Északkelet, 1911. január (3. évfolyam, 1–5. szám)

1911-01-22 / 4. szám

2. oldal.

ÉSZAKKELET

Szatmárnémeti, 1911.

ellenzék nagyon megtapsolt bevégződött az ülés.

Végül teljes szövegében közöljük a „Magyar Hirlap“ tréfás, politikai csevegését, mely képviselőnknek és leányának szerepléséről a következőket irja:

Ekkor elkövetkezett a Kelemen Samu szombatra várt és mára maradt Justh-párti bankbeszéde. A karzaton már harmadnapra várja a szép asszony és á premiére szépség dijat nyert leánya Kelemen Lili, hogy a beszéd megszületik és most a felesége bátorítva intett le:

— Nem baj Kelemen, csak előre bátran a hazáért.

Hát vágta is Kelemen a kormánypárti szónokok argumentumait, mintha Sámson erejével rendelkeznék. Széles alapon járt-kelt, nagy utakat tett meg, hogy az egész bakk- kérdést a függetlenségi szempontból magyarázza. Közbe-közbe megpihent és pár tréfás ötletet dobott be, nehogy nagyon elkeseredjenek és példázatokat csinált, többek közt arra terjeszkedve ki, hogy nagyobb baj az, amikor többet kívánunk a lehetségesből, mint hogyha olyat Ígérünk, aminek teljesítésére képtelenek vagyunk. Színmű gyanánt, a személyeket azzal jelölte meg, hogy aki többet kíván, annak neve asszony, aki az ígéret* teljesítésére képtelen annak neve férfi.

Később magyar irók novelláiból idézgetett és elmondta a szenes embereknek és a rendőröknek a meséjét, amelyik aképpen szól, hogy amikor a széntolvajok szembetalálkoztak a rendőrökkel, hát azt mondták :

— Éppen a rendőrségre igyekszünk, hogy beadjuk ezt a talált szenet.

Hogy igy igyekszik a kormány a készfizetésekkel.

Később elővette a Madarassy-Beck Gyula báró beszédét és részletesen polemizálni kezdett vele. Ekkor Beck Gyula báró felment a karzatra a Kelemen családjához és ott nyomban úgy lekabarézta a polémiát, hogy a hölgyek nagyon jól mulattak és Kelemen Samu majdnem felkiáltott:

— Csak gyertek haza, majd adok én nektek nevetni, amikor a papa beszél.

Délután negyed három órakor Kelemen Samu javában tárgyalta még az osztrák álláspontnak a mi érdekeinkre való káros irányzatát és félhárom órakor egy kis pihenő szünetet kért, amit az elnök szívesen engedélyezett. Pihenés után gyorsabb tempóban haladt és három óra előtt öt perccel nagy óváció között bevégezte a beszédet.

*

Képviselőnk beszéde a következő:

Kelemen Samu: T. Képviselőház ! A múlt és a mai ülésnek folyamán két beszéd hangzott el a túlsó oldalról, a melyeknek, minden csípősségük dacára, sem tartalmi érdekességét, sem formai készségét kétségbevonni nem lehet. Azt hiszem mindannyiunknak, akik lelkűnkön viseljük a magyar közélet színvonalának emelését, pártkülönbség nélkül örömünkre szolgálhat, ha alkalom nyílik az eszméknek súrlódására, amely felgyújtja azt a világosságot, amelyet a kérdéseknek netán homályban maradt részére vetnünk kell. Méltóztassanak tehát nekem megengedni, hogy előttem szólott két munkapárti t. képviselőtársam előtt leeresszem tisztelgésem jeléül a kardot, mielőtt — erőmhöz képest — felvenném velük a mérkőzést az általuk felvetett kérdéseknek egész vonalán. (Halljuk! Halljuk!)

Polemizál az előtte szólóval.

Hegedűs Lóránt t. képviselőtársam imént elhangzott beszédében két kiegyezést hasonlított egymással össze. Egy olyan kiegyezést, amely létre nem jött, egy olyan kiegyezéssel, amely tényleg létrejött. Azt hiszem, hogy a vitatkozásnak ez a módja nem egészen helyes, annál kevésbbé, mert a mint már Kossuth Ferenc t. képviselőtársam kimutatta, az a szemrehányás, mintha mi annak a kedvezőbb kiegyezésnek a lélrejöve- telét obstrukcióval meghiúsítottuk volna, még csak a tényeknek sem felel meg, (Igaz í Úgy van! a szélsőbaloldalon) teljesen eltekintve attól, hogy örök kérdés marad az, amelyet t. barátom megoldani aligha lesz képes, hogy vájjon azok a kiegyezési törvényjavas- : latok az osztrák képviselőházban tényleg ; törvényerőre emelkedtek volna-e vagy sem ? (Igaz ! Úgy van! a szélsőbalotdalon.)

Az én t. barátom, Hegedűs Lóránt, igen maró kritikában részesítette azt a kiegyezést, amely abban az időben jött létre, amikor a koalíció volt az uralmon. Én azonban azt hiszem, hogy az egyes kérdéseknek a kiegyezés komplexumából való kiszakitása és azoknak külön való tárgyalása, a tárgyalás loyalitása követelményének sem felel meg, hiszen méltóztatnak tudni, hogy minden kiegyezés nem egyéb, mint a kompenzációk és rekompenzációk kérdése.

Ha tehát abból ki méltóztatik emelni a kiegyezésnek egyik tételét és azt a teher- lapra méltóztatik írni, mint a hogy vannak teherlapon álló tételek, akkor feltétlenül szükséges volna kiemelni azokat is, amelyek a „követel“, a vagyoni rovatban foglalnak helyet. Ámde mi most a kiegyezési törvény- javaslatokat nem tárgyaljuk és nem is tárgyalhatjuk. Ezért ennek a műveletnek a végrehajtása lehetetlen. De méltóztassék megengedni az én igen t. képviselőtársamnak, hogy akkor, a m.'jor ő a koalíció alatt megkötött kiegyezésnek ilyen súlyos kritikáját nyújtja, legyen kegyes ezt a lovagias ügyet mindenekelőtt elintézni azokkal a t. képviselőtársaival, akik a volt alkotmánypártból ülnek oldala mellett. (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) akik akkor sokkalta nagyobb lelkesedéssel szavazták meg ezt a kiegyezést, mint mi. (Úgy van! a szélsőbaloldalon.)

T. képviselőtársam beszédének befejező részében olyan érzelmi húrokat pengetett, amelyek hatás nélkül senkire sem maradtak. Felemlítette azt az egészen személyes helyzetét, hogy a valutarendezésnek a műveletét, a melyet most tárgyalunk, az ő boldogult édesatyja kezdte volna meg.

Nem hiszem, hogy a fiúi kegyelet ilyen megnyilatkozása hatás nélkül maradhatna bárkire is de azt hiszem, t. képviselő- társam sem fogja tagadni, hogy az a szituáció, amelyben ő van, alkalmas arra, hogy elfogultsággal — elismerem, dicséretre méltó elfogultsággal, de elfogultsággal — bírálja azokat a javaslatokat, amelyek előttük fekszenek. Csakis ebből az elfogultságból magyarázhatom meg aztán azokat a támadásokat, amelyeket ellenünk intézett. Mert t. képviselőtársam valóban nem politikai csecsemő és ha már épen ennél a pontnál vagyunk, legyen kegyes megengedni, azt az egészen rövid megjegyzésemet, hogy ha már ő annyit foglalkozott itt a csecsemőkérdéssel, — nem tudom, másutt is foglalkozik-e ezzel annyit (Derültség.) — akkor talán helyes volna felvetni a számításnak azt a kérdését is; ha ma ennyi és annyi teher esik — mint ő felemlítette volt — egy-egy uj szülöttre, mennyi teher fog esni akkor, ha a t. túloldal meg fogja szavazni a létszám- emelést és az uj véderőtörvényjavaslatot. (Derültség a szélsőbaloldalon.)

Báró és bankár.

Ugyanazt a személyi helyzetből eredő elfogultságot, amelyet t. barátomnál tapasztaltam volt beszéde során, éreztem, szintén személyes szituációból eredöleg, t. képviselőtársamnál, b. Madarassy-Beck Gyulánál. Ennek az elfogultságnak magyarázatát az elmés parabolában találom, a melyet ő említett fel beszédében. Ő akkor megemlékezett a tanárnak és a bankárnak egymás között való viszonyáról. Én bocsánatot kérek Földes Béla t. barátomtól, Istennek hála, nem vagyok tanár; fájdalom azonban, nem vagyok bankár sem, még kevésbé báró és bankár. (Derültség.) De ha végig méltóztatnak lapozni a történelem tanulságos lapjait, azt hiszem, t. barátom is arra a meggyőződésre fog jutni, hogy a nagy reformok, a melyek a nemzeteket a haladás és fejlődés utján előre vitték, korszakokat alkottak és megalapozták a nemzetek uj jövendőjét, soha bankárok köréből ki nem kerültek. (Úgy van! balfelől.) A pénzvilágnak gyakorlati emberei rendszerint felette óvatosak, de foglalkozásuk azt hozza magával, hogy a felmerülő szituációkat pillanatnyilag, vil- lamgyorsasággal akarják kihasználni és ez a helyzet idézi elő, hogy ismeretlen tényezőkkel nem szeretnek számolni. Ha t. barátom például végigmegy a maga lakásában, felmegy házának lépcsőjén azt hiszem, nemcsak a napnak, de az alkonyainak és az éjnek óráiban is mindenütt biztosan igazodik ott el, mert minden bútordarabról tudja, hogy hol van elhelyezve; de ha csak a legkisebb változás történnék háza berendezésén, ha csak lépcsőjébe illesztenének bele egy uj fokot, talán még nappal is megbotolnék benne.

Ez az, a mi mindazokat, a kik a megszokott helyzettel szeretnek számolni, a kik a megszokott műveletek körében szeretnek mozogni és a megszokott műveletek körében a megszokott hasznokat is be szokták a maguk és vállalatuk számára hajtani, — minden bántó célzat nélkül van mondva — azokat, t. képviselőház, természetszerű idegenkedés és bizalmatlanság tölti el minden reform iránt még akkor is ha az üdvös. Ez semmiben sem nyilatkozott meg és nyilatkozhatott meg eklatánsabbul, mint abban a bizalmatlanságban, a mely t. képviselőtársamnak a készpénzfizetések kérdésében való állásfoglalásában tükröződik vissza.

Az én igen t. képviselőtársam, Madarassy-Beck Gyula külömböző szemrehányásokkal illette részben a velük testvérpártot, a másik pártárnyalatot, részben pedig pártunknak egyes tagjait is.

Hát, t. képviselőház, a mikor én t. képviselőtársam állásfoglalását látom, akkor jogosulatlannak kell tartanon mindazokat a szemrehányásokat, a melyeket a miatt mél- tóztatott hangoztatni, hogy közöttünk a kérdések egyes részleteire nézve állítólag ellentétek volnának. Méltóztassék csak t. képviselőtársam a készfizetések dolgára egy pillantást vetni. (Halljuk! Halljuk!)

Itt látjuk elsősorban az igen t. minis- terelnök ur álláspontját, a ki, a mint bölcsen méltóztatnak tudni, azon az állásponton van, hogy ő beváltotta azt, a mit programmjában igért ő a készfizetéseket rendezte úgy, a mint azok rendezését kontemplálta volt. Valahányszor az igen t. ministerelnök urnák ezeket a büszke nyilatkozatait hallom, hogy a programm be van váltva és a készfizetések rendezve vannak, mindig eszembe jut Molnár Ferencnek egyik novellája. Ebben az elbeszélésben az elbeszélés hőse gyanánt egy Eizlicer nevű ur szerepel, a kinek a famulusa Hugó és ketten egy kórháznak a szállítói. A mikor a kórházból a megtörtént szállítás után visszatérnek, az útvonalon, a hol kis kocsijukkal elhaladnak, kőszéndarabokat pillantanak meg, amelyek különböző ut-