Északkelet, 1911. március (3. évfolyam, 29–54. szám)
1911-03-10 / 37. szám
III. évfolyam. 37-ik szám. Szatmárnémeti, 1911. március 10. Péntek. FÜGGETLEN POLITIKAI NAPILAP. SZATMÁRVÁRMEGYE ÉS SZATMÁR VÁROS FÜGGETLENSÉGI PÁRTJAINAK HIVATALOS LAPJA. =9= Előfizetési árak: Helyben: Egész évre 12 K, fél évre 6 K, negyed évre 3 K Vidéken: „ . 16 „ . „ 8 „ „ „ 4 „ Egy szám ára 4 fillér. Mindennemű dijak e lap kiadóhivatalába küldendők. Felelős szerkesztő: Dr. VERÉCZV ERNŐ. Főmunkatársak: Dr. BARTHA JÓZSEF. Dr. BIKY ANDOR. Laptulajdonos és kiadó: az ÉSZAKKELETI KÖNYVNYOMDA. Szerkesztőség' és kiadóhivatal: Szatmár-Németi, Kazinczy-u. 18. (Zárdával szemben). Telefon-sz.: 284. Nyilttér sora 20 fillér. Hirdetések a Iegjutányosabb árért közöltéinek. [ Önálló magyar bank. í Irta: szikla. A szakadozva pergetett filmszal- lag elfogyott. Az álmos publikum unottan bámul a kifeszitett fehér lepedőre, a képmezőre: mi a következő szám ? .. . „Ujonclétszám.“ Jó ! Aztán újra megkezdődik az előbbi számban végigélt ideghullámzás. Felcsapó ingerültség és lelohadó lelkesedés, hangos felkiáltások és ásitozás. Tüzelés és — pardon. Most már a nagy kérdés — az életkérdés elintéztetett. Meghalt az önálló nemzeti bank. Elvégeztetett. A Ház szavazott és — tapsolt. Ez a taps két örökké kiegyenlit- hetetlen törekvés, két eszmevilág megnyilatkozásának bosszantó fizikai harmóniája. Benne volt a Judások ujjon- gása s a csatátvesztett, de becsületesen harcolt katonák parolázása. A hulla előtt kezet fogtak azok is, akik kivégezték s azok is, a kik legalább a lelket tartották benhe. Két ellenséges sereg hajtogatta meg lobogóit a küzdelemben verejtékezett bajtársak előtt. A labancok és kurucok. Ez a taps mintha ide lejutva — a szivünkig ért volna. Volt ebben valami, a mitől elsötétül előttünk a szemhatár. .. Megütötte a fülünket s aztán elgondolkozunk . . . Göröngy- koppanás volt-é a sir mélyére sü- lyesztett koporsón ? . . . A kárhozat szellemeinek felkacagása volt-é ? .... Vagy a kétfejű sas szárnyainak csattogása, a mint aláereszkedik e kiszipolyozott nemzet testére — vérét szívni ? Urak! Akik ott tapsoltok a magyarok államiságának drága szimbólumában, a jog és törvény templomában, a hova üdvöt, életet és szabadságot várva tekint itt egy pár miliónyi jobb jövőt váró magyar: nem szori- totta-é össze sziveteket valami? Nem jelent-é meg tegnap éjjel álmotokban valami számonkérö, nyugalmatokat elraboló látomás ? . . . Nem kisért a márciusi idők véres, kisértő lelke ? ... Nem haílottatok-é egy titokzatos fel- jajdulást innen a letaposott honvéd- sirok felől ? . '. . * * * Kis jeleneteken keresztül gördül az élet, a történelem szekere. Egy pillanatból az üdvösség glóriája derenghet elő s a kárhozat pokoli lángja csaphat ki. Ki tudja, nem az önálló bank ellen leadott és összeszámlált A munka. Lent a síkságon nyüzsgött a nép és dolgozott, mint a barom. Süni tömegekben, ember ember hátán irtotta a nádast és csapolta le mocsarat. Az egyik csoport itt vízlevezető árkot ásott, a másik a nádast pusztította, amott egy harmadik földet talicská- zott. A nap forrón sütött le s sugarai fogósdit játszottak a dolgozó emberek meztelen, bezsirozott hátain. A testükről csak úgy ömlött az izzadtság s a legdrágább kincs: a munkás verítéke és a sáros pocsolyák a piszkos földön összevegyültek. Különben lázas állapotba ejtő csend uralkodott. Olyan, amelyik kétségbeejt, álomba ringat, vagy megőrjít. Csend volt, mert senki sem beszélt. Csak a nádas kiabált, mikor belefujt a szél, kiabált vádolón, szi- vetrázón, nehéz panaszát a szelek szárnyán küldve fel az Úrhoz. Vagy talán csak suttogott. Suttogását azonban orditássá növelték a beléje vegyült emberi sóhajok. Az elgyötört munkások rémes sóhajtásai, a fogaik közül kirepült átkos szitkok. A nyüzsgő munkások között talicskán hord földet egy vézna asszony. A nehéz terhet alig-alig bírja tolni. A vassal megpántolt kerék a súlyos talicska nyomása alatt minduntalan besüppedt a nagy sárba s a gyenge asszony minden erejét megfeszíti, hogy valahogy ismét odább tolja. Aztán a mikor látja, hogy az erős férfiak milyen könnyen tolják el mellette a maguk talics„Divat udvar“ Szatmármegye legnagyobb és legfényesebb áruháza káját, amikor egy-egy újabb erőfeszítésnél megbotlik s teste egész súlyával esik le a megvasalt talicskára, úgy, hogy gyenge el- satnyult melle majd pozdorjává törik, akkor csendesen sirdogálni kezd. A könnyei összefolyva arca piszkos verítékével, egy patakba folynak le meghasadt ingére, s sárga sávot szántanak azon. Kétségbe esik, fejében az erek, mint a kovács kalapácsa az izzó vason, úgy vernek, halántéka majd kipattan, a fülei zúgnak, — aztán a siri csendben meghallja a nád beszédét. A nád neki is úgy beszél, mint az Urnák. Rémes dolgokról regél és az igazságot kiabálja. Vádol, amikor dicsér; a szivet tépi ki, amikor az észnek áldoz. Nagy külföldi mintára berendezve megnyílik 1911. márc. havában Kazinczy-u. 4.
