületik az általános drágaság.

A közönség hiába jajveszékel, hasztalan siránkozik és kézzel-lábbal tiltakozik ilyen brutálitások ellen, az illetékes körök vajmi keveset törődnek és ha törődnek és tesznek, talán nem is tehetnek a nép méltányos kielégítésére.

Hiba tulajdonkápen nálunk az örökösen széthúzódó semmiben össze nem tartó, egyöntetűen eljárni nem tudó társadalomban van, amely egyidejig sopánkodik, azután belenyugszik a változ- hatatlanba. Akkor nem csoda ha vérszemet kapnak a dús gazdag gyárosok, nagy iparosok, házi urak s minden lel- kiismeretfurdalás nélkül emelnek akkor és annyira, amikor és amennyire nekik jól esik.

\ nagy közönségnek, millió és millió állampolgárnak kell sztrájkolni ilyen indokolatlan és sérelmes emelések ellen: ki lehet és ki kell a gazdag embereket éheztetni.

Erős szervezkedéssel, egyöntetű eljárással pressziót lehet gyakorolni mindenféle erőszakos és meggazdagodás gyors fokozására irányuló ár emelések ellen. Akkor majd leesik az álluk a most még elvakult lak és élelmiszer uzsorásoknak.

Március.

Szentgyörgyi Hromkovits V. Győző. (Budapest.)

Szép, virágfakasztó, büszke Március

Azért jász hozzánk, hogy mindjárt tova fuss ?

Nem méltatsz bennünket egy tekintetedre,

Nem látod a népet, mely tömegbe gyűl,

S harsogja: „Hazádnak rendületlenül“,

S másnap öli egymást koncért tülekedve.

Állj meg csak. Március, egy pillanatra csak, Áradjon ránk lángod, mely lelkűnkbe csap, Hogy múljék el tőle sok százados álmunk, Térjen karjainkba vissza őserö.

Legyünk újra nemzet, labancot verő,

Ne kelljen pirulva a Golgotán állnunk.

Fényes sugaraddal nyisd fel a szemet,

Mielőtt ellepné őt is a szemét,

A szabadság kürtjét fújjad riadóra, Megdermedt szivében lobbanjon a láng,

Lássa nyomorogni drága, szép hazánk,

És kardot ragadjon, ha kondul az óra.

Szép, virágfakasztó, büszke Március,

Kér tehát a magyar, hogy tovább ne fuss! Ébred már a nemzet, légy te a tanúja Mint töri szét láncát s veri szét veié A bérenchadat, mely támad ellene,

Szabadság zászlóját mint tűzi ki újra.

Álj meg itt Március hármas bére fokán Ne láss többé árnyat népünk homlokán.

Véget ér a nemzet átkos átkos pártviszálya, Lássad, hogy szivében te szent lángod ég, Dtága szép hazánkért meg tud halni még,

S minden ellenségét ősi kardja várja.

Hervadás.

Irta: M. Köck.

A beteg leányka sóváron nézett ki, a késő őszi napfényes háztetőkre. Olyan melegnek tűnt fel neki a nap, oly simogatónak, mint jó anyának cirógató meleg keze, ahogy az betűzött a nyitott padlásablakon át a beteg leányka fejvánkosára, fáradt arcára és sápadt vértelen kezére.

Suzetta tudta magáról, hogy nagy beteg. Az egyleti orvos nem sokat teketóriázott, nyíltan, őszintén „megmondta az anyának, hogy menthetetlen. Ő behallott a konyhából minden szót és nyugodtan fogadta Ítéletét. Még ő vigasztalta kétségbeesett anyját és nyájasan mosolygott barátnőire, ha egyik másik, akikkel a gyárban együtt dolgozott, felkereste a szegényes betegszobát.

Csupán akkor hagyta el nyugodt meg- nyugvó derűje és kezdett mélabus lenni, mikor észrevette, hogy látóképessége van fogyóban. Ami eddig megrövidette szenvedésének hosszú napjait, nem vigasztalhatta meg többé, mert hetek óta nem bírt olvasni. Nem látta a betűket . . .

Az anyja munkába járt, ő pedig óraszám mozdulatlanul kényszerült feküdni és szeme kimeredt a sivár szürke őszi időre, mely az ő tekintetében ezerszeresen vigasztalanabbnak tűnt fel.

De ma, mintha csoda történt volna, az ég derűsen kék volt és napsugár árasztotta el a kis odút, akárcsak tavasz lett volna.

— Anyám szólt a beteg — ha kimehetnék ma a szabadba, csak kicsi időre is. Ma olyan szép lehet a liget. Meleg van és napfény . . .

— Ne nézz mindig abba a nagy világosságba — szólt az öreg asszony gondosan, az még inkább elrontja a szemedet.

— Nem oly vakító az, mint te azt hiszed anyám. Hiszen szelíd és enyhe a fénye, mint a háziurék lámpájának, melyet sárga selyemernyő véd.

Az anya sóhajtott.

Látta, hogy lánya szeme rebbenés nélkül bámul bele a napba. Látta mily ittas vágygyal szívja magába a vakító fényt. Kimondhatlan aggodalommal nézte egyetlen gyermekének sötét fénytelen szemét.

Utóbb megvakul egészen. Vak lesz . . .

Szegény, beteg és hozzá — vak is . . .

Kétségbeesetten kulcsolta össze kezét.

— Akkor inkább vedd el őt Istenem és engedd, hogy a menybéli fényt bámulhassa.

— Anyám — mondta a beteg újra — úgy szeretnék kimenni a szabadba — úgy szeretném künn élvezni a napot, a meleget . . .