Északkeleti Ujság, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1911-03-11 / 10. szám
2-ik oldal. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG 10. szám Szó sincs róla, hogy Rudnay vagy Richterhez viszonyítva jelentéktelen alak és talán nem is kellene vele foglalkozni, de mivel egyházmegyénk papja, szereplése közvetlenebbül érint bennünket. A „Heti Szemle“ a felekezeti elfogultságtól menten közölt Dr. Nagy Elek protestáns budapesti ügyvédtől egy cikket a szabadkőművesek ellen. Ezen akadt fel a tisztelt egyházi férfiú és a „Szamos“-ban nyilatkozott pápábbul a pápánál. A „Heti Szemle“ Varjas Endre tollából egy tárczában maró gunynyal tárgyalta le Csókás urat, kinek fájó sebeire Rózenfeld Zsigmond kent liberális gyógyirt a „Nagykároly“ hasábjain. Legyen oly büszke Csókás ur liberális barátaira, mint a mily kevéssé vagyunk mi büszkék ő reá. Úgy a „Heti Szemle“, mint mi azonban el nem rettenve fogadunk el jó szellemű cikkekét bárkitől ezután is. Öljetek! A Papp Béla hírhedt bünpere és halálos ítéletének végrehajtása óta a kriminális jogszolgáltatás határozottan a züllés jeleit mutatja. Megdöbbentően sok a gyilkosság. Ezzel szemben nincs egy szigorú büntetés, nincs egy elrettentő ítélet, amely az emberek salakját ettől az irtózatos és immár közönségessé váló bűntől elriassza. Minden egyes nevezetesebb bün- perben olyan Ítéletet hoznak, amely szinte tápot ad ezeknek az a nélkül is tág lelkiismeretű emberi állatoknak további bűncselekmények elkövetésére. Aki rabolni készül és szándékának végrehajtásában esetleg gyilkosságra is kell vetemednie, hajtson fel egy pohár pálinkát és ha még ez sem bátorítja fel eléggé, olvassa el az újságokban a szenzációs bűnügyekben az esküdtszékek által hozott Ítéleteket s aztán menjen egész nyugodtan ölni 1 Félni nincs oka. És ha a törvénytől nem kell félni, hát mitől féljen ? Féljen a társadalom, amelyre a törvény rászabadítja a gyilkosokat, féljenek a gazdagok, akiket a törvény nem tud megvédelmezni már a fene- vadak elől! A csengerbagosi rabló czigányokat kelj megkérdezni, hogy nem próbálnák-e meg még egyszer megcsinálni élűiről a véres munkát, tudva, hogy ha rajtakapják, illetve kinyomozzák őket, ez lesz legfellebb a büntetésük ? Ott, ahol nincs meg ehhez a kellő erkölcsi érzék, a hol nem beszélnek vallásról, becsületről, ott nem sokat teketóriáznak az ilyen esetekben, ha alkalom van. De ott kettős sulylyal köteles fellépni a törvény és vasszigorral tartani kordában a gonosztevőket. Ez hivatása, szent kötelessége a törvénynek s azoknak, akik vele bánnak. Mert ha ebben az arányban gyengülnek, illetve enyhülnek az Ítéletek, akkor napról- napra hatványozódni fog a gaztettek száma és rövid idő alatt sikerül a társadalmat olyanná nevelni, amilyenre ma még gondolni sem merünk. A modernisták felfogásában ott van a halálos Ítélet teljes kiküszöbölése, mint jejszó ! Ideális, tehát valószínűleg soha meg nem valósulható helyzete lenne az a világnak, amikor már nem kellene többé halálos Ítéleteket hozni és végrehajtani. De kimondani, hogy tehettek bármit, öljetek, gyilkoljátok egymást, vegyétek el az apáitok, anyátok, gyermekeitek életét aljas haszonlesésből, — az életetek megmarad, azt el nem veszik, ez m. t. modernista urak, az anarchizmushoz fog vezetni. Igenis, ki merjük mondani: a halállal való lakoltatás feltétlenül és elengedhetetlenül szükséges a kriminalisztikában ! Es pegig nemcsak papíron ! Alkalmazni is kell elrettentő például ; különösen akkor, amikor a kegyetlen, véres büntettek száma napról-napra szapoiodik, mert azoknak gátat csak igy lehet vetni. A halálos Ítéletet kiküszöbölni akarók magukat humanistáknak nevezik. Nem igaz ! Ellenségei a világnak, a társadalomnak s az embereknek. A halál-büntetés a humanizmus. A halálbüntetés, amely nem egyetlen gyilkost, hanem egy nagy társadalmat javit meg szigorával és tömegeket tart kordában egy-két gyilkos becéz- getése helyett. Ha ez nem lesz, ha majd a humanizmus jegyében bársonynyal bevont meleg otthonokká varázsoljuk át a börtönöket, ahova repesve fog vágyakozni minden valamirevaló csirkefogó-ambiczió, akkor nézzünk széjjel ezen a sáros világon ! De óvatosan ám, mert akkor igazán nem tudhatjuk, hogy melyik oldalról ütnek kupán a modern kriminalisztika és a humanizmus nagyobb dicsőségére. Cs. G. HÍREK. Hazugság volt. Hazugság volt, ráfogás, önámitás. De azt hittem, hogy megment Ez a hazug számítás. Én a lemondás országából jöttem. Sok, csalfa remenyek elcsábítottak S a szivemet összetörtem. Hazug hangokon dalolt a szivem. S mig mások előtt jólétről daloltam: Magamat temettem. Tudtam, hogy arezod mosolygása ámít Fájt, — de soh’ sem hittem, Hogy gúny kacajjá válik. Hazug reménnyel tápláltam a szivem. S mig belül egy mosolyadást sírtam, Eladtam minden hitem. Hazug szavakból kovácsoljál nékem Egy koporsót, melybe összetörött Szivemet temessem. S ha majd magad leszel, Borulj rá arra a gyászos koporsóra S takard be széttépett emlékeinket. Itessler Antal. Március idusa városunkban. A rendezőbizottság, a következő meghívót bocsátotta ki: Polgárságak! Nemzetünk újjászületésének s az 1848. év nagy eseményeinek 63-ik évfordulóját ünnepeljük ez év március 15-én pártszinezet nélkül. Az 1848—49-iki küzdelmeknek dicső emléke felgyújtja bennünk a hazafias lelkesedés tüzét, megnyilatkozásra készteti szivünket. Polgártársak ! Jöjjetek velünk az Isten házába, kérjük a Mindenható oltalmát, segedelmét arra, hogy azon nagy napnak vívmányait megtarthassuk. Jöjjetek el a Kossuth-szobor előtt tartandó hazafias ünnepre, hogy amaz események emlékének felújításán együtt lelkesedjünk s a hazaszeretet szent érzelmében egybeforva, egy valamit, de nem mondtam semmit, meg akartam magyarázni, hogy mi az a smoncza, de nem tudtam megmagyarázni, beszéltem sokat, de nem mondtam semmit, ez mar magában véve egy jól sikerült smoncza. Hát ilyen a smoncza, ez a smoncza: valami, ami semmi. Elő akarva készíteni az olvasót a legrosz- szabbra, bejelentem, hogy a többi smoncza is ilyen lesz. Aki fél, meneküljön . . . Íme! * Leácska férjhez akar menni. Ebben nincs semmi csodálni való, ha figyelembe vesszük, hogy Leácska 18 éves, rendkívül csinos és szép teremtés. Leácskának már udvarlója is van. Nem olyan léha figura, aki csak udvarol, udvarol és udvarol a végkimerülésig, hanem olyan, akinek a legkomolyabb szándékai vannak. Egyszer Leácska gyorsabban aprózta a lépteit hazafelé. Alig várta már, hogy otthon legyen és egy boldogító újságot súgjon a mama fülébe. Minthogy azonban a mamát nem találta otthon, — a nőegylet gyűlésén volt a mama, — tehát a papája nyakába ugrott és piruló boldogsággal újságolta: — Apuskám, Szederkényi meg fogja kérni a kezemet. Egész biztosan. Ép most halloitam, hogy a viszonyaink iránt érdeklődik. A papa pedig ahelyett, hogy örült volna, busán vakarta meg a füle tövét és ennyit válaszolt : — Nem tudtad ezt előbb megmondani. Ép ma pumpoltam ki tőle húsz koronát. * Volt egy másik Leácska is. Az meg úgy járt, hogy két komoly udvarlója is volt egyszerre, és nem tudott választani közülök. „Melyiket szeressem, melyiket szeressem ?“ — kérdezgette Leácska a költő szavait idézve, de mindaddig nem tudott határozni, mignem az egyik a maga jószántából félrelépett az útból és nem udvarolt többé. Leácska tartva attól, hogy a másikkal is igy jár, hamar feleségül ment a megmaradt másikhoz és nem is törődött többé azzal, aki önként kámforrá vált. Már néhány ( éves fiatal asszony volt, a mikor egy estélyen találkozott a régi udvarlójával és egész fesztelenül megkérdezte tőle : — Mondja, miéit csüggedt el olyan hamar? Hátha magához mentem volna feleségül ! A még mindig nőtlen gavallér kifogástalan elegancziával hajtotta meg magát és ezt válaszolta: — Azt tartottam, nagyságos asszonyom, hogy az okosabb enged . . . * Krampampuluszné őnagysága javában execziroztatta Krampampulusz urat az ebédlőben egy borongós őszi napon. Már éppen magasra emelte a kezét, amiről Krampampulusz ur régi praxisa alapján jól tudta, hogy a mai leczkének csattanós befejezése lesz, amikor . . . amikor olyas valami történt, ami ideiglenesen felfüggesztette a Kr mpampuluszné szándékának végrehajtását. Az ajtón tudniillik halk, jó nevelésű kapogtatás hallatszott. Krampampuluszné őnagysága erre a lehető leglágyabban eresztette le karját a férje vállaira és maga is ráborult a Krampampulusz ur tenyérnyi nagyságú keblére. Mondanunk sem kell, hogy ez egy pillanat müve volt, azonban Krampampulusz ur igy is majdnem leroskadt szeretett oldalbordájának mázsás súlya alatt. Aztán mint egy csókba fuló, szerelmes gyügyögés hallatszott a Krampampuluszné ajkairól a a rossz időben érkezett vendég felé, hogy — Szabad 1 Belépett egy régi agglegény ismerősük, Kovásznay. — Csókolom a kezét! Szervusz Krampampulusz ! Ó, milyen megbocsáthatatlan hiba tőlem, hogy legbizalmasabb perczeiket zavarom meg. Pedig tudtam, sejtettem, hogy úgy fogom találni Önöket, mint két szerelmes galambot. Átutazóban vagyok s nem mulaszthattam el, hogy be ne nézzek a régi jó ismerőseimhez. — Hát még mindig nem nősültél meg? — koczkáztatta meg a kérdést szepegve, hol nejére, hol vendégére nézve Krampampulusz. — Sajnos, — felelte lehorgasztva ejétf Kovásznay — nem. És csak most érzem, milyen bűnt követtem el magam ellen, most látom, hogy elhibáztam az életemet, most, amikor szemtanúja vagyok a ti boldogságotoknak, amikor látom, hogy nekem is lehetne ilyen drága feleségem, puha, meleg fészkem . . . . Egész nap csak cziróka-maróka . . . — Es néha karmolóka, — gondolta Krampampulusz. A vendég utolsó szavai zokogásba fúltak, annyira meg volt hatva a Krampampuluszék boldogságán s nemsvkára mind a hárman együtt siratták a Kovásznay eltévesztett életét. Végre a vendég felálll és kisírva magát távozni készült, — Szervusz Krampampulusz 1 Ó, te boldog Krampampulusz! Te r.em tudod, mik azok a tantaluszi kinok. „Hát még ha te tudnád, mik azok a Krarn- pampuluszi kinok 1“ — gondolta magában a boldog Krampampulusz, de szólni nem mert, mivei hogy a feleségét nagyon közel érezte magához. A vendég eltávozott. Krampampulusz és Krampampuluszné könnyes szemekkel, elgondolkozva tekintettek utána az ablakon. Krampampulusz ur épen hálát akart rebegni bense- jében a jó időben érkezett vendég után, amikor hátulról siketitő csattanással csapott le képére a Krampampuluszné izmos tenyere. —Hát ez miért volt? — kérdezte könyörgő hangon sazarczát fogva Krampampulusz. — Semmi, csak az előbbi beszélgetésünket akartam befejezni, — felelte nyugodtan
