Északkeleti Ujság, 1912 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1912-03-09 / 10. szám
IV. -évfolyam. Nagykároly, 1912. március 9. 10-ik szám. északkeleti újság. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ' ** V _ • Előfizetési árak: Egész évre ................................ 8 korona. Fé lévre ...................... ..........■■ .. 4 „ Negyedévre .. ................. .. 2 „ Tánitóknak egész évre ................................5 „ Felelős szerkesztő : NEMESTÓTHI SZABÓ ALBERT dr. Szerkesztők : Suták István Csáky Gusztáv. = MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. ----Sz erkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM. („KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.) Hirdetések ugyanott vétetnek fel. N'Vilttér sora 40 fillér. Benyomások a socialista tüntetésről. Budapest, 1912. március 7. • Minél jobban iparkodom nézni és minél többet látok, annál ferdébbeknek, annál különösebbeknek és csúnyábbaknak látom az embereket. A legtöbb ember vaknak, vagy legalább is szlováknak tűnik fel s amikor ezt látom, még jóhiszémü iparkodom lenni s nem akarom az érem csúnyább felét nézni. Csodálatos dolog, de mindig valószínűbb kezd előttem lenni, hogy az emberek csak néznek, de nem látnak és ha látnak, nem látnak jól és helyesen. Az ember absolut értéke igy önkéntelenül is csökkenT szemeimben s hiába küzdők ellene, minden nap kisebbnek; kisebbnek, tökéletlenebbnek, apróbbnak látom a homy sapienst. Ez kiábrándulás az emberről alkotott eddigi fogalmaimból s mint minden kiábrándulás fáj. A gondolkodni akaró és boldogságót kereső émber igy bennem két teljesen különálló személylyé lett s ez^a két személy ahelyett,’hogy harmonikus együttműködésben dolgozna, tusára kel egymással. Szinte rosszul esik választani, de kénytelen vagyok, ha csak magam is nem akarok Vakságba esni. S bár fájó szívvel, de — a gondolkodást választom. Nézni akarok, figyelni akarok, — látni akarok. Olyan dolgokat akarok látni, amit a többi ember csak néz,, vagy talán figyel is, de nem lát. Sok dolgot figyelek, nézek és látok. Sokat láttam ami oly természetes, oly egyszerű és csak természetesen és egyszerűen magyarázható volt, hogy kétségbe kellett esnem, amikor az embernek erről alkotott képét, véleményét és magyarázatait hallottam. . . . Hogy az emberek milyen tömegesen és milyen általánosan rosszul látnak s hogy ez a vakság milyen általános, ezt legjobban a március 4-i, hétfői socialista tüntetésből állapíthattam meg. Ha eddig nem akartam hinni magamnak, most meg kellett győződnöm a diagnózisom helyességéről. Tehát a socialistáknak a választói reform „érdekében“ rendezett tüntetéséről van szó. Megszoktam már a vakokkal való bánásmódot s ismerve ezeket a vak embereket, szinte bizonyos vagyok benne, hogyan fogadják majd e beköszöntő sorokat, azért ki kel! itt előbb kissé térnem valamire. „Ahá, kibújt a szeg a zsákból! Persze, a socialisták „választójogi küzdelméről“ van szó, tehát kisebbíteni kell azt egy konzervatív-klerikális irányban működő újságírónak !“ így fog felkiáltani a nagykarolyi polgártárs s meg lesz róla győződve, hogy e szavakkal és azokat kisérő souverén mosolyával megállapította az absolut igazságot, a feltétlen kritikát. Ennek a polgártársnak megsúgom sub rosa, hogy ha iránycikket akarnék írni s ezekkel a sorokkal is konzervatív-klerikális irányaimat akarnám szolgálni, akkor nekem is úgy kellene tennem, mint a lapok általában tették; elfogultnak kellene lennem, nem szabadna néznem, félve attól, hogy látni is fogok s akkor nem Írhatom meg őszintén és jóhiszeműen ezeket a sorokat. Mert neked, kedves polgártársam, világéletedben azt magyarázta a socialista apostolok serege, hogy a választó' reform az a varázsvessző, amivel a socializmus egy csapásra a világ ura lesz s a nép, az istenadta nép veled együtt, polgártárs, felemelkedik azok fölé, akik eddig „leigázták“. Hogy ez mennyire nem igaz, azt a te apostolaid tudják legjobban. Ők tudják azt, hogy a választói reform nem nektek, kedves polgártársam, hanem nekünk és csakis nekünk klerikálisoknak lesz jó,, előnyös és hasznos. Mi tehát nemcsak, hogy nem vagyunk ellenségéi ,a választói reformnak, hanem határozottan szimpatikusán nézzük ezt a ti munkátokat és bizonyos meghatottsággal.szemléljük azt a nagy fáradtságot, amit ti nekünk, a ti ellenségeiteknek a javára, boldogitására és és könnyű efőhaladására kifejttek. Ha majd a vakságod, kedves polgártársam, némileg gyengülni, fog, ha majd nemcsak nézel az apostolai^ szemével, hanem látsz is a saját szemeiddel, akkor magad ás be fogod látni ezeket az igazságokat, s akkor igazat fogsz nekem adni altban, hogy a vájasztói reform a mi érdekünk s igy nekem is Szinpatikus színben kellene bemutatnom a tüntetést, ha hasznos iránycikket Írnék, nem pedig azt közölném, amit láttam s amit látnom kellett. Miután pedig végigolvastad a napilapokban a „fenségesen impozáns“ tüntetésben „a nép öntudatos, hatalmas erejéről^ 'megnyilvánuló frázistömkeleget, hallgasd még'-az én szerény véleményemet is erről a tüntetésről, ha. már meghallgattad azt a tüntetés pozitív hasznáról. Mindenki hallott márt a Caligulákról, a Nérókról s arról a római népről, ameíynek épen klasszikus virágzása idején ez volt a jelszava: „panem et circenses !“ Kenyeret és cirkuszt kért ez a klasszikus, ez a dicső, ez a „nagy“, ez a fenséges, ez a vad nép; „kenyeret“ kiabált az ujonjött felé még akkor is, ha az előbb jövő már torkig megtömte; kiabált, mert megszokta, kiabált, mert azt hitte, hogy igy „fenséges“ és ordított, mert úgy érezte, hogy neki ordítani kell. A vadság, az ősvadság ordított belőle s ha véletlenül megtörtént volna az a csoda, hogy a föld, a hegyek, a sziklák és minden, ami ő fenséges vadsága körül volt, kenyérré változott volna, csalódottan, megrémültén nézett volna össze ez a tömeg és feltétlenül becsapva éré te volna magát, kétségbeesett volna, hogy most már nincs miért örditani. Azaz, pardon, most jut eszembe, hogy ez a csoda nagyon könnyen megtörténhetett volna, mert hisz azon időtájban épen keresztények „ütötték föl tanyáikat“ a klasszikus birodalomban, akik között szentek és csodatevők is akadtak nagy számban. Határozottan kár, hogy nem csinálták meg ezt a csodát. A fenséges nép ugyan még jobban haragudott volna rájuk, mert ők lettek volna az okai annak, hogy most már nem ordíthat, de hisz igy is tömegesen vitték őket a feneviadak elé — a cirkuszba. Megvan hát az, amiért még ordíthatott volna a nép kenyérhegyei mellől is: a cirkusz! A cirkuszban pedig nem ártatlan mutatványok, ügyes játékok gyönyörködtették: vér kellett nekik, gladiátorok és keresztények vére; vér, forró, gőzölgő, patakokban omló, piros vér, amelyet kéjesen, tágult orrcimpákkal Szürcsölt, amelynek az illata is elkábitotta és megrészegítette. íme, a nép, a fenséges, a vérszomjas, az üvöltő, a vadállati nép! Kenyér kell neki sok, több, még több, amennyit nem termel a leigázott tartományok egész tömege, kenyér minden határon túl, — hogy ordíthasson. És vér, amelytől vadulhasson, mint a bika, amikor megérzi a szagát! Ez betegség; ez az a hires „népszenvedély,“ amelyet azóta — kétezer esztendő óta — semmiféle kultúra, semmiféle világosság kioltani nem tudott, ami ma is benne lobog a fenséges, a nagy, a vad népben s ami mindig fel fog lángolni benne és mindig lobogni fog és lefogja aljasitani a római „panem et cir- censes“-t kiabáló alacsony tömeggé, valahányszor akadnak lelkiismeretlen emberek akik ezt ügyesen és korántsem a nép, hanem a maguk jól felfogott érdekében' szítani fogják. Felébredtek kétezer esztendős álmukból a hires római demagógok, a nép szája ize szerint beszélni tudó népbolonditók s nem csalódtak amikor azt hitték, hogy kétezer év lefolyása után is elég egy pár maszlagot odadobni az immár békés népnek, hogy abban újra ébredjen íz ősi szenvedély. Nem a római Via Appián, hanem a budapesti Andrássy-uton hurcolták végig a felbőszített tömeget, amely semmiben sem különbözött klassiku-s római. elődjétől. Ordított céltalanul, ordított öntudatlanul, ordított ő maga sem tudta, hogy mit, ordított, mert úgy érezte, hogy ordítania kell. Az ügyes demagógok arról is gondoskodtak, hogy a vért is felidézzék az ime, fenséges nép emlékezetében. Vérvörös jelvények és vörös zászlók vadították a nép ő fenségét, amely megrészegedve, elkábulva szürcsölte magába a mindenfelől integető vérvörös színeket. A sokat hirdetett intelligencia öntudat, komolyság, mind-mind ennek a csodálatos, isteni, izgató, vadító vörös színnek az imádatába és őrjöngésébe merült el. Részeg volt ettől az is, aki semmitsem ivott, megmámorosította ez a legjózanabb fiát — és leányát — a népnek s férfiak és — pfuj! — asszonyok és leányok rekedtre ordították, nem : üvöltöíték a torkukat. így vonult végig a felséges nép Budapest utcáin. S a paloták ablakai előtt, ahol valami piros foszlány lebegett ki valamelyik magas emeletről, ott meg-megállt a tömeg és már nemcsak ordított, de valósággal őrjöngött; egyesek felugráltak, mintha oda akarnának ugrani, fel a negyedik-ötödik emeletre, ahol valami piros rongy lógott, lobogott feléjük. Nem törődtek vele, hogy mi az, nem nézték, hogy párnahaj, vagy alsószoknya, párjayesztett ka in ásni, vagy a nagymama főkötője, lehetett már pelenka is, — csak, vörös legyen, vörös, mint a vér. Ugráltak és táncoltak előtte, mint a megvadult bika és üvöltöttek, mintha valamennyinek elment volna az esze. Ó, fenséges nép, ha akkor valaki tükröt tarthatott volna eléd! Ha akkor láthattad volna magadat! Talán magad is megundorodtál volna magadtól örökre. Azt hitted, hogy most milyen nagy, milyen nagyszerű, milyen fenséges va^y. S ha nem lennél vak, láttad volna miiyen alacsony, milyen visszataszító, milyen utálatos vagy! A demagógok, ott elől a vörös rongyokkal a kezükben csoportonként vezették ezt a tömeget. Makacsul figyeltem, mikor fog két ilyen augur összepilantani s megállják-e a mél- tóságos pózban, kiállják-e kacagás nélkül. Nem akartam elhinni, hogy ha tekintetük találkozik, el ne nevessék magukat. De nem. Komolyak maradtak. Nekik nem szabad kockáztatni semmit. Lelkiismeretét pedig csak hírből ismernek. Az egyik palota ablakából, mint azt az újságok meghatóan Írták, egy urhölgy vörös zászlócskát lobogtatott a tüntetők felé. Ez az egy gyermekes kis demonstráció tényleg nem harisnyakötővel, hanem valóságos kis miniatűr gyermekzászlócskával történt s magam is láttam és csak ezért hiszem el az igazmondásban nem valami túlságosan lelkiismeretes zsidó sajtónak. Az bizonyos, hogy őnagyságának ez a kis játéka csupán divatból, sálon socialistáskodásból történt, meg aztán, Istenkém, olyan érdekes is az, amikor az ablak előtt annyi ember elkezd ugrálni, hadonászni és ordítani meg a kalapját lengetpi.! Hát mért ne szerezze meg magának őnagysága ezt az élvezetet? — Önkéntelenül eszébe jut az embernek az az eset, amikor a
