Északkeleti Ujság, 1912 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1912-08-17 / 33. szám
IV. évfolyam. Nagykároly, 1912. augusztus 17. 33-k szám. Északkeleti újság POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. 1 Előfizetési árak: Egész évre .......................................... 8 koronaFé lévre .........................................................4 „ Negyedévre .......................................... Ü „ Tanítóknak egész évre ....................................5 „ Felelős szerkesztő : NEMESTÓTHI SZABÓ ALBERT dr. Szerkesztők : Suták István Csáky Gusztáv. = MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON, rrrr—t Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM. („KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.) Hirdetések ugyanott vétetnek fel. ________ Nyilttér sora 40 fillér. Sz ent István király ünnepe. Most, amikor az egyház újólag rendezi a maga ünnepkörét és a népeknek, nemzeteknek szivére teszi a kezét, hogy meghallgassa óhajukat, mintha erezném, hogy mennyire feldobog a magyar szív szent István király ünnepének hallatára és szinte nagyobb fénnyel, nagyobb buzgalommal akarja megülni ezt a napot, mint azelőtt. Ehhez a magyar nemzetnek szerzett joga van. A magyar nemzet ugyanis létjogosultságot kapott szent Istvántól. A haza, az alkotmányos magyar királyság megalapítása szent István királynak müve volt. Elapadt volna a harci csatározásokban a magyarnak a vére, ha nincs egy erős kéz, mely ezt a vért nem a porondra önti, hanem üdvös munkában gyümölcsözted. Eltűnt volna a magyar nemzet a láthatárról csak úgy, mint a népvándorlásnak többi népei, ha nincs egy erős kéz, mely letériti e harcra vágyó népet a hadak útjáról és a békés letelepüléssel a kultúra utjáraira vezeti. Miután szent István ekképen létföltételeket biztosított a magyar nemzetnek és egyszersmind éretté lett a királyság eszméje, akkor megihleti őt az Isten ereje és vele homlokon csókol egy egész nemzetet. Keresztvíz alá hajlik a nagy király alázatos feje; a magyar kereszténnyé lesz. A magyar nemzet most is harcias, de már vallásáért, a kereszténységért harcol. A kereszténység védőbástyája, Krisztusnak harci népe lesz. A világtörténelem nagyságában mind jobban és jobban kidomborodik a magyar nemzetnek ez a szerepe és ezzel dicsőbb, magasztosabb lesz szent István alakja. De mit ér mindez, ha alakja a jelenben elhomályosodik? Mitér, ha szelleme a jelenben nem dirigál és továbbra történetet nem csinál? Mit ér az ország, a nemzet, amely szent István nevére van keresztelve, de nem él öntudatos keresztény életet? Mit ér a történelem, hogy volt egy öreg szent király, aki hitre és erkölcsre építette országát, ha egyszerre csak mese lesz belőle ? És mi művészi szobrokat emelünk a szent király emlékére, hogy szebb legyen a históriai múlt. Templomokat emelünk nevére, tiszteletére és ledöntjük lelkűnkben az ő templomát. Körülhordozzuk nagy pompával dicsőséges szent jobbját, hogy aztán lerontsuk, amit szent jobbja alkotott. Ilyenkor, szent István ünnepén a dicső múlton révedez tekintetem és víziókba vágyik a lelkem. Látom, hogy kikéi sírjából a szent kiráiy . . . körű néz . . . keresi emlékét, keresi szellemét. Mintha a tagadás a pusztaság és tarlók fölött impozánsabbra nyúlna el királyi alakja?! Mintha látnám, hogy óriás szelleme birokra kél a tagadás törpe szellemével. Mintha látnám, hogy a nagy küzdelem úgy végződik, hogy újból fejére teszi koronáját a nagy király és újból kormányoz az a dicsőséges szent jobb kéz ! Csodálatos, drága víziók, melyeket szent István ünnepének hangulata éleszt és egyszersmind megmagyaráz. És mi vágyunk ezekre a víziókra, melyeket szent Istvánnak az ünnepe éb- resztget bennünk. Keressük már régóta a szent király sírját, de azt is mindhiába. Talán virágos akác, meg illatos hársfák hullatják rá hervadó szirmukat és vad méhek zön- gik körül a sírját, vagy vigan hömpölygő hullámos folyók sülyesztették el aranymedrükbe? ! Fájdalom, még síremléket sem tudtunk emelni szent Istvánnak. Igazán szegények vagyunk mi magyarok! De van mégis egy ünnepnapunk, a mely feltámasztja bennünk az ezredéves múltnak dicső emlékét. Van egy ünnepnapunk, amikor kikéi sírjából a glóriás király ... és lelÁ kártya. Szűk, alacsony hónapos szoba. Kormos, törött lámpa szórja álmos, sárga sugarait. Négy bozontos fej mozog; kiégett, felpattant forniros asztalnál ülnek. Négy sápadt, ideges arc. Mély beesett beteg szemek, koravén vonások. Kártyáznak. — Ohneász! Huszonegy! kiáltja a legfiatalabb és besepri a kasszát. Kipirult, izgatott. Még nem olyan gyűrött, fásult az arca, mint három társának. Kezdő kártyás. Most került fel Pestre. A forró mámoros éjszakákat a vidéken is szerette, de a kártyát csak itt ismerte meg. — Nevet. Cigarettával kínálja társait. Maga is rágyújt. Öntelten, boldogan ereszti az illatos füstöt, aztán beszivja, le egészen az arténákig s úgy érzi, mintha valami puha kedves kéz nyúlna a testébe, tüdejébe csiklandozva, . . . izgatva a nusztikus részeket, aztán kiereszti a füstöt, gyönyörű nagy karikákat, fantasztikus fellegeket fújva. — Huszonegy! Megint besepri a kasszát. — Tíz korona a tiszta nyereségem — kiáltja önfeledten, boldogan, naivul. Hangosan, kellemetlenül kacag és szívja, szinte eszi a füstöt. — Igyatok fiuk ! Tölt. Isznak. Tíz korona! Szép kis összeg — gondolja — hónap este megnézem belőle Nagy Endre kabaréját. — Szeme könnyezik, idegszálai reszketnek az örömtől. — A fene a szabad bankját, nyolc koronát vesztettem — mondja az egyik és éhesen rápislog a gólya tülük elnyert tiz koronájára. — Én kettőt — szól a másik — Pista te semmit sem vesztei? — Hál Istennek a pénzemnél vagyok. Jancsi, rajtad a sor. Ossz! Add a bankot! Ha annyit nyertél, bankot is adhatsz. — Irigylik a szerencsém — gondolja és ravaszul nevet. Átveszi a kártyát. Sovány, hosz- szu ideges ujjaival alaposan, becsületesen, kavarja, rázza. Oszt. — Három korona áll! ? — Jó! — Huszonegy! Kivág! Három koronát. — Tessék! Gépiesen fizet anélkül, hogy átérezné. — Egy korona a bank! Kártyát! Még egyet! . . . Reszt! . . . — Két korona a bank! Kártyát. . . Elég! Most magának oszt. Nagyon ideges és nagyon félszeg. — Tizenhét . . . Még egy lap . . . Fucscs! A csillagát — sziszegi, — ez a játszma hat koronámba került. Újból oszt. Vészit . . . Hátán végig fut a hideg. — Az Isten verje meg! Már csak a moziba mehetek. Tán jó lenne abban hagyni, még ezt is elvesztem. Reszket, zöldül az izgalomtól. — Siess ! Ossz már! Mit sápogsz ? — rivall rá a szomszédja. — Jó, jó, csak ne türelmetlenkedj ! Megint nyert. Szeme felragyog, úgy érzi, mintha a sejtek őrülten táncolnának koponyájában. — A Ponciusát! — megint visszajött a disznód 1 — kiáltják és erősen mélyen összenéznek. Most már őrülten játszanak. Idegeik átérzik a kártyát, a színeket, izzadt, hisztérikus ujjúkon keresztül. Egyszerre csend lesz. Rettenetes, idegtépő csend. Csak a kártya kiabál, sivit, ordit, csattan, mint valami ős pogány isten, rabszolgái között. És ez a gólya megint vészit. Olyan arcot vág, mint, akit a vérpadra visznek. — Három koronát— rival rá a társa. Egy koronát már a sajátjából kell pótolni. Vissza kell nyerni! vissza ! Két koronát ! — kiáltják megint durván, otrombán, rekedten. A fejébe nyillalott. Egy krajcár sincs előtte. Komoran zsebébe nyúl, reszketve, szinte köny- nyezve fizet. Nem szól egy szót sem, csak ki- cserepesedett ajkát harapja. Társai danolnak, fütyülnek, isznak. És a szerencsétlen fiú valami rettenetes, borzasztó valóságra eszmél. Ennyi, ennyi pénz, szegény édes anyja falujában, egy hónapig élne
