Északkeleti Ujság, 1910 (2. évfolyam, 1-54. szám)
1910-11-19 / 48. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre .............................. Félévre ...................................... ■N egyedévre .............................. Tanítóknak egész évre .. 8- korona. 4 „ Felelős szerkesztő: NEM ESTÖT ti l SZABÓ ALBERT dr. Szerkesztők : Ssiták István Csúky Gu ztáv. == MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. = Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 20. CZÁM. („KÖLCSEY-NYOMDÁ“ R.-T. NAGYKÁROLY.)-------- Hirdetések ugyanott vétetnek fel. ~= ____________Nyilttér _sora 40 fillér._________ Â nagygyűlés és szabadkőművesek. (N. Sz. A.) A budapesti nagygyűlés az idén páratlanul sikerült. A verseny a magyar kathoiieismus három politikai árnyalata: a Zichy János-féie munkapár i, az Apponyí-féle 48-as és a néppárti klerikaiiztnus közt azt eredményezte, hogy mindenik fracíió teijes erővel dolgozott, agitált azon, hogy megfelelően legyen képviselve. A nagy siker, amelyet elértek, bizonyítéka annak, hogy a kathoiieismus az őt természetesen illető domináló helyzetét a közéletben könnyen elfoglalhatná, ha a táborban egyetértés uralkodna. Egy további nevezetes jelenség volt, hogy a sajtó megváltoztatta negligáló magatartását is, sőt az indifferens lapok rokonszenvvel, a liberálisok pedig tárgyilagosan Írtak a katholikusok e nagy mozgalmáról, amit persze főleg Zichy János és Apponyi Albert politikai posi- tiójának lehet köszönni. Ami azonban ennél még értékesebb jelenség, az, hogy a szabadkőmives és socialista lapok: a Világ, Egyetértés, Budapesti Napló és Népszava szinte magukon kivül vannak és nem tudják titkolni a gyűlés nagy sikere miatt érzeti elkeseredett dühüket. Természetesen ezen orgánumokban egy egész záporesője hullik a szokott frázisoknak a szegény katholikusok fejére. Fekete népbutitók, sötét reakezionáriusok, népnyuzó nagybirtokosok, feudális mágnások, éiősdi papok stb. Frázisok, melyeket a katholikusok könnyen, sőt nevetve viselnek ei, hiszen már annyira megszokták és annyira megszokta a közönség is, hogy ezektől ugyan fel nem izgul senki. A Világ azonban némileg tárgyilagosan is kritizálja a nagygyűlés határozatát s ez az, amivel foglalkozni akarunk. Azt mondja a szabadkőműves orgánum, hogy a mikor a nagygyűlés harezot hirdet a szabadkőművességgel szemben, ugyanakkor koneessiókat tesz neki, mikor kívánatosnak mondja, hogy a papi birtokok parczellázva adassanak bérbe a kisgazdáknak. Valóban nem tudtuk eddig, hogy a papi birtokok edJig szokásos bérbeadása zsidó nagybérlőknek, a melybői többen lettek milliomosok, mint a javadalom élvezői közűi, nem liberális, hanem klerikális dolog volt és ezzel szemben a keresztény paraszt osztály felvirágoztatása szabadkőmives ideál. Azt hisszük, a zsidóság, mely Magyarországon a szabadkőműves eszmék legnagyobb protek- tora, meg fogja köszönni az ilyen testvéri támogatását a páholyoknak, de nem fog kérni belőle. Értjük azonban, hogy miért szeretné ezen pár exceilence keresztény érdekű határozatot a szabadkőművesség magának kisajátítani. A parasztosztály mindenütt erőssége a keresztény hitnek és a konzervatív iránynak, Magyarországon pedig az indolens nagy- és középbirtokosság mellett pedig különösen, de viszont éppen itt a tekintélyes papi birtok reményt nyújtóit a tiszteit páholyvitézeknek arra, hogy az egyházi birtokok felosztásának hirdetésével hozzáférhetnének egy igaztalan és erkölcstelen utón a parasztsághoz. Ezen reményüket, semmisiti meg és ezen törekvésnek vágja be útját egy okos sociális egyházi birtokpolitika. Az egyházi birtokok parczellázott bérbeadása a mellett, hogy aránytalanul nagyobb jövedelmet nyújt az egyháznak, a mellett, hogy anyagilag erősiti a katho- Iikus népet, megértetne a kevésbbé intelligens közönséggel, hogy előnyösebb reá nézve, ha ezen birtokok nem egyes birtokosok, hanem az egyház kezében vannak, meiy őket nem mint napszámosokat és cselédeket használja, hanem módot nyújt arra, hogy önállóak legyenek és munkálkodásuk által maguknak existentiát teremtsenek. Az ellenséges tábor nagy érdeklődése e határozat iránt mutatja, hogy e határozat valóban jelentőségteljes és a katho- licizmus ezzel egy nagy lépést tett a praktikus munkálkodás terén, a mely téren való haladás többet ér a legna- gyobbhangu tiltakozásnál is, már csak azért is, mert ezt nem lehet agyonhallA művészet és miilátásról. Felolvasás. Tartotta: Suták István a Kölcsey Egyesület folyó hó 12-iki estélyén'. A Kölcsey Egyesület havi felolvasó estélyeivel az (ismeretet akarván terjeszteni, én úgy vélem, hogy elsőbb rangú ösmeret annál nincs, mint az embernek ösmerni az embereket, legfőképen önmagát. Az emberek ösmerete, s az önösmeret alig kiván többet, mint megös- merését az egyénnek olyan élet tevékenységei közepette, amikor munkálkodásából kikapcsolja J az én egoisztikus törekvését, s tesz, cselekszik az emberi szellemi világ felemelése érdekében, s olyankor, amikor a mások tetteinek, alkotásainak buvárlatába merülve, azok felett kritikát gyakorol, értékeli olyan szempontból, hogy az alkotás mennyire járult hozzá az ő és ebből következtetve nagyobb körök, talán az egész emberiség szellemi és lelki világának tökéletesítéséhez. Mindenesetre az egy magasabb szempontból való vizsgálódására vezetne az emberiségnek, s oly tág téren kellene mozognom, s vinni magammal hallgatóimat, ami egy szűk felolvasás keretében mást nem eredményezne, mint egy megoldatlan nagy problémát. Azért én e nagy életkörből csak egy kis pontot választok ki, a legdivatosabbat, amelyet ma mindenki keres, amely után vágyódni a modernség legfőbb kívánalma, amellyel ma már mindenki foglalkozik, s ez a művészet. Az igazi művészet megösmeréséről és a. műélvezetről, mely tulajdonképen a megösmerés álapotát jelentené, akarok egyet-mást elmondani, s hiszem hogy ha ezzel hallgatóimat sikerül csak egy legkevésbé is megösmertetni,ugy olyan irányú ismeret terjesztője voltam, mellyel utat mutattam a lelki tökdelesülhetés lépcsőjén. * Az aestetikai felfogások között mindig voltak differencziák. Mindegyik iskola meghatá- tározla először a szép fogalmát, elképzelt magának valami absolut szép fogalmat, s igy formát és meghatározást adott a művésznek is, meg az élvező közönségnek is, amelyen kivül nincs művészet. Ezt az aesthétikát azonban, amely formába tudja önteni a művészet kellékeit, s amely meg tudjahatározni, hogy mely dolog vagy gondolat formába öntése a művészet, nem tarthatjuk többre az öncél érdekében felállított olyan szabályoknál, amelyekkel részint a nemzetek dicsvágya, részint művészeti irányok képviselőinek érdekcsoportja akarja magának kisajátítani a művészetet. Mert ugyan ki mondhatná azt, hogy csak a görög stilbeni alkotások vannak művészi formában megteremtve, avagy ki azt, hogy csak a seccessiós az az irány, melyen a művészet az abszolút szép formájában jelenhetik meg. A művészetnek lényege nem ebben áll; művészet csak egy van, amit nem a tartalom annál kevésbe a forma, vagy a feldolgozás mikéntje határoz meg, hanem az a tulajdonság bennléte, hogy képes-e a gondolat és érzelem közlésére az alkotás. Lehet a tárgy és tartalom gondolat és érzelem világommal szembehelyezkedő, igaztalan, a tartalmat nem fogadom el, de ha megértem, s bele tudom magam élni az alkotó leikébe, akkor művészettel állok szemben, az alkotót illetőleg pedig művésszel, mert nem az a művészet, amit tartalmilag és formailag szépnek tartok, hanem az, ami illúziómat fölkelti az alkotás eszményi világának irányában. Világos tehát, hogy a művészi érték meghatározásánál a szemlélő, látó, halló egyén lelki állapotában való értelmes változás, öntudatos, tiszta megértés a fokmérő, amit az alkotásnak igaz, részrehajlatlan élvezete vált ki. Minden művészi alkotásnál két képzet keletkezik bennünk, az egyik az amelyet érzékeink váltanak ki, a másik pedig, amit értelmünk és érzelmünk leszűr, vagyis látjuk, vagy halljuk a valót és érezzük, gondoljuk a látszatot a valóban. Csak akkor érzünk művészi gyönyört, ha a phisikai szemléletnél mintegy űr nélkül olvad össze öntudatunkban a való a látszattal, vagyis a művészi szempontból vizsgált tárgy ugyanegy pillanatban, tehát a lehető legrövidebb időközben viszi be öntudatunkba azt a valóságot, amit látunk, s azt, amit a látott nyomán képzelünk. Például egy tájképet látok, ez a természet látszatát kelti bennem, de egyúttal a tudatot is, hogy ez nem igazi természet. Ha most nem érzem a két képzet egyszerre való fellépése folytán magamban, hogy művészetet természet nélkül, vagy természetet művészet nélkül látok-e, akkor igazi művészi alkotással
