Északkelet, 1911. március (3. évfolyam, 29–54. szám)
1911-03-30 / 53. szám
2. oldal. ÉSZAKKELET Szatmárnémeti, 1911. UH Somlyay próba-terme! Ujj lönbözik a színháztól, hogy minden úgy történik benne, mintha éppen most találnák ki. És abban különbözik a zengerájtól, hogy a komoly művészet múzsája lejt benne lenge fátyoltáncot. Ezért nevezzük mi kabarénak a dunaparti márványcsarnokot. Előre összetanult, elpróbázott darabok adódnak ott; és ha nem is a komoly művészet fölkentjei — ok, nem! — de annál komolyabb kérdések: népmilliók sorsa, érdekei, nemzetünk jövője szerepel a színjátszók darabjaiban. Állami, drága, nehezen kiizzadt pénzekből épült és áll fenn a játékszín; és talán éppen ezért, mert állami pénzen tartják, oly gyalázatosán rósz benne az előadás. A huszmilliónyi publikum, akinek a bőrére megy a játék, nehéz gondok közt. elszorult szizvel és visszafojtott lélekzettel lesi, várja, mit és hogyan adnak drága színészeink. A keze tapsra készen. A szeme szögletében csak a végszóra les a kitörésre készülő öröm, az ajka nyitva, hogy éljent, hozsánnát kiáltson. És . . . És. Az aranyos színpadon rosszul megy a játék. Siralmasak a programmszámok és cudarul gyöngén játszanak a szereplők. Kérem, tekintetes Karok és Rendek, azaz hogy nagyságos, méltóságos és kegyelmes színjátszó urak, nem jól megy a játék. Lehet, a szerző, a rendező intenciói jók, a darabok célja nemes, üdvös, de a kész darabok és az előadás borzasztóan rosszak. Nem érnek egy lyukas libertást se. Mert hát ami azon a drága színpadon elénk adódik, az, kevéske kivétellel, mind nagyon silány fércmű. Olyan valamik, ami nem kell se az urnák, se a cigánynak, amivel valósággal labdarúgást játszanak, és hogy a végin mégis „jó" és hogy taps jár ki érte a szerzőnek és a szereplőnek, annak oka minden egyéb, csak éppen a megérdemelt siker és elismerés nem. ü ftépviseliáz ülése. — Saját tudósítónk telefonjelentése. — Kabos Ferenc alelnök fél tizenegy órakor megnyitja az ülést. A jegyzőkönyv hitelesítése után elnöki előterjesztések és az interpellációs könyv felolvasása következett. Ebbe Sümegi Vilmos az erdélyi földgáz sürgős értékesítése tárgyában és Szmrecsányi György a Pool-szerződés ügyében jegyeztek be interpellációkat. Napirend szerint folytatta a Ház a költségvetés részletes vitáját. Horvátország belügyi költségvetési tétel. Polónyi Dezső a Justh-párt álláspontját fejti ki a tételnél. Történelmi visszapillantást vet Magyarország és Horvátország viszonyára. Kijelenti, hogy a horvát ügyben le kellene omolnia a magyar pártok közti válaszfalaknak. Horvátországban az a tévhit terjedt el, hogy Kálmán király idejében biztosították Horvát—Szlavonország és Dalmácia függetlenségét. A magyarok pedig ezt a tényt határozottan tagadják. Szóló kimutatja történelmi alapon, hogy az említett országok ezt. László idejében vesztették el függetlenségüket, amikor a lázadó Péter bán Kop- danszky hegyénél elesett, a magyar királyt pedig Zárában horvát királlyá koronázták. Idők folyamán a horvátok Ausztria felé gra- vitáltak, ott azonban olyan csalódások érték, hogy visszajöttek Magyarország felé. Így jött létre az 1868-iki horvát kiegyezési törvény, amely Horvátországnak a szent kotént, hogy szenvedélyesen átölelte a leányt s egy hosszú csókot nyomott az ajkára. — Enyém leszel ? — kérdé lázasan az ifjú. — Tiéd! — suttogta boldogan Lilly. — Ugy-e megvársz? Én szavamnak állok. Eljüvök érted. Feleségem leszel, édes kis Lillym ! . . . Néhány nap múlva mözgósitották az ezredet: elhelyezték messzire, nagyon messzire. Óh, mennyi könytől ázott aznap a Lilly tiszta fehér kötője s milyen levert volt a távozó Litnyay. Aztán — ezen is túl estek. Gondolatban mindig együtt voltak s Lilly várt és várt. Várt az emlékezetes nyárt követő őszön, az egész kietlen, barátságtalan télen, a fakadó tavaszon, nyáron s azután ismét őszön, télen. Várt és hiába várt. Óh, pedig milyen nyugtalanul, szívrepesve várta. Hiába várta Litnyayt, még levelet sem kapott tőle. Hát bizony hiába is várhatta Litnyayt. Azt elkapta az élet forgataga: visszaesett a régi kerékvágásba ismét s a régi kitaposott ösvényen haladt. Egyideig még gondolt Lillyre, a szegény kis tanító kisasszonyra, de csakhamar túltette magát ezen a kis epizódon s keresett vigasztalást másban. — Azalatt a szegény, megcsalt Lilly hűséges türelemmel várta Lijnyait s mikor az késett, napról- napra rosszabb színe lett: elvesztette üde, rózsaszínű arcbőrét, sáppadt lett, beesett a szeme s már csak a váza volt az egykori szép, egészséges leánynak. Az anyja vigasztalni próbálta s mikor az nem sikerült, hogy elfelejtse Litnyayt, a helybeli fiatal tanítóhoz akarta hozzáadni. Ez a tanító ugyanis, névszerint Kalmár Béni, kimondhatatlan, szerinte epedő és lángoló szerelemmel viseltetett a leány iránt s fájdalmas, mélabus érzéseit rendesen erősen alanyi lirai költeményekbe öntötte. Máskülönben egy igénytelen, félszeg, de törekvő, szorgalmas fiatal ember volt. Ez kérte meg Lillyt már vagy négyizben, de mindannyiszor siket fülekre talált a Lilly részéről. Az anyja — egy prózai lelkű nő — más véleményen volt. Szerencsés dolognak találta, ha a falu tanítója s tanítónője örök frigyre lépnek egymással s igy nemcsak közös családi tűzhelyet alapítanak, hanem közös lesz egyúttal a falu tanító és tanítónőjének fizetése is, ami pedig az anyagi helyzet lényeges megjobbulására vezetne. Mindezeket sokszor feltárta és hangoztatta leánya előtt, de az tudni sem akart róla. Ki nem állhatta azt a fiatal embert. A Litnyay emlékét nem tudta szivéből kiirtani, szüntelenül ott leselkedett az körülötte s tépte, marta a kínzó csalódás érzékeny szivét. Egy nagylelkű pillanatában végre meghallgatta a tanító urat. Akkor is Litnay járt az eszében, akit ezzel akart megbosszulni. Biztatta a tanítót, hogy meggondolja a dől-
