Északkelet, 1911. február (3. évfolyam, 6–28. szám)
1911-02-21 / 22. szám
III. évfolyam. 22-ik szám. Szatmárnémeti, 1911. február 21.v i Kedd, FÜGGETLEN POLITIKAI NAPILAP. * ■_ - *Tj, SZATMÁRVÁRMEGYE ÉS SZATMÁR VÁROS FÜGGETLENSÉGI PÁRTJAINAK HIVATALOS LAPJA. ^ Előfizetési árak: Helyben: Egész évre 12 K, fél évre 6 K, negyed évre 3 K Vidéken: „ „16„„ ,, 8 „ „ „ 4 „ Egy szám ára 4 fillér. Mindennemű dijak e lap kiadóhivatalába küldendők. Felelős szerkesztő: Dr. VERÉCZY ERNŐ. Főmunkatársak : Dr. BARTHA JÓZSEF. Dr. BIKY ANDOR. L.aptulajdonos és kiadó: az ÉSZAKKELETI KÖNYVNYOMDA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szatmár-Németi, Kazinczy-u. 18. (Zárdával szemben). Telefon-sz.: 284. Nyllttér sora 20 fillér. Hirdetések a legjutányosabb árért közöltetnek. Kétszáz év. (B) Ma kétszáz éve: A Fejedelem kinyittatá munkácsi vára kapuját. Bus szél szántott végig a Verhovinán. Udvari dobosa verte szomorún: rajta, rajta, rajta . . . kósza kuruc vitézek bús csapatában útnak indult a Vezérlő Fejedelem. A nap az estébe hajlott. A Fejedelem elhagyta Vereckét. Egy szűk hegyszorosban — hol Árpád vezér egykor nem sok ezer magyarokkal bejött Pannónia földére — megpihent a csapat, őszi harmat után ... sírta a tárogató. Két szép, szomorú szemével visszanézett a Fejedelem nagy Magyarországra, busán visszanézett. Udvari kornétása meghajtotta még egyszer a szűz Máriás zászlót Az volt ráírva: Pro Libertate. Azután a Fejedelem nyergébe szállott és utána hős kuruc vitézi. Bus szél szántott végig a Verhovinán, árván maradt szegény Magyarország. Ma kétszáz éve . . . Magyarok, itthonmaradottak, Ku- cuk Balázsok, Károlyi Sándorok békét kötének a tokossal. Megalkudtak a becsületre és hiv maradt kurucok élete-vérére A majtényi páston lerakták a fegyvert. Szép kövér földjein megosztozkodának. Aranyát-ezüstjét magukra aggaták és törvényt hozának, hogy áruló volt légyen vezérük, birájuk. Igricek, poéták, iskolamesterek, kik emlékezők vagytok! Kik ékes rigmusokat szőttök régmúlt dicsőségről, hős volt magyarokról! Ne tanítsátok ti, hogy nagy volt hajdan a magyar! Ha volt is Mátyásunk, ha volt is Rákóczink, mennyi volt mellettük Ká- rolyink, árulónk. Pipogyák, talpnyalók, konclesők, Kucukok, Károlyik, mindig áskálódók, tilosban mászkálók: ezek a magyarok. Poéták, iskolamesterek, nemzeti múltúnknak emlékezői, ne tanítsátok ártatlanszivü kisdedeinket arra, hogy szép, nemes faj a magyar! Tanítsátok meg nekik, hogy kétszáz éve ma: egy fajából kinőtt magyar itthagyta a meghunyászkodók, a kenyérre irigyek bús, beteg országát. Vagyonát, vágyát és reményét. És nem vitt magával mást, csak elpártolt cseTalálkozás a nyomorral. * A kávéház, ez a fénylő, csillogó bárka, megállóit a jókedv hegyén. A mindeneket elöntő éietözönviz csöndesei: elpihent. Bent a káveház gázfényes, tükrös termében hangos volt a jókedv, csengett az aranyos borral telt pohár. A zene csendes folyója befolyt a szivekbe. Mindenki párban, csoportban vigadozott. örült. Egyedül én voltam ott magányos, szófián, szomorú. Kerek márvány-asztal mellett ültem erőtlenül s mint valami pokoli, bántó zajt, hallgattam a pénzes élet csengését. Felettem kéklö füstfelhő úszott, kavargott, mint májusi álom a szivek felett. Hiába küldtem ki gondolataim, — az én hófehér galambjaim — egyik sem tért vissza a vigasztalás olajagával. Amig én, lázas fejem kezemre hajtva lanyhán, búslakodtam, társtalanul a vigadók között, ki tudja honnan, hozzám lépett egy sápadt arcú idegen. Mintha testvérem lett volna, oly hasonlatos volt hozzám. Szóta- lanul ült le márváuy-asztalomhoz és a sima lapon felém csúsztatta gyönge, vézna kezét s megfogta reszkető kezem s alig hallhatóan súgta : — Én vagyok a nyomor. Tétován, megrettenve néztem az én idegen társamra, ki oly hasonlatos volt hozzám, mintha testvérem lett volna: — Hol jársz te itt, — kérdeztem — magányosan bolygó testvérem, — ahol most a szegénv gazdagok lopkodják, bitangolják az üdvözítő mámor-birodalom pazar kincseit ? — Téged kerestelek. Egy halovány arcú, szomorú embert kerestem s benned feltaláltam. Gondoltam, ahol fényesség van, ott árnyéknak is kell lenni. Ahol hangos a higság, ott jár valahol galamlábon a halk- szavu csönd. Nem csalódtam- Te vagy itt az árnyék, a csönd. — Igazad van, árnvék vagyok csak önönmagamnak az árnyéka vagyok. Csönd vagyok, a legcsöndesebb csönd. Pedig én szeretnék fény lenni s szeretnék harsogni, mint az élet harsogó kürtje, de beláttam, hogy az embertömeg nem érdemes a fényre s az élet-harsonára. Látod barátom, én különb vagyok itt mindenkinél, akiket magad körül látsz s mégis nekik áll a világ, S amig én itt fáradoztam, éhezőn búsongtam, ők kergetik erős izommal, piruló képpel a mámor isten-asszonyt. Pedig én is szeretem s jobban, szebben tudnám szeretni ezt a gyilkos hetériát. S most, hogy ide ültél mellém, én hűséges vigasztalóm, szeretnélek megkínálni egy pohár borral, de — nincs pénzem. E szavakat kissé erősebb nyomatékkai mondottam a szokottnál, mintha a harag, gyűlölet lappangott volna e szavakban. S a nincstelenség kinzó tudatában mereven néztem az asztalon levő vízzel telt pohárra. Sokáig nézhettem igy szótlanul, mig végre igy folytattam: — De látod, — barátom — én mége „Divat udvar" Szatmármegye legnagyobb és legfényesebb áruháza külföldi mintára berendezve megnyílik 1911. márc. havában Kazinczy-u. 4.
