Északkeleti Ujság, 1912 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1912-02-17 / 7. szám

IV. évfolyam.

Nagykároly, 1912. február 17.

7-ik szám.

Északkeleti újság.

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP.

Előfizetési árak:

Egész évre .. ................................ 8 korona.

Fél

évre .........................................................4 „

Negyedévre .......................................... 2 „

Tanítóknak egész évre.

....................................5 „

Felelős szerkesztő:

NEMESTÓTHI SZABÓ ALBERT dr.

Szerkesztők :

Suták István Csáky Gusztáv.

= MEGJELENIK MINDEN SZOMBATOS. :c~==t

Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM.

(„KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.)

Hirdetések ugyanott vétetnek fel.

_______Nyilttér sora 40 fillér.______________

A választói reform.

(Cikksorozat.)

A Katholikus Népszövetség memoranduma egy uj ponttal bővitette ki a választói reform követelményeit a kötelező szavazással, úgy a reform tulajdonképen : általános, titkos, egyenlő, községenként és kötelező választói jog nevét viselné.

A kötelező szavazás azt jelenti, hogy minden szavazónak kötelessége a szavazatszedő küldöttség előtt megjelenni és vagy szavazni, vagy kijelenteni, hogy a jelöltek közül senkire sem kíván szavazni, illetve titkos szavazásnál üres szavazólapot leadni. A választás után a le nem szavazott választók megidézfetnek és ha nem tudják magukat igazolni, p.

o. betegség, sürgős, fontos, halaszthatatlan utazás, vagy más indokkal, megbir- ságoltatnak.

Az elméleti jogosultsága ennek abban van, hogy a választói jog nem annyira jog, mint inkább állampolgári kötelesség. Nem lehet, hogy az, aki e kötelezettséget teljesiti, hátrányban legyen az elvesztett idő és munkával a felett, akinek előbbrevaló minimális gazdasági érdeke a haza sorsánál.

Gyakorlati haszna a kötelező szavazásnak óriási. A műveletlen választókat semmi sem szoktathatja le jobban arról, hogy napi dijat, vagy más kárpótlást igényeljenek, mintha nem rajtok áll a szavazásnál való megjelenés. A választó ez által tanulja meg, hogy nem a jelöltnek tesz szívességet a szavazás által, hanem a haza iránti kötelességét teljesíti. A választót igy nem-befolyásolja elhatározásában a vesztett idő és munka megtérítése, hanem egészen meggyőződése szerint szavaz.

A kötelező szavazás gyakorlatban nagy előny a szocialistákkal és nemzetiségekkel szemben. Ezek tábora szervezett és fanatiktis elemekből áll, kik úgyis eljönnek szavazni, a 8—10 % indolens elem egészen a másik oldalra esik, tehát a kötelező szavazás jóformán egészen a konzervatizmus és magyarság táborát erősítené, utóbbit még azért is, mert a nemzetiségi vidéken lakó iparosok és kereskedők nem bújhatnának ki színvallás elől, hogy a magyarsággal vagy a nemzetiséggel tartanak-e.

Főleg a szocialisták ezért azok, kik curoponerte a legnagyobb erőfeszitéssel küzdenek a kötelező szavazás rendszere ellen, melynek nagy érdeme van abban, hogy a keresztény szocialisták Bécset annyira amennyire tudják tartani a szociáldemokraták ellen, kik már a többi fővárosokat jóformán mind hatalmukba kerítették.

A kötelező szavazás természetesen még parancsolóbb szükségességgé teszi a választás decentralizálását. Kényszeríteni nem lehet a választót, hogy hosszú utat tegyen és azt sem lehet kívánni, mint a hires Vázsonyi—Hieronymi-féle Teréz-városi választáson, hogy másfél napot várjon, mig reá kerül a sor. A kötelező választás pedig oly érdeke a konzervatizmusnak, hogy cserébe bátran adhatja a decentralisatiót.

A galiluisták és Szent Imrések hitvitáiról.

Budapeíi 1912. február 7.

Az egész ország tud már azokról a hitvitákról, amelyek Faber Oszkár tanár, a reverendából kiugrott apostata szerzetes hírhedt felolvasása nyomán a Galilei-kör és a Szent Imrekor között kifejlődtek. Nem részleteiben foglalkozom ezért az ügygyei, nfert hiszen a fővárosi sajtó pro és cor.tra már foglalkozott a kérdéssel eléggé, hanem néhány motívumot kiragadva általános színekkel iparkodom megfesteni a világnézetek nagy harcát.

Faber Oszkár odadobta a közönség elé azt az állítását, hogy a szerzetesrendek intézménye természetellenes, államellenes és ellenkezik az emberiség minden érdekeivel s mint ilyent belügyminiszterileg fel kell oszlatnia A felolvasáson a keresztény világnézet nevében dr. Vass József, a pesti Szent Imre kollégium igazgatója felszólalt, kijelentette és igazolta, hogy Faber előadása minden komoly és tudományos igazságot és alapot nélkülöz s nem más tömegszenvedélyre alapított olcsó sikervadászatnál. Minthogy azonban a maszlagolt elemekből álló tömeg ordított és ökleivel hadonászott, dr. Vass eléggé ki nem fejthetvén mondanivalóját, felhívta Fabert és a Galilei- kört, melynek keretében a felolvasás történt állításainak tudományos vita keretében való bebizonyítására. A Galilei-kör is, meg Faber is erősen húzódtak ettől a tudományos vitától, mert tudják jól, hogy frázisaikkal csak a már jól belemasz- kgolt közönségük előtt tudnak boldogulni, de csupán akadémiai képzettséget igazoló egyénekből álló közönség előtt, ahol nemcsak frázisokkal, hanem igazán tudományosan kell vitázni, ahogy azt a klerikális elem képviseletében dr. Vass kívánta, merész és valótlan állításaikat aligha fogják megmenteni az életnek. Húzódoztak, kitértek és frázisokkal akarták elintézni az ügyet, azonban a rendíthetetlenül több Ízben szemükbe vágott provokálás elől, amelyet az eredményért később még nyilvános kiáltványok utján is meg kellett ismételni, Faber et comp. végre kitérni nem tudott és belement a tudományos vitába.

Ilyen előzmények után történt meg a két nagy vita. Az egyiket a Galilei-kör tartotta a régi Országház nagytermében a már jellemezett közönség előtt, a másikat a Szent Imrekor a Szent István társulat dísztermében, akadémiai képzettséget igazoló csak tudományos egyénekből álló közönség assistenciája mellett.

Az egész Galilei ifjúságot jellemzi a határtalan szemtelenség, a piszkos, alattomos modor, a vérlázitóan arrogáns tónus, amelyet a

„vita“ lefolyásából minden kétséget kizáróan meg kellett állapítani. Mert ha egy olyan helyzet, ahol a meghívó fél az időnek, térnek, közönségnek, raffinált fogásoknak és a tömegszenvedély lázitásának minden eszközét lefoglalja magának és minden lehetőségét majdnem a szóhoz jutásnak is megvonja azoktól, akik a meghívás folytán meghívottakként megjelentek ; ha rágalmazó szavakkal csikarva ki egy a saját szája ize szerint összeválogatott közönség olcsó tapsait, a meghívott vendégek elleni bármilyen fellépésre ingereli és uszítja a maga tömegét ; ha a meghívó kizsákmányol minden -elképzelhető előnyt és minden hasonlótól megfosztja a meghívott vendég-szónokokat ; ha a szabadgondolkodóknak szabad volt a tárgytól teljesen elütő frázisvilágokba kalandozni, amig a klerikálisokat még akkor is lecsöngették és szómegvonással tartották sakkban, ha a tárgyhoz szorosan tagozó dolgokról beszéltek — akkor ez „vita“ volt, akkor lehetett akár tudományos vita is. De csak akkor, ha a tudományos vita fogalma, vagy a „vita“ egyáltalában megtűri ezeket a fenti szemelvényeket lehetőségekként. Pedig ezek csak szemelvények. Ha fogalmat akarnék nyújtani ennek a vita-estély- nek a képéről és lefolyásáról, csak a szemtelenség, incorrectség, visszaélés és arrogancia bővebb festésére sem lenne elegendő a lap egész tere. Pedig a galileisták neves Fáber Oszkárja, Fényes Samuja és Zigánya ellen a klerikalizmust fiatal egyetemi hallgatók képviselték csak, de az argumentumoknak olyan vas-erejével, az igazság olyan sújtó fegyvereivel, a paragrafusok olyan irgalmatlanul sújtó hatalmával és a tisztessé/es, becsületes, emberi felfogás olyan elvitázhatatlan fensőbbségével sújtottak az alattomoskodásban, sofizmagyár- tásban és tömegvakitásban jeleskedő szabadgondolkodók fejére, hogy azok érezték a veszedelmet, amelyet csak az igazság szavainak hangos gajdolással való elnyomása révén lehetett elkerülni. Nemcsak állandó orditozással, hanem folytonos közbeszólásokkal minden szóba való kapaszkodással és csufondáros felkiáltásokkal és megjegyzésekkel zavarták állandóan a klerikális szónokokat, akik ennek dacára igazságaik erejével néha annyira magukkal ragadták a közönséget, hogy az megfeledkezve minden felvilágosodott és szabadgondolkozó maszlagról, hatalmasan megtapsolta őket. Amikor pedig a csekély arányban megjelent klerikálisok tettek az ellenpárt szónoklataira itt-ott egy megjegyzést, egyszerre úgy tett kicsiben a galilei ifjúság, mint azt az egyetemes zsidóság nagyban teszi, — szétszóródott a nagy terem minden tájéka felé „fenntartani a rendet“ vagyis biztosítani a szónokot a sokszor kellemetlenül ható közbeszólások elnémitásáról. — Magam is tettem itt-ott hangos megjegyzéseket, amire egy kis fiú rám parancsolt, hogy halgas- sak. „Ha elhallgattatja a saját közönségét, a mikor a mi szónokaink beszélnek, akkor elhallgatok én is, de addig nem“ — feleltem neki. „De én követelem, hogy hallgasson és maradjon csöndben“ — vágott vissza. „Igazán meg- ható, de talán lesz szives concedálni, hogy mi apró közbeszólásainkkal oly kevéssé vagyunk képesek revánchálni az Önök orditozását, amivel szónokainkat alig engedik szóhoz jutni, hogy legalább ennyiben lehetne vitális színezete ennek a vitának.“ — „Ha még egy szót szól, kivezettetem“ — hangzott a szigorú parancs, a mire egyebet nem válaszolhattam, mint azt: „Ez előtt az érv előtt igazán kénytelen vagyok meghajolni ; teljesen méltó a szónokaik érve-