Északkeleti Ujság, 1909 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1909-12-04 / 1. szám

2-ik oldal. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG 1. szám. vezér kellett, a ki elbizakodottságában többre értékelje a nép lelkesedésénél, s a polgári bizalomnál a felsőbbek kegyét és már meg van huzva a határvonal, a melyen a számot tekintve sok reményre jogosított párt egymásnak hátat fordít A vezér az avatatlanokkal bizalomért nyugatra esd, az ott hagyottak pedig keletre a néphez fordulnak, a honnan ismét várják azt a nap feljöttét, melyért több mint hatvan éves activ küzdelmet folytat a nemzet, — a melyért száműze­tésben halt meg az az apa, a kinek fia felhőt borított a nap elé. Egy eszménynyel lett kevesebb, egy sóhajjal, egy hasztalan reménynyel lett több a magyar földön csak azért, mert a vezér azt hitte, hagy a nép van a vezérért, s mert nem hitte, hogy csak az erős és kitartó akarat arathat diadalt. Ezzel szemben azonban nyert is a nemzet, mert több lett egy tapasztalattal a magyar földön, -- hogy nem a név teszi az embert, hanem az ember a ne­vet, hogy nem azt illeti a vezéri pálcza, aki legtöbbet igér, s legerősebben fogad, hanem a ki legtöbbet tesz, nem azt, a ki nádszálként hajlik minden fuvalom után, hanem a ki büszke tölgyként azon a helyen és azon eszmék szolgálatában áll meg, a melyre és a hova a nemzeti bizalom emelte, nem azt, a ki előtt több a hatalom birtoka, mint az egész nem­zet ezer éves traditiójának megvalósí­tására való törekvés. ■ Nemzeti életünk egész múltja azt bizonyítja, hogy nálunk az emberi és nemzeti jogok kivívása és biztosítása több erőmegfeszitésbe, küzdelembe és kitartó munkába került, mint más nem­zeteknél. A honalapitás idején pogány voltunknál fogva később jutottunk a ke­resztény műveltség birtokába, mely elő­ször alapozza meg az emberi jogokat, mint a nyugati államok. A megalkotott jogok és jogérzett érvenyesitésének és fejlődésének kerékkötője lett a tatár és török pusztítás, melyek után uj hon és jog alkotás vált szükségessé. A Habs- burgház trónra emelése megszoktatja a nemzeti önérzettel a papiros alkotmányt, s a küzdelmek hosszú, de meddő sorozata ennek megvalósítása körül folyt le.. Ez a küzdelem folyik most is. Itt- ott felcsillant a nemzeti életben mindig egy-egy reménysugár, a nemzeti alkot­mány és az emberi jogok megalapozha- tása körül. Akkor, amikor egy személy­ben összpontosult a nemzet bizalma és lelkesedése. Ilyenkor a megkétszereződött nemzeti erő következtében az eredmény sohase maradt el, mert egy volt a cél, mennél szélesebb körű önállóság és függetlenités kivívása, s egy az eszköz, a kitartó passiv, vagy aktiv munka ész­szel és hazafias, önzetlen szívvel. Felcsillant három év előtt is a re­ménysugár. Ott állt egy céllal és esz­közzel a küzdelem élén egy bálványo­zott családfa tagja. Felé nézett minden szem, vele vélt gondolkozni csaknem minden agy. Az ő vélt gondolkozásával együtt nem gondolkozók szinte örömmel áltak félre utjából, azok, akik békés ve­zéri munkálkodásukat megtörve látták az idegen hatalmi törekvéseken, s utat nyitottak számára az emberi és nemzeti jogok mezején. A vezér harci riadót fuj, s a hang nem volt a pusztába kiáltó szava. Felébred az alvó nemzeti öndu- dat. Küzdelemre vár. S egyszer csak a vezért kishitűsége a hatalom örvényébe szédíti, a nemzet pedig azon veszi észre magát, hogy ott van, ahol volt, bálványt imádott. A kishitűségben vele egyek birka bár- gyusággal ugrottak az örvénybe a vezér után. Bécsben tapsolnak, hogy a kecseg­tető hatalommal megtörték a legkeményebb diót, mi pedig lehorgasztott fővel gon­dolkozhatunk egyik jelesünk örök igaz­ságán, hogy a törpe csak törpe marad, még ha a büszke Kriván tetejére áll is. s. i. A főispáni leibzsurnál megemlékezvén: berenczei Kováts Sándor és neje fényes esté­lyéről, természetesen kiemeli gazdája politikai toasztját, azt azonban elfelejti megemlíteni, hogy a társaság mennyire hidegen fogadta az egész erőlködést. Rossz helyen keresgél Falussy ur, ha előkelő társaságban akar híveket sze­rezni. Az előkelő urak a vármegyében kevés kivétellel a Tisza hivei és bármennyire folyik, is már régóta az actió a „régi korszak értékes elemeinek“ bevonására, ezek közül senki sem. volt hajlandó a 48-as pártba belépni s ezzel a húsos fazék mellé özönlő stréberek példáját kö­vetni. A régi szabadelvű pártnak vármegyénkben nagyszámú és tiszteletreméltó hivei szorosan tartják magukat vezérök utasításához és nem­csak nem akadályozzák, de támogatják a kor­mányzatot minden hazafias munkában, azonban azt hisszük nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a közügyekben való közreműködésük legjobban egy más főispán kinevezésével volna biztosít­ható. A „Szatmárvármegye“ a nagykárolyi füg­getlenségi pártnak Justhoz való csatlakozásáról Írva, azon kesereg, hogy a város milyen hálát­lan Kossuth, Apponyi és Andrássy iránt, holott azok mennyit tettek a városért és egy léleg­zetre a következő valótlanságokat sorolja fel: Színház segélye, polgári iskola, kisdedóvók, elemi iskola, két köves-ut, állomás, gazdasági hivatal és kulturmérnökség. Ezzel szemben a valóság a következő: A színház segélyét Kristóffy eszközölte kf, a mostani kormány csak pótolta valamivel. A polgári iskolával először elutasítottak bennünket és csak nehezen tudtuk kierőszakolni. Elemi iskola és óvodákat az állam minden faluban állít fel és ugyanily címen az utkaparóházak építését is nagy kormánykegynek lehet minő­gondtalanul mulató legény apjának ökölbe van szorítva reszkető, kérges, csontos keze. Szemei haragos villámokat szórnak. Hogy miért jött ide, azt még nem tudja senki. De, hogy valami nagy dolog fog tör­ténni, azt érzi minden jelenlevő. — Kesely István, állj elém! — szólal meg végre reszkető, de szigorú hangon az aggastyán. A legény szótlanul engedelmeskedik. Le­ugrik az asztalról és odatámolyog az édes atyja elé. Tisztelte mindig öreg édes atyját, de most, most először: félt tőle. Félt a kidagadt, vérbefutott szikrázó szemeitől, a görcsösen összeszoritott ökleitől, a reszkető kezétől, a mely mindig olyan szeretettel simogatta . . . — Kesely István, tudod-e, hogy Szabó Mártha meghalt ? — kérdezte az öreg ember. A legény összerázkódott. — Kesely István, tudod-e, hogy te vagy a Mártha gyilkosa! — Atyám ! . . . — Nem atyád, Ítélő birád vagyok! Mond- tam-e neked, hogy vedd el azt a leányt, aki­nek elvetted a becsületét? — Édes apám ! — Mondtam, vagy nem? — Igen. — Még tegnap, amikor hozzánk jött és sírva könyörgött, hogy beszéljünk a lelkedre, nem lett volna késő. De ma . . . ma már késő: alig egy órája, hogy a kútba vetette magát! A legény eltakarta arcát és kínosan fel­hördült. Az öreg folytatta. — Mártha meghalt és magával vitte a halálba a te gyermekedet is! Hallottad ? A gyermekedet! Te pedig gyilkos vagy. Kétsze­resen gyilkos, mert megölted tulajdon gyerme­kedet is, aki még meg sem született! — Atyám . . . esküszöm . . . — Ne esküdj, gyilkos; nincs hozzá jogod. A fiú üres tekintettel bámult maga elé ; homályos, ijedt szemei a levegőbe bámultak. Nézett, de nem látott. — És most — fejezte be szavait az aggastyán — eredj világgá. Nagy a világ, menj, a merre szemed lát. Vezekeld le bűnödet, ha tudod; de házam küszöbét egy gyilkosnak átlépni nem szabad. És ha meg is szakadna belé ez az öreg, gyönge szív, akkor sem má­sítom meg szavamat . . . Kitagadlak! . . . Szavait csend követte. Szólni nem mert senki. Mire a társaság felocsúdott, az öreg már nem volt sehol. Reszkető kezekkel kapaszko­dott mankójába és csöndesen elment. Az a másik meg csak állt, állt mozdu­latlanul a helyén, mint egy kőbálvány. Rohanni akart az atyja után, de nem birt megmozdulni. Kiáltani akart, de nyelve megtagadta a szol­gálatot. Fülében csak ez az egy szó csengett: „Gyilkos!“ * * * . . . Sok, sok év mult el a fent leirt jelenet után. Fiatal legényekből deres fejű aggok lettek; uj generáció foglalta el a régi fiatalság helyét . . . Hisz az idő olyan gyorsan elröppent, olyan rideg, kegyetlen és vissza­vonhatatlan léptekkel siet előre, hogy mire észrevesszük magunkat, már túl vagyunk éle­tünk legszebb évein . . . . . . Egy madárdalos, balzsamos, szép tavaszi napon, mikor a fülemülék és pacsirták legszebb dalaikkal dicsőítették az örök szép természetet, megtört, bozontos szakáilu vándor­utas ballagott a poros országúton. Haja őszbe- vegyült, szemei homályosak, lábai reszketők . . . Megállt, hátranézett, mintha meg akarná mérni a megtett utat és ismét tovább haladt, előre. Nemsokára egy kis falucskát pillantott meg a távolban. Fellélegzett. Fáradt lehetett már szegény. Bizonyára örült, hogy lesz hol megpihenni. Nemsokára temető mellett haladt el. A temető a már nem messze fekvő falucskához tartozhatott. Az öreg megállt. Nézte a falut nézte a temetőt és azon gondolkozott, hogy bemenjen-e a faluba, vagy megpihenjen a te­metőben. Nagyon fáradt lehetett már, mert az utóbbit választotta. Bement a temetőbe és leült egy sirdombra. Fáradtan törölte meg izzadt homlokát; azután elővette kopott tarisznyáját és egy darab fekete kenyeret, bicskát meg túrót kotorászott ki belőle. Jó étvággyal kezdte falatozni a szegény ebédet. I prrnlrQnhh hpQ7pr7P<;i fórrá ELSÖ nagykárolyi sirkőraktár és temetkezési intézet Lc^UlLbUUU UCjZ.C1Z.Cj U ______• Alapittatott 1873. évben. Állandóan raktáron tartok I-ső rendű salgótarjáni és porosz TÜ ZELŐ KŐSZENET, ÄTl*„70* KOVÁCS-SZENET Szives megrendelést kér MAKAY JÓZSEF FIA. Nagykároly, Széchenyi-utcza 26. sz. (Saját ház.)

Next

/
Thumbnails
Contents