Északkeleti Ujság, 1912 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1912-09-21 / 39. szám
IV. évfolyam. Nagykároly, 1912. szeptember 21. 39-k szám. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. X Előfizetési árak: Egész évre ................................ Fél évre .......................................... Ne gyedévre ................................ Ta nítóknak egész évre..................... 8 korona4 „ 2 „ 5 „ Felelős szerkesztő : NEMESTÓTHI SZABÓ ALBERT dr. Szerkesztők : Suták István Csáky Gusztáv. = MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. ------Sz erkesztőség és kiadóhivata NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 2 („KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROL, 1 Hirdetések ugyanott vétetnek fel. Nyilttér sora 40 fillér. „Defrandált pénz.“ Elvégeztetett és kivégeztetett. Sötét lelkű, zavart elméjű, a hatalomtól elva- kitott, magukat magyar állampolgároknak nevező valakik, vért szomjazó hiénák módjára tépdesték szét: Sárba tiporták mocskos lábukkal, kiszívták a vérét, cafatokban szedték le róla a húst, elhamvasztották kemény csontjait s drága hamvait a nemzet szemébe vágták ...! Ez lett a sorsa az ezer éves magyar alkotmánynak, a magyar nemzet büszkeségének. A féltve őrzött drága kincset meggyalázták ország-világ előtt s aztán elpusztították. Elvégezte mindezt a magyar nemzet kormánya élén Lukács Lászlóval és Tisza Istvánnal. Elvégezték azok, akiket a magyar törvényhatóságok hazafiul lelkesedéssel és örömmel üdvözöltek és jóaka- ratu támogatásukról biztosítottak. Elvégezte Lukács László kormányelnök, kiről mint Désy Zoltán volt államtitkár mondja, nyilt titok, hogy szép Európának legnagyobb panamistája; elvégezte a hős Tisza és a magyar király bizalmával tündöklő és dicsekvő kormány, mely kormánynak erkölcsi alapja — mondja Désy — a csalás. Elvégezték mindezt a magyarnemzettől „defrandált“ (hivatalos kifejezés) 4 és fél millió korona pénzen. Szomorú, szégyenletes egy fotog- raphia ! Akiknek legfőbb gondjuk mindig csak a külföldnek rólunk alkotott kedvező és hízelgő véleménye, bizonyára megdöbbentek Désy Zoltánnak, ennek a komoly, tekintélyes és meggondoltan cselekvő magyar államférfinek, kemény és határozott vádbeszédén s mintha már látnám őket automobilokon száguldni fővárosunk utcáin politikustól-politikushoz, hogy ezt az egész ügyet elsimítsák. Tévedésnek nyilvánítani, visszaszivni, illetve szívatni, elsimítani — ez a jelszó közéletünkben. Se hallani, se látni s mindent megbocsátani! Mert nálunk a külföld jó véleménye a fő; az igazság, tisztakezüség, becsületesség és önzetlenség az bűn, kinevetni való ostobaság, ezzel csak kifelé kell operálni a külföldnek. Vakítani, becsapni a külföldet ; önmagunkat ámítani, ez fog kisegíteni nyomorult helyzetünkből. Désy Zoltán már május 23-án azon emlékezetes napon, amiket a törvénytelenségek és erőszakoskodások kezdetüket vették, szemébe vágta Lukácsnak, hogy 4 és 72 milliót az állampénztárból di- rekt választásokra használtak fel és Désy sürgős interpellációt is akart ebben az ügyben előterjeszteni, amit Tisza nem engedett meg s mert ő ezt nem tartotta sürgősnek, amit el is hihetünk neki. Itt aztán megakadt az ügy és elcsendesedett. Úgy látszik a kormány ezt nem bánta és lapult. Désyt pedig, mint most kitűnt, barátai a külföldre való hivatkozással lebeszélték. S ha szeptember 17 nem következik be, ez az ügy egészen elalszik. Jellemző közéletünkre! Romlott,végsőkig züllött közéleti állapotok mellett történhetik meg csak, hogy egy ilyen ügy felett csak igy egy könnyen agyonhallga- tással, napirendre lehessen térni. Mit fog szólni a külföld, nem gondolkoztak e felett azok, akik a külfölddel vannak mindig megakadva? Mem fogja rájuk mondani az igaz Ítéletet: züllött egy ország, úgy lophatnak a hatalmon lévők, ahogy akarnak; 4 és fél millió jogtalan felhasználása egész természetesnek tűnik fel ott. Úgy látszik szabály Ausztria e tartományában (hisz ennek ismerik Magyarországot), hogy aki hatalmon van, annak szabad és illik lopni. Pfuj! A szeptember 17 újból felszínre vetette a 4 és 72 milliót. Most már az a cimük, hogy „defrandált pénzek“. S ez alkalommal úgy látszik komoly lesz a dolog. Désy bizonyítani hajlandó és bizonyítani óhajt. A kormány az ő szokott félhivatalosa utján tagad s amúgy csendesen ijesztgeti. A jelekből Ítélve, kétségtelen, hogy ez az ügy olyan amire a közönséges beszédben azt szoktuk mondani, hogy kell valaminek lenni a dologban, mert hiába Désy Zoltán nem Habár Miska. Könyveim mel. Szemem világát óvd meg, Istenem, A meddig len lobogtatod Életfáklyám a földi téreken! Szemem világát, arra kérlek én, Mert némaságukban beszéd Áradozik a könyvek rejtekén. Szemem világát, hiszen annyi száj Rágdos meggondolatlanul A más szivébe s nem bánja, mi fáj. Szemem világát, régtől amelyek Legesleghiibb barátaim, Hogy megvigasztalón beszéljenek. Károlyi Tóth Lajos. A múlt. A karcsú kis fehér gőzös befutott a virágos öbölbe és Hennette boldogan, édes remegéssel kapaszkodott férje karjába, ki első volt a kiszállók között. Három hónapi házasságuk óta Paul első Ízben hagyta magára kis feleségét a svájci hegyek között. Csak három napig időzött Párisban, de ez a rövid idő mindkettőjüknek végtelen hosszúnak tetszett. Könnyed léptekkel siettek a szálloda felé, nem is tekintve az aranyos napsugarakban fürdő hegycsúcsokra, s miután mindent elmondtak egymásnak, Paul megkérdezte, Henrietté nem-e unatkozott távolléte alatt? Az asszonyka igy felelt: — Amint mondtam, alig léptem ki a szállodából e három ndp alatt. De várakozásom megkönnyítette egy hölgynek a társasága, akivel megösmerkedtem s akit igazán elragadónak találtam. Már nem épen fiatal, de végtelenül intelligens és szellemes. Szívesen barátkoznék vele. — Csakugyan? Hogy hívják? Férjes asz- szony . . . vagy özvegy ... — kérdé Paul. — Nem tudom . . . Kissé szomorúnak látszik, de ez csak" emeli báját. Tegnap este látta, hogy bánatos vagyok és sokáig, majdnem éjfélig csevegtünk a terraszon ... a szerelemről beszélt, az egyetlen szépről a földön . . . annyi jósággal, oly okosan, hogy megvigasztalódva feküdtem le. — Örülök, hogy ilyen kedves társa akadtál. Hogy hívják ? — Nem mertem a nevét kérdezni és csak most jut eszembe, hogy én sem neveztem meg magam ... De hallottam, amint a portás Fauvel néven nevezte . . . — Fauvel ? Fauvel Rosine ? — s Paul hangja kissé ingerülten csengett. — Ösmered ? — A neve . . . ösmerős . . . Beleptek a parkba s épen egy nő haladt át a terraszon, az étterem felé, anélkül, hogy őket látta volna. — Nézd, épen ott megy . . . Paul megszorította a felesége kezét: — Ma szerelmesek módjára a szobáikban ebédelünk, ugy-e, kis cicám ? S fenn, miután még egyszer ajkon csókolta Henriettet, komoly hangon szólt: — Csakugyan, ahogy gondoltam, az a nő Fauvel Rosine ... Ne haragudj angyalom, de nem szeretném, ha ezzel a nővel szorosabb barátságot kötnél. — Annak a nőnek múltja van. — Lehetetlen, hogy . . . hogy rossz nő legyen ! Ha hallottad volna, milyen okosan és bájosan beszél . . . — Nem mondom, hogy rossz nő ... de múltja van. Elválása után szeretői voltak . . . Ne erősködj tovább s elégedj meg annyival, hogy nem kívánom, hogy barátkozz vele. S remélem . . . A hangja kissé fensöbbséggel csengett s bár Henrietté imádta férjét, maga is büszke volt és maliciózus és duzzogva könyökölt a pamlag párnáira. — Jól van, Paul, ezért nem fogunk ci- vódni . . . meghajlok akaratod előtt. De ha már engedelmeskedem, megérteni is szeretném a dolgot. Azt mondod, múltja van. Egyedül, szabadon élt és szeretett, mert magad mondád, hogy elvált asszony. Nos, mi rosszat tett hát? Talán szerencsétlen volt szegény ? Te magad hangsúlyoztad, még jegyes korunkban, hogy a férfiak és nők egyforma jogokkal bírnak . . .
